amikor

amikor már nem sajnálom magam
akkor tudok teljes erőből futni

jó fenn nagyon jó fenn
elesni fáj, de
a jó durvaságot álá ottlik
e homeopátiás gyógyszert
éppen arra találták fel
hogy kutyaharapást szőrrel:
az izmoknak terhelés kell

ha részvétlen maradok sorsom iránt
úgy tudom kitapogatni az irányt
haránt a csillagok felé
meghalva is felfelé:
fel fel dobott kő
halni fel
ki hálni fél
már megfulladt, ám újra vízbe dobott hal
csaba királyfi
csillagösvényén
újrapörgetve a cinikus gyerekkori
játékot:
ki mer magasabbról leugrálni

magamra ismerek, ha látom a hol balra, hol jobbra dőlő vitorlát
üdv a fedélzeten
a hal halálához közel
soká imbolyog az ég
a szél végigtáncoltat a padlón
tátogok, hogy nem akarok nem akarok
az angyalok irgalmasak:
kiszívják a kopoltyúmból a homokot
pikkelyeim ezüstösen fénylenek
majd pénze váltom őket
az alvilági ladikon
sírni nem tudok
nem marja bőröm a só nélküli tenger
nézem a partmenti hullámokat üvegszemmel
távoli, elmosódott homokvár vagy hártyás agyamban...

felboncolhatnak
és láthatják, hogy testemnek mennyi furcsa csipkés kriptás rekesze van
s mikor lelkem elszáll
ó halld e biblikus strófát
a homokra épített házat elsodorják
nincs más, mint ledobni ruhád, mi nem volt jó rád
az első igéig vetkőzve születni vissza a tengerbe
aztán hagyni, hogy megegyék a tested
mert nincsenek érvek csak a férgek
végül meghalva és megvetetten
tudni, hogy én mégis megvetettem az ágyat és a sírt
hagyni, hogy a hulláját elsodorja a hullám
a két halnak, kik halnak a fövenyen
noha szépet sokat viháncolva
a haláltáncban is jól teljesítenek

Csontváry és a köd

Helyzetjelentés. 2015. december 23-a. A mai napon azt hiszem semmit nem lehet csinálni, csak írni... "vigyázz magadra és a veledszületett jókedvre" - írja Medve még korábban. Azt hiszem éppen azon vagyok. Őszintén megvallva ezt nem is annyira nehéz egy szerelemgyereknek... Régóta sejtem, hogy lévén szerelemgyerek más, afféle garabonciás-jelű szabályok vonatkoznak rám és az életemben kevesebb a szabály. Nem is tudnám nagyon elviselni. Egyébként pont Csontváry is: a szerelemgyerekséget a zseniség egyik feltételének tartotta, ugyi. Gógyis ember volt (ezek mind egykori hittantanárom, a legkedvesebb papbácsi, Fidél atya szavai: gógyi, ugyi) - mármint a Csontváry - olyanokat tudott, amikről a legtöbben csak bátortalanul, ritkán de inkább soha. 

Más: Volt is egy kis fogalomgyűjtemény a kiállításon egyébként a Csontváry-rögeszmékből mint pl. napút, energia, zseni -  s ez nem is volt annyira haszontalan, sőt motivált, mint amikor a villamoson oktatnak táblákkal meg bemondással, hogy hogyan is kellene emberi módon viselkedni, átadni a helyet és hasonlók, na mindegy, régen rossz, ha ezt már ki kell írni...
A lényeg, hogy a közeljövőben írni fogok Csontváryról - így jutottam be a kiállításra is sajtóigazolással vagy mivel - nem kisebbítem a dolog jelentőségét, életem egyik legizgalmasabb és legmegtisztelőbb feladata - írni Csontváryról! Nagyon nagyon nagy!! óriási dolog, hogy szellemi kölcsönhatásba léphetek Valakivel, akitől már mindent megvallva - gyerekkoromban hátast dobtam. Pillangók szálldostak a hasamban és a gyerekszívem is megtelt a szerelemhez érzéséhez hasonlítható izgalommal a képeitől. Főleg, amiken a Hold és távoli tájak szerepelnek...De a Siratófal, a Mária kútja, a Cédrus, a marokkói tanító homloka és a festőlegény... Akinek az albumát órákig és sokszor nézegettem miután rátaláltam nagyapám könyvespolcán. Tivadar (Egy vizivárosi barátnőm egy régi pasiját is így hívták, emlékeztek?) igazságfelfedő álmodozó volt és hát alighanem tényleg zseni. A "Ki lehet zseni" című írása... na az valami elképesztően gyönyörű, de most csak az elejét idézem:

 "Zseni lehet, aki soron van, akit a sors keze kiválasztott akinek ősei akaraterővel lelkiműveltséggel a művészi tehetséggel voltak  felruházva, aki telivérrel – szerelemmel – jött a világra"

  "A keserűt meg majd... " Ugye, Medve? Nagyon hiányzol és hiányzik Buda, de legfőképp a Viziváros. Hiába jött el Pécsről meg a közgyűjteményekből Csontváry ide a Várba és a Vizivárosba ...valahogy  ezek a helyek mégis messze vannak. Akkor is, ha éppen bennük sétálok, Atlantisz lettek, álmaim elsüllyedt régiói... (vagy légiója? -  "Versek álmoknak légiója/ harcoljatok ezután másnál./ Elfáradt szegény bús vezéretek/ Most egy kicsit elbujdosik/ és megáll az elmúlásnál".)  Ez a hely, sőt, ez a helykomplexum, az első kerület, ugyi, éppúgy elvesztette létezésének hitelét, mint az a párt, amiért annyira lelkesedtünk, és amiben annyira hittünk mi mind: 17 évesen. Emlékeztek? 2002-ben még tüntetésekre jártunk - ma már nem járunk tüntetésekre, hanem szétszóródtunk a világban - "ki-ki magának próbálva szerencsét" - mellékeres utak vagyunk egy misztikus tulipánon. De mind innen indultunk Budáról. Szóval az, hogy itt vagyok, maradtam, egészen irreálisnak tűnik, mert Ti nem vagytok már itt, a családom, a macskám, Chloé vagyis Chleo, - tudjátok apám is így nevezte el tőlem függetlenül  a macskáját nemtom hányezer kilométerre és ez csoda volt!!!, a szomszédok kutyái, a Zsozsó és a tacskó, és a gyerekkor. J. halála az Úri utcában. Az is lehet persze, hogy nem a Viziváros van messze, hanem én. Talán megváltoztam? Olyan ide visszatérni, mint egy régen eltékozolt szerelmet megpróbálni felidézni. Amikor ugyanitt leszólítottak, hogy milyen szép pár vagyunk B-vel. Amikor G. szavalt és az asztalra csapott és egy másik idősávban a másik G. megsértődött. A megidézés szinte lehetetlen, hiszen sose lesz már olyan. Pedig emlékszel még Medve, ugye? Emlékszel még a régi kamaszkori hősies szerelmekre, a szomszéd fiúkra, a gimis románcokra, a hittantáborosokra, az elsőkre, a Nagy Szerelemre, a sírva villamosutánfutós, a "Zsebi én szerelmes vagyok"-Nagy-Szerelemre, a Csokonai Vitáz Mihály arcában meglátom-G-t-eszeveszetten-megszállott-szerelemre, az erőltetett-mégis-szép-szerelmekre, B-re, ahogy a fal tövében áll, és tisztára úgy néz ki, olyan bajszos, mint a Babits Mihály, és abban az Andrássy úti   tükrökkel kirakott kocsmában vagyunk, G.-vel és a suhanc zeneszerzőkkel a Philip Glass koncert után, ami az egyetlen olcsó volt a környéken, de azóta már az se olcsó, és valami indiai étterem van a helyén az Andrássy úton...Szóval kinézem magamnak B-t, azt mondja abban a Margithídbudaihídfői kocsmában, hogy bájos a kancsalságom és szeret biciklizni és ez megpecsétel eldönt valamit és kitalálom Őt és "megvalósítom" őt, még mielőtt elhagyjuk egymást. És Mr, Lanky szeme a hátamba fúródik és félek és tízezredszerre is szakítok P.-vel valahol Nyúlipoutban. Mindez elenyészett és elmúlt és szétporladt és már elcserélődött egy, egyetlenegy szóra, a Szerelemre. Ady Minden Szerelmében telt az életem egészen az ovitól kezdve. A Cs. Ambrustól kezdve, akinek a szülinapi buliján "dzsengáztunk" és kardok voltak az apukájának a szobafalán. Mert minden a Szerelemben van és mi a Szerelemben vagyunk. Dehát tudod te ezt Medve... tenéked magyarázzam? 

De mostan hidegzuhany. Hiába fakadok sírva nők azaz fiúk nevét kiáltva s házszámokat: mindenki elutazott és még Juhász Ferenc is meghalt, sőt Kobzos Kiss Tamás is. Persze sem ők, sem a szerelmek nem tűnnek el nyomtalanul és éppen a nyomok a legkellemetlenebbek. Mert mindenhol jelek vannak és sebhelyek, meg zúzódások nyolc napon, sőt nyolc éven túl sem gyógyuló nagy vonzalmak - mélyedései a bőr mélyebb szerkezetében - beleégve mint Dózsa György makacs izmaiba az elektromosság, égett hússzag - hát, "éltem és ebbe más is bele halt már", és hát természetesen  - nem bánok semmitse! Még lényegében mindannyian élünk - kivéve persze Taki tanárnőt, Zsenyát, Lődit, apámat, nagyanyámat - de nem él már közöttünk Kapcsolat. Csak a rohadt fb-on égnek a lájkok. A Viziváros mint valami Tündérország alábukott valahova, mint a gyerekkor. De az élethez hozzátartozik - hozzá kell tartoznia - a reménynek, hogy egyszer talán mindannyian visszakerülünk Budára. Mert oda Buda! És nem is merem bevallani, de még a Napló is elveszett... be van fotózva ugyan, de nincs meg... És elvesztettük a Fő utcát, a Zsolna utcát és jelentem: a szerelmek is kivéreztek! Egytől egyig. Mindaz, amiért és amiben éltünk! Mi lesz velem B. nélkül? Új idők, új dalai? Berlinben vagy Ausztráliában? Miért jó a jónapot? Mit ad az adjisten? Mi jöhet még ezután, édes öregem? 
Figyelj. Ha nem jutunk ide vissza, akkor én most, 2015 karácsonyán ünnepélyesen megígérem Neked, hogy ha nem lesz Buda, akkor vagy a Mennyben vagy a Tisztítótűzben, vagy a Pokolban, mit bánom, vagy a Nirvánában mindannyian megint találkozni fogunk... plusz a Jóisten. Ahogy mindig is. Méghozzá a Lánchíd Sörözőben fog velünk rock-ot hallgatni a Jóisten és maga Jézus Krisztus is, az emberarcú, az igazi emberi természetű Isten, a piros kockás abroszoknál és Szép Ernő Cipó úrral együtt elszavalja majd a "Nem volt játékom" című verset és mindannyian sírunk majd és nevetünk. És itt lesz Cseh Tamás és Bereményi Géza is és KAF és a Balla Feri és persze apám és az összes haverja és a nagybátyám, és a trafikosnéni, a Zsike és Nanó bácsi no és persze Mary Poppins és a régi melegszendvicseken megrajzolt Vörös-tenger, amin a zsidók biztonságosan átkeltek. Igen, itt lesz, illetve ott lesz a mennyei vagy poklos Lánchíd Sörözőben Fidél atya is és dob majd néhány szaloncukrot ránk, miközben egy súlyosan pajzán népdalt énekelgetve szintetizátorozik. Pöttyös Eszternek illatos lesz a Polly Pocketje és megmutatom neki a Titkos utat...Sanyi Scootert fog hallgatni, a fiúkkal palackpostát dobunk a megáradt Dunába...Együtt leszünk, ez biztos! Nem fogtok többé ennyire hiányozni, ti Mindannyian akiket annyira szeretek! Itt lesz a szomszédnéni, az Éva és a Fiúk és Imre, akikkel a Rám szakadékba mentünk túrázni, és ájtatosak lesznek és feladják rám a ruhát a rendes ministránsfiúk. És a Batthyány téri szoci szökőkút is meglesz, amit lebontottak. Ott lesz az első történelmi sokkom Auschwitz-ban, amikor anyám ölében zokogtam, ott lesz apám minden mosolya, ott lesz minden ki nem mondott szó, minden szomorú ünnep, minden céltalan és üres nyári és téli vasárnap, ott lesz minden ellopott, elhazudott értékünk, ott lesz minden, ami miatt féltünk és szorongtunk az utóbbi évszázadokban. Minden meglesz. De itt a Földön, Budapesten már havazások sincsenek, a régi dalok sem szólnak úgy, megfakult minden és a karácsonyok igazi átélt meghittsége is elenyészett, - minden csak valaminek az árnyképe - valami Újnak kellene következnie. Talán másfele kellene menni... másik országba? Segítene az valamit? Vándorolni kellene.

30 éves vagyok, de nem érzem magam néha még feleannyinak se... Vagy nagyon jól vagy nagyon rosszul csinálok valamit. Az én koromra már mindenki ezerszer felnőtt, mindenki abbahagyta már a blogírást, a versköltést, a folyamatos szerelmesnek levést, az bohémságot, a szeszélyeket... én meg még mindig nem. Fiatalnak érzem magam: egy lelki újszülöttnek. És mindeközben, valami lokálpatrióta rinocérosznak is, ahogy itt ülök a Lánchíd tövében, a hírneves Sörözőben, a Hörpentőben, ahogy a jóöreg Lázár Ervin mondaná, halott apám törzshelyén tartom a frontot. Mint valami Vesta-szűz üldögélek itt egyedül helyette is. (Az előbb idejött és megkérdezte tőlem egy nő, hogy mit írok. Ő arra tippelt hogy szakítólevelet...) Szegény apám sokszor "menekült ide" a mi családi karácsonyaink elől is, bizonyára mert... itt jobb volt a hangulat mint otthon. Hát jelentem apu, most is jobb a hangulat.. Joe Cocker szól és LGT. Tandori még él, valahol csiripelnek a verebei. Fodor Ákos halott. S én megmaradtam krónikásnak. A 0 kilométerkőnél vagyunk. Ugye hallasz? Ugye itt vagy valahol? Valami megint kezdődik. Az egész világ a hamutálam. 23-án Medvével kellene valahol éppen innunk. A Lövőház utcában éppen a második vagy harmadik sörnél kellene tartani, de most egyedül, hangsúlyosan egyedül. Nem dramatizálom, de Valami végleg véget ért, ezt napok óta érzem, történelmi napok ezek B. vonatkozásában. Mi lesz velem nélküle? Ő egy szellemi hérosz az életemben, egy meghatározhatatlanul fontos, felmérhetetlen jelentőségű Tényező. Nem gondoltam, hogy ennyi év után is ilyen nehéz lesz ez az elengedés...

Közben milyen szép, hogy nagykiállítás van a Várban a Csontváry-életműből, az utolsó napok. És köd borítja egész Budapestet. Jön a karácsony, az emberek az utolsókat rúgják alig bírnak elvánszorogni a karácsonyfák alá. Elég rémes a hangulat a metro-n. A mai nap egyébként sírással (magánélet) és házitanítóskodással telt a budai polgárcsaládnál, akik már szinte maguk közé fogadtak. Mintha visszamehetnék általuk a tisztes polgári létbe és állapotba ahonnan eldzsentrisedtem. Életem legkarácsonytalanabb karácsonya, és legszomorúbb adventje. Nem azért mert nem várom a Kisjézust és nem azért, mert nem remélek, és nem azért, mert félek a jövőtől vagy aggódom magam miatt. B. miatt van minden és P. miatt és T. miatt. Na megint sokan vannak mégis iszonyúan kevés mindez. Szerelemfrász, nem csengőfrász. Lidérc-krampuszok feketítik a tintakék eget. Tiszta szerelem kellene, de kitudja, kijár-e még. Csontváry színeivel mindenesetre újrafestem magam - belül. De ez titok. A rondellákon sétálok, átmegyek a Történelem kapuján. Árgyilus fája megkopaszodott. Beszereltek egy mozgólépcsőt. Kutyák mászkálnak a Lánchíd Sörözőben. Mi az, ami megmarad belőlünk és a magánmitológiákból? És én ki vagyok - nélkületek?

Ha az ember dolgozik...

Mindenhez egész ember kell. Ha az ember dolgozik, nem ér rá pénzt keresni. Ha pénzt keres, nem ér rá dolgozni.

Egyetlen homokszemből újrateremteni

A Kislány Királynő nem tehet mást, útnak indul, hogy a Vándorló Hegy Öregjétől kérjen segítséget, aki olyan mint ő, mert mindenben az ellentéte. A Vándorló Hegy Öregje nagy könyvébe mindent feljegyez, ami csak történik a világon de nem csak azt, ami történik, hanem, amit éreznek, gondolnak és mondanak az emberek. Ő jelképezi a sorsot, az időt, az örök körforgást. A királynő belép a tojás alakú palotába... a tojás az új élet kezdetének jelképe, csak akkor lehet elhagyni, ha az ember fia feltöri. Az örök ismétlődések... börtönnek tűnnek. 

Csak egyetlen lehetőség van arra, hogy ki tudjunk szabadulni ebből a körforgásból, ha kimondjuk a teremtő szót, az istenség nevét. 

Barabás, mikor már nem bírja tovább, szinte önkívületben kiált fel: "Holdgyermek! Megyek!"

A legnagyobb sötétség mélyén születik az új fény. (téli napforduló)

-"Ez most a vég?" - kérdezi Barnabás a Holdgyermeket.

- "Nem, ez a kezdet. A kezdet mindig sötét." 

Barnabás ekkor belép a Történetbe. A régi világból csak egyetlenegy homokszem, egy "fénylő magocska" maradt. 

Barnabás belepillant a Holdgyermek szemébe, s mint egy tükörben, meglátja valódi leendő önmagát. A Hold visszatükrözi a Napot. Fényes öltözékben, akár egy napkeleti herceg. De ebben a pillanatban eltűnik a királynő, s Barnabás észreveszi, hogy az AURIN lóg a nyakában. "Tedd azt, amit akarsz." - ez van a hátoldalára írva. Barnabás feladata, hogy meg kell találnia a Kívánságot. Bármit megtehet, de a valódi vágyait kell megtalálnia. Ez az ember saját legmélyebb titka, ez a belső út, a legnehezebb. Az AURIN hatalmával nagyon óvatosan kell bánni, mert minden egyes kívánságával az ember elveszít egy emléket. Fantáziaországban B. kezdi elfelejteni, hogy honnan jött és ki is ő valójában. Legtitkosabb vágya, hogy ő legyen az uralkodó... Szörnyű gaztetteket hajt végre, a hatalomvágy keríti hatalmába... Végül Átráskónak sikerül megdöntenie B. uralmát. B.-t a Régi Királyok városában borzalmas látvány fogadja - az ottani emberek már mindent elfelejtettek. Elfelejtették királyi mivoltukat. 

Olyan kívánságot kell kitalálnia Barnabásnak, ami a világba visszaviszi. De már csak három kívánsága maradt.

Ezután végig kell járnia az emberiség fejlődéskorszakainak útját, azaz a filogenetikus és ontogenetikus fejlődés folyamatait. 

Eljut a Ködtengerhez, melynek lakói az iskalióták. Nincs külön nevük, nem ismerik az "én" szócskát, Közösségükben harmónia van, de nincs szeretet. A tengerészek különös tánccal és dallal kísérve képzelőerejükkel hajtják a hajókat.

(vö antropozófusok Atlantisz-képzete)

A ködtenger után jön a Rózsaliget. A mesei rózsalugasban Barnabás egy házhoz ér. Egy dal hívja: "Válj gyerekké!" Bent egy asszony várja, akinek almák nőnek a hajkoronáján. Ezt kínálja táplálékul. Mama, mama! - kiáltotta volna B. legszívesebben, s valóban úgy érzi magát, mint amikor még kicsit volt. Ekkor, amikor a Földanyával találkozik, döbben rá, hogy az igazi vágya az, hogy szeretni tudjon.

Nem nyálas... tényleg így van és brit tudósok is bebizonyították, hogy a szeretet... bezony! :)

Eztán meg kell találnia az Élet Vizét. Minden elfelejtett már, kivéve azt, hogy mit keres. Ezután még számos megpróbáltatás jön, az utolsó erejéig kitartott ámbátor. Noha már a saját teremtményei is rátámadtak. Már az önkívület határán volt, amikor egy kupolacsarnokban találja magát ahol az AURIN két kígyója fekszik és őrzik az Élet Vizét. Átmegy a kapun, és beleugrik a szökőkút vizébe. A víz a dolgok kezdete és vége is. Újjászületik.

Ájáj. Hirtelen lett vége, elnézést.... de mint tudjátok Kedves Olvasók... a MESE VÉGTELEN.

not

I'm not in love. I haven't got the world on a string
I don't believe in Paris or spring
And I don't wait for rings.
Despite my youth, I haven't got a head full of clouds
I don't take cues from horoscope hounds
And I don't look around.

Hey baby, you have my heart but yours isn't mine to have. Forever will we never be together
And the dreams I now I dream of you just cut me like a knife
Don't haunt me if I can't be your wife...
I'll go through life wearing entirely sensible shoes
Never to fear what slippers I'd lose
Cause Im not in love.
I'll never be...
Pretty baby you have my heart but yours isn't mine to have Forever will we never be together
And the dreams I now dream of you just cut me like a knife
Oh, don't haunt me if I can't be your wife.
I'll go through life wearing entirely sensible shoes
Never to fear what slippers I'd lose
Because I'm not in love.

Ülök magamban

Ülök magamban. Este van;
az estnek fáradt színe van;
a színnek bágyadt íze van
és minden, minden messze van.

Az ablakon túl végtelen
és csillagtalan végtelen
és minden olyan végtelen
reménytelenül éktelen,

mint a hosszú csend-lepel,
mely kedvet és vágyat lep el,
mit szél himbál le, fel,
noha egy már a le! a fel!

Ülök magamban. Este van;
az estnek bágyadt színe van,
a színnek bágyadt íze van –
és mindeneknek könnye van.

(Tabán Gyula)

Leonardo mondta

Aki helyesen jár az ritkán esik el.
•Rosszul teszed, ha dicsérsz olyan dolgot, amit nem értesz igazán, de még rosszabbul azt, hogyha szidod.
•Fiatalon tegyél szert olyasmire, ami kárpótol majd öregségedért. S ha úgy gondolod, hogy az öregség bölcsességgel táplálkozik, akkor már fiatal korodban munkálkodj azon, hogy öregségedben ne legyél híján e tápláléknak.
•A szeretet mindent legyőz.
•A tapasztalat igazolja, hogy aki nem bízik meg semmiben, az nem csalatik meg soha.
•A butaság megóv a szégyentől, csakúgy mint az arcátlanság a szegénységtől.
•A jól eltöltött élet mindig hosszú.
•A veszélyek sosem érik utol azt, aki tart tőlük.
•A múlttal kapcsolatban ne hazudj.
•Az üresség akkor születik, amikor a remény meghal.
•Aki nem szab gátat az élvezeteknek, az állatokhoz válik hasonlatossá.
•Aki keveset gondolkodik sokat téved.
•Attól kérj tanácsot, aki a maga ügyeiben is helyesen jár el.
•Minden élet forrása a mozgás.
•Jót mondani valami rosszról ugyanolyan, mint rosszat mondani valamiről, ami jó.
•A félelem minden más dolognál hamarabb születik.
•A legnagyobb és legkisebb uralom, amire ember szert tehet, az önmaga feletti uralkodás.
•Szánalmas az a tanítvány, aki nem múlja felül mesterét.
•Amikor azt hittem, élni tanulok, valójában meghalni tanultam.


•Aki az életet nem becsüli, az nem is érdemli meg.

ismétlődés

miért rombolni a szentséget alattomos, kisstílű lopással - sötétben kis összegekért kipakolt kölcsönös kis spájzok mézeiért. jöttem, jöttél, hogy újra eltűnhess. hogy újra és újra átéljem, amitől végtelenül szomorú leszek...de sajnos túlélem, sőt megunom a semmit - most is fütyül a szél - és viszem tovább a szerelem zászlaját, ha elbírom, lengetni van erő. a tündér az tün-dér-kedik... eltűnődik kicsit (ahogyan az ordas a józsef attila versben) s sziporkázva iszkol, menekül. téged megesz, engem elás és nem csinál semmi mást...csak hosszú, kalandos álmok maradnak belőled, amikkel napokig, évekig elbíbelődöm. londonban a macskaköveken, szemészeten, aztán a családoddal zárt térben. mindenhol mindenki magyar. nyomasztóan kicsik a terek álmomban is. (fiktív álomleírás) aztán zöldes-rózsaszínes hajnali táj, ahol érezni a boszorkányok barlangjainak csípős kigőzölgését a bokrokon, csípős égett szag keveredik templomi tömjénnel. együtt utazunk. nyáron jósálomszerű előzmény. méregzöld puha üléseken fekszünk, az ablaktól ragad a kezem és az alkarom is ólomszagú a kosztól. amikor papírzsebkendőt hajítok a wc-be az erős rozmaringparfümöt böfög vissza. tudom, hogy már nem hagyhatlak el, itt az idő, hogy valahova elérkezzünk. az álom végtelen idejében megkegyelmez Fantázia és nem lesz több elválás, nem lesz több pokolmély fájdalom-gyilok. van olyan varázslat, hogy ne kelljen többet keresni, találni, elhagyni. van, de én sem hiszek benne, nincs erőm hozzá. mégis, valaki azt akarja, és pont a jobbik énem, hogy maradj itt a hajam tövében, az ujjaid kulcsold az ujjaimba, szádat tapaszd a homlokomra és aludj és pihenj bennem. már nem kell kitalálni, hogy hogyan szokom meg újra, amit nem tudtam megszokni - ha tél lesz majd, nagy hideg - hogyan kell nélküled kibírni az őszöket a telet. "ott megyen az én igazi"... nem értek semmit. elsomfordálni vágyom..vezekelni másokért, talán magunkért is. bár nem kértek rá és a díj, mi ezért jár, megint másnak adatik. jó. beton utakon távolodunk a közelségért. a padló erősen fűt, szánkban savanyú íz, dühünk már majdnem a gyógyulás, megint az égett erdő füstje, a véres kráterekben megnyíló táj sóhajai. ki ne akarna egy ilyen hangulatú térben, mint egy tarkovszkij filmben, önmaga és a világ fölé szállni? aztán súlyos alabástrom falak között élni smaragdváros nyurga kis lakójaként. érinthetetlennek, szűznek maradni, mindig új, mindig régi menedékként. őrizlek, mint csontjaim húson túli fehér világát. nem fogyó telihold, a vízben sincs nyomod, de bennem valóság a lélek-mécses. víz alatti város, moszatos régi tenger - most beborítasz. a levegőtől növekedsz, a fény áthatol rajtad, a villámok sisteregve pattannak le a hátadról, aztán körbezár az álom. alszunk, leúszom a homokba, nyugodt puhaságba fekszem. a horkolás egyre hangosabb - rekedtes csikóhalak. szemközti háztetők és kémények, galambok a napban, párban. édeskeserű virradat. azután az okos terrierek ápolt pofaszakálla. (a pitypangokat utálják), percek, meleg, változatos mécsvirágok, a pipacsmezőn ébredező oroszlán ásít, nem tudja mi dolga itt a földön - búcsúzik megint...valami fontos dolga van?

"A harangozástól felszáll a köd."

Harangoznak péntek este Szegeden. De hogyhogy? -kérdezem az utcán sétáló járókelőt. "Mert úgy tartják, hogy a harangozástól felszáll a köd." - válaszolja egész természetesen egy fiatal nő. "Figyeld meg és nemsokára el fog tűnni...a hangoktól". Kicsit elképedve megyek tovább, hogy ez milyen érdekes babona... Valahol a nagy állomáshoz közel, a Gőz utcában... most egy felhőben lépkedek. Egy kedves férfit megkérdezek, hogy jófele tartok-e. (Ekkor még nem tudom, hogy mindjárt az Alkalmazott Nyelvészek Kari Estjére fogok keveredni, ahol eléggé hosszú kínos álldogálások lesznek, mert a belső poénokat mi elte-sek nem értjük). Nem tudja megmondani, de kedvesen mosolyog: 10 éve járt ide egyetemre... Barátságosak az emberek ebben a városban. Valahogy Berlin külvárosa jut eszembe a pályaudvar közeli utcákról. Csönd van. A tél közelít, nagykabátos emberek fogódzkodnak össze és sétálnak a fák alatt. Finoman vitorláznak lassú kavargással a nagy sárga levelek. Nincs hideg, de már este 8-kor mély, kicsit ijesztő ez a sötét, szinte már fekete éjszaka van, húzna maga felé a szoba, az ágy. Az utcán mindenki siet valahova. Várja őket egy kivilágított doboz melege és egy korty tea, vagy egy könyvnek egy oldala, s egy kis tennivaló. Én pedig arra gondolok, hogy ebben a városban találkozott először nagyapám és nagyanyám a Főiskolán, itt esett szerelembe apám és anyám, itt is születtem, a Tisza mellett...ha nincsen ez a város, akkor én sem létezem...És most visszatértem vendégként, és úgy sétálok, mint akit visszautaztattak előző életébe és hirtelen nem tudja magáról, hogy ki is voltaképpen, de mégiscsak ismerős minden, hiszen életem első 3 évében itt voltam...Zsigeri-mélyen azért mégiscsak ismerősnek kellene lennie...Izgatott, meghatott vagyok. A városban sehogy sem igazodok el, elindulok villamossal az előző irányba, anyu próbál navigálni a telefonon. Konferencia és fontos találkozások. Este pedig drága taxizás után, a Jazz Kocsma. R-rel és barátaival... Minden olyan jól alakul, mindenhol csak kapok, Szeged visszafogad és még álmodni is tudok, pedig mostanában valaki eltorlaszolta bennem az álmokat...alig marad meg belőlük valami.

az életről és arról, hogy mit éreznek a tengeri csigák, ha egy rája árnya vetül rájuk

olyanok vagyunk mint a meztelen csigák a tenger alján. az isteni napfényből csak apró kis imbolygó fénynyalábokat látunk, de azt is jócskán megszűrve és nagy nagy víztömegen keresztül. szóval alig látunk valamit. fogalmunk sincs az életről. mi csak mászkálunk lassan ide-oda a tenger mélyén. testünk néha összedörgölőzik más csigákkal. igen, egyszerű lények vagyunk, imádunk összetapadni, de... igazából milyen undorító, ahogy a két puha nyálkás test egymásra tapad. szebb volt a hímnős állapot, hősiesebb volt.. minden, az egész világ a magányos partizánoké volt. most meg állandóan egymás után kullogunk és végtelenül boldogtalannak érezzük magunkat, ha egy ilyen másik szerencsétlen puhatestű állat nincs raktáron, valaki "máscsiga" nincsen velünk vagy esetleg lefelejtették a hátunkról a csigaházat. mert vannak csigák, akiknek van szép csigaháza. nekem speciel nincs és nem is hiányzik. de egy másik csiga, na az igen! az bizony kéne! milyen szép lenne! néhanap placcs. összetapadna két puha nyálkás oldalunk, milyen romantikus. ilyenkor éreznénk valamit, egyébként mindenki csak a nyomorult algákat akarná nyalogatni. az amúgy is vizes közegben, a tenger alján szépen araszolgatnánk egymás mellett, már mondtam nem? nyalogatnánk a sziklákról az algákat, meg halakkal barátkoznánk. félnénk a rákoktól és ráját pedig összetévesztenénk a "köpenyes madonnával".  na jó a gyengébbek kedvéért. ez a köpönyeges igazából tabunév, így eufemizáljuk, kicsinyítjük azt a pokoli félelmet, amit a rája vált ki belőlünk. a legnagyobb jótevőnk nevével helyettesítjük az ő kimondhatatlanságát. el tudod képzelni egyáltalán, hogy egy tengermélyi csigának mekkora "flesh" (halálfélelem) amikor egy rája árnya vetül rája? olyan, mint amikor egy nehézbombázó száll el a táj fölött, úgy, hogy pont nem nehézbombáz. kétségbeejtő, amikor fölénk terül. ez egy igazi tremendum-élmény, amin csak valamiféle vajákolással lehet túllendülni. szóval ez az élet. most megtudtátok. mi kis félő csiguszkák, mászunk a tenger partján, szerencsére mindig elúszik fölülünk a rája, figyelmeztet, hogy jobb holnap mint máma, ha ezt is túléltük. mint valami fekete felhő húz végig tágra nyitott szemünkön a testének az árnya....ilyenkor ezt szoktuk mondani: rája, rája ne idd ki a tengert  egy hajtásra, hagyj békét nekünk a hínáros sárban...

Hajh élet hajh

Hajh, Élet, hajh,
Kinek a köntösöd éget,
Hajh, Élet, hajh,
Te, aki ismersz, rázol is,
Kacagj most egyszer egy nagyot:
Nekem kivánnak
Csunya véget.

Hajh, Élet, hajh,
Te tudod nálamnál jobban,
Hajh, Élet, hajh,
Hogy összeszürtük a levet.
S fogtam legvadabb paripád
S nyargalásztunk
S ma is dobban

Hajh, Élet, hajh,
Minden ut, amerre járunk,
Hajh, Élet, hajh,
Én nem akartam feledet
Ten-egészedet vivtam én,
Egész javunkat,
Egész kárunk.

Hajh, Élet, hajh,
Kinek a köntösöd éget,
Hajh, Élet, hajh,
Ki szereted vak hivedet,
Kacagj most egyszer egy nagyot:
Nekem jósolnak
csunya véget.

tudom, hogy a sünik megtalálják a gesztenyéket, a gesztenyék a gilisztákat, a giliszták a földbe bújnak, a halottakkal társalognak. de mi még itt vagyunk. és még élni kell... sajnos? nem tudom. még sok jót is hozhat ez a "szent megúnt" élet, ez a meggyötörten is gyönyörű, ez a keserédes, a nagy célokért egyedül élésre mégis érdemes való, ez a lélek-mécsestől fényes, ez pitiánerséget, kicsiséget, csalást megtűrő, ez a nagy célokat görgető, ez a mindig újrakezdő, ez a velem mindig óvatos és kényes, lassan és sokszor túl gyorsan telő élet, ez a szeles, forró, hideg és a napsütéses föld amin haladunk és veszteglünk.  arany leveles október, esőkkel, óriás esőkkel, zuhanással, reménnyel, szerelemmel, kétségbeeséssel, várakozással, egzisztenciális válsággal, félelemmel, istenkereséssel, philipp atyával, a PIM-mel, barátokkal, futással, sok sok sírással, élénkpirossal sebzett gyönyörű platánlevelekkel. október 23-ával, egy kiürült lelkű országgal, mégis-vidám lelkű sétákkal, egy-egy adag endorfinnal, néhány filmmel (csodás az orosz-ukrán világ, most valahogy nagyon vágyom oda, legszívesebben felülnék a transz-szibériai expresszre), néhány szépséges beszélgetéssel. előrébb vagyok most mint tíz éve. összehasonlíthatatlanul előrébb. erősebb vagyok, bár ugyanolyan sebezhető maradtam. már nem vagyok kiszolgáltatva annyira a külső történéseknek, nem ránt le a depresszió, nem ránt le a kétségbeesés. megtanultam túlélni és nyitottnak maradni akkor is ha valaki szánt szándékkal árul el engem nem árt nekem, mert éppen, hogy sebezhetőségemben van az erőm. boldogok, akik sírnak! pókhálófonálnak tűnik, de erős kötél a sors, nem értem, hogy mi miért történik, de hiszek benne, hogy van, és egyre erősebben lesz értelme az életemnek. kiharcolom a teret, időt, szerepet. adni akarok. szeretni szeretnék. lesz kiért élnem és lesz kit szeretnem, okosan szeretnem, nem kell egyedül szenvednem, megadja nekem a Jóisten egy napon a lelki békét is talán. egy nagy nagy jegenyét amit B-vel nézünk Csepelen? kitudja, most elég egyelőre túllendülni a jelenen.  aztán egyedem begyedem --- a fenekeden ülök, viselem a neved. don quijote ébredése: annyi szarral kell még megküzdenem, szeretni, Istenem, milyen nehéz, kiizzadom a hülyeségeim, kigennyezem a hibáim, a sok sok tocsogós- véresre zúzott fejsebem beheged és majd egyszer egy igazán szép magenta glóriát találok a fejem körül. vicces lesz. addig meg csak kibírjuk valahogy.

Az elközeledés

Itt az ideje elmondani, hogy az egész szókratészi csábítás, a "közeli-távoli" ellentétén alapul. A közeli a mi világunk, a testben lakozó szellemé. a látható és látszólagos szépség világa, ez a világ, amelyben megszülettünk, felnövünk és meghalunk. A közeli a tünékeny pompa világa, a húsé, amely azért virágzik, hogy elhervadjon; az értelemé, amelyet behatárol e változó világ szemlélete és a zavaros ítélőképesség, amely erre támaszkodik. A közeli szellem világa, amely folyamatosan szenved a test zavaró tényezőitől, és nem tud eljutni a tiszta megismeréshez, a végső igazsághoz. És éppen ez az itteni világ, az, amelyet - ha szomjúhozzuk az igazságot, az örökkévalót és a kikezdhetetlen szépséget - magunk mögött kell hagynunk, amelytől el kell szakadnunk. A manőver, amit a teljes elszakadás érdekében folyamatosan végre kell hajtanunk, az el-közeledés, azaz a távolodás. (...) A szókratészi csábítás "távolának" más minőségnek kell lennie, mint az itteni világ "távolának". Egy olyan "ott"-nak a része kell, hogy legyen, amely megszökött az itteni világ koordinátái közül. Egy "ott", amely egy másik világ "távoli"-ja; a transzcendencia távolija, vagyis egy olyan világé, amely mostani világunkhoz képest a létezés más szintjén helyezkedik el, és olyan kapcsolatban áll ezzel a világgal, amely a modell tökéletessége és a másolat hozzávetőleges volta között áll fenn. (...) És honnan tudjuk mindezt? Abból, hogy e világban rendelkezünk annak a világnak a jeleivel. Itt, "közel", a mi világunkban rendelkezünk a "távol" nyomaival.Birtokunkban van annak bizonyítéka, hogy jártunk ott, és annak bizonyítéka, hogy ide zuhantunk. Az itteni világban olykor-olykor érezni a túli tökéletesség fuvallatát. Ez a fuvallat ébreszti fel bennünk annak a "távol"-nak az emlékét, amelyet belaktunk valaha. Létezik az itteni világban egy utalás annak a világnak a tökéletességére, amit elveszítettünk.De nem csak ennyiről van szó. E nyomokból és jelekből, ebből a fuvallatból és utalásból kiindulva újra eljuthatunk "oda", újraformálhatjuk a "távolt"-t, amelyből aláhulltunk.

Tavaszi blues

Fénycsíkot húz a paplanon,
A dallamból szőtt március,
Papírpohár az asztalon,
Nem látlak többé, jól tudom.
Papírpohárban otthagyott,
Szomorú-büszke nárciszok,
Ma néma csöndben álmodom,
Sosem lehetnél oltalom.
... Fahéj a kalácsban,
Lehetek a kulcsod a zárban,
Lehetek a fű a pipádban,
De veled élni nem tudok.
... Kosár a palánkon,
Lehetek a párna az ágyon,
Lehetek a gomb a ruhádon,
Nélküled élni nem fogok!

Minden egyéb csak imagináció

Akarsz-e

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfõre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú õszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretõt,
színlelni sírást, cifra temetõt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Angyalföld

Nem angyalok laknak itt. Inkább velejéig emberek. Az októberi eső pötyögteti száraz szürke ruhájukat, míg  megkerülik a panelházat. "Eltűnt a polcról, az egyetlen igazi kakaó" - mondja egy néni a boltban és szitkozódik tovább hosszan, csendesen. (Riadtan nyilall belém, hogy az én nagymamám kiskoromban milyen kakaót főzött... nem nesquick volt, hanem igazi, kakaóbabból készült sűrű, meleg, otthonos illatú, keleti élvezeteket idéző, fenséges őrlemény). A tízemeletes panelház negyedik emeletén lakom. Hallom az ágyból még éjfélkor is az 1-es villamos surranását. Életemben először van TV-m, bizarr öröm, hogy átlagember lehetek, és hagyom magam agymosni egy kicsit. Egyébként a tömbökre oly jellemző furcsa zajok vannak, és mindig azt hiszem, hogy megjön valaki. Kopácsolás, porszívószörny-zúgás, Hangok, morzék: a lakógép életjelei. A fűtést még nem kapcsolták be. Várunk a melegre. Hétköznapok jönnek. 

Amikor egyedül vacsorázol
És magaddal bújócskát játszol
És otthonról hazamennél
Akkor érzed, hogy magányos lettél

Mikor a tükörben idegen az arcod
És eluntad végleg a harcot
Mert tudod, hogy sohase nyertél
Akkor érzed, hogy magányos lettél

És hiába mondod magadnak
Hogy nem vagy egyedül
Hogy más is ugyanúgy magányos
És másnak sem sikerül

Nem vigasztal, hogy sokan vagyunk
Hogy sokan vagyunk egyedül
A magány, az nem az, ami körülvesz
Hanem az, ami hiányzik - itt belül

Mikor az évek már összefolynak
És nem jelent semmit a holnap
És magadtól fel se kelnél
Akkor érzed, hogy magányos lettél

Amikor semmi sincs, ami fontos
És nincs már kedved a szóhoz
És mindegy, hogy kit szerettél
Akkor érzed, hogy magányos lettél

És hiába mondod magadnak…

Szeptember

Falevelek színeit
aratja a szem.
A levelek földre hullnak,
de
az emlékezetben
fölfele szállnak a szivárvány szeptemberek
a színek gravitációs törvénye szerint.

Azt álmodtam,

A Levéltündér.

hogy WC-k falaira festem a verseim. Valami vetélkedés-szerű dolog volt B.-vel. 

Máskülönben tavasz óta alig álmodom. Álmaim nagyon ritkák, homályosak és könnyen el is illannak... De gyertek álmok és ősz tündére (filcből)! Hívd a barátaid, a gesztenyéket, és a gesztenyék barátait a süniket és hívjátok majd a telet is - várlak Titeket. Most jönnek a számomra kedves évszakok, melyekben inkább otthon vagyok.

Hajnal

Fekszem pucér gondok között,

harapják rólam az időt,

mint ekszkavátor a meleg

álmos és puha rögöket.

Hajnal. Fél négy. Virrad az ősz.

A fény gazdag és erős.

Künn ébrednek a kipihent

zajok. Most haldoklik a csend.

Kitágult szívvel figyelem

e szép halált s e fényesen

mosolyogó születést. Utat

tör a viharnyi indulat

bennem, a vágy, hogy magam is,

kilesem szilárd titkait,

így lebírhatatlanul és

ilyen parázs, ilyen merész

életet éljek, sugaras

tavasz-vérű, virgonc kamasz,

érlelve magamban az őszt - -

Fekszem pucér gondok között,

s - dolgozni! - serkent a szabad,

a lombosodó akarat;

hogy ahányszor hajnalodik,

velünk keljenek álmaink.

Szilágyi Domokos

(1960)

Végül nézzük meg tudományosan is - már nem az igazit keresem hanem az igazat.

A lét elviselhetetlen könnyűsége?

"A tudat, hogy teljesen tehetetlen, fejbe verte, de egyben meg is nyugtatta Tomast. Immár senki sem kényszerítette, hogy eldöntsön valamit. Nem kellett néznie a szemközti házak falát és tépelődnie, hogy akar-e élni Terezával, vagy nem akar. Tereza maga döntött el mindent.

   Aznap étteremben ebédelt. Szomorú volt, de a kezdeti kétségbeesés mintha evés közben alábbhagyott volna, mintha veszített volna az erejéből, s csak a mélabú maradt utána. Felidézte magában a Terezával eltöltött éveket, és úgy találta, hogy történetük nem érhetett volna ennél szebb véget. Ha ezt a történetet valaki kitalálta volna, csakis így fejezhette volna be:

   Tereza egy napon eljött hozzá, anélkül, hogy hívta volna. Egy másik napon ugyanígy elment. Nehéz bőrönddel érkezett. Nehéz bőrönddel távozott. 

   Tomas fizetett, kiment az étteremből, és nekivágott az utcáknak. Tele volt melankóliával, melyet egyre szebbnek talált. Hét évig élt együtt Terezával és most megállapította, hogy ezek az esztendők emlékeiben szebbek, mint a valóságban voltak. 

   Kettejük szerelme csodálatos, ám fárasztó is volt: folyvást titkolnia, lepleznie, színlelnie, szépítenie kellett valamit, jó hangulatban tartani Terezát, csillapítani őt, szakadatlanul bizonyítani neki szerelmét, vádlottnak lenni Tereza féltékenysége, szenvedése, álmai által, folyvást bűnösnek érezni magát, örökké szabadkozni és magyarázkodni. A fáradtság most eltűnt, a szépség megmaradt."

Bartók Amerikában (1. változat)

"Fáj az otthon, ki megtagadott.
Fáj az otthon, a megtagadott.
Halál elől meghalásba menekül, aki él -
út-e az út, mely nincsen?
Kevés a helye az életnek ott, hol túl sok a vér,
Kevés a helye az embernek ott, hol túl sok az isten."

"Akit sorsa meg akar tartani:
síriglan-reményben ég el.
Akit sorsa el akar veszteni:
megveri tehetetlenséggel."

"Meghallani,
amint fordulván, csikorog a Föld,
ébredni fáj,
valahol nyüszít egy állat,
meghallani
a lélek ultrahangjait,
szétrugdalni a valóság határait,
hogy minél többet szippanthassunk
a lehetőségek levegőjéből -
és közben ne feledjük,
hogy a feledékenység a jövő halála."

Az Úr érkezése

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, a nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Ragyogj

Elaludtak a fák
a levelek libegnek
az álmok tudnak várni
az álmok nem sietnek

        tudjál álmokra várni
        ahogy ők tudtak  várni rád
        az éber
        csak így nem csalja meg magát

A levelek fölött
álmodó fények úsznak
az álmok fölragyognak
a fények elalusznak

       aludj fényekkel együtt
       ragyogj álmokkal együtt

Szavak

Van-e még a szavaknak értelmük? Amikor egy kötelék végleg elszakad két ember között, azt nem lehet szavakkal kifejezni. Az emlékmű, amit szavakból állítunk a Kapcsolatnak, nem méltó hozzá. Nem lehet köze az órákhoz, napokhoz, hónapokhoz, évekhez, melyeket együtt töltöttünk. Az idillhez közelítő négy évet nem lehet szavakkal megfogalmazni. Te engem nem gyerekké, hanem felnőtté tettél. Szerelmünk szimbóluma a tél. A közelítő tél. Szellemmé érleltél anélkül, hogy tudtam volna, mit jelent szellemmé válni és vállalni a következményeit. A gondolatok meggondolásának felelősségét hordani. Közben zuhanások történtek. Nem tudtalak megtartani. Az ember szíve kivásik, mindegy, hogy rég volt vagy nem rég. Még nem tudom megfogalmazni, hogy mi volt az a menedékszerű nyugalom, közös identitás, forrás, amit Te adtál nekem. Virginia világítótornya? A kékszakállú herceg sosem teljesülő álma? Judit alázatossága? Judit nem volt alázatos, Judit hatalmat akart és megkaparintani a Kékszakállú minden titkát. Végül önmagát fosztotta ki. Mégis köszönöm, hogy elviselted a titkaimat, hogy sosem árultál el. Angyal voltál és szemérmetlen ördög. Fényt hoztál, olyan fényt, amiben megtiltottad a hazugságokat, szellemi arisztokráciára neveltél, rászoktattál a magányra. Éva szerepe nem az enyém, nyomorult vagyok. Te voltál Éva, aki a Tudás almáját felém nyújtottad. Nem tudhattad, hogy így elvesztjük a paradicsomot, a gyerek-kezeket, az ében várat, ami nem látható. Árgyilus és Csongor álmát. Nem kapunk igazi segítséget,  támogatást és elbuktunk a közöny tengerébe fulladva. Vagy éppen magunk se hittük el saját jelentőségünket, küldetésünk súlyát túl nehéznek tartva elbuktunk. Saját jövőnk megszökött előlünk. Én kevesebbre vágytam. Nem is akartam az almába harapni, de az élet nem adott sem feladatot, sem munkát, te pedig allergiás vagy rá, úgyhogy vállat vonva, beleharaptam. Mindegy. Árgyilus fája alatt ültünk, megettem az almát, Már nem az az ember vagyok, aki az őszi fesztiválon Steve Reich zenéjét hallgatta. 

Zúdult a zene, szerettük egymást és a világot, még egymást is. Felelősséget éreztünk a világért. Az éberséget cipeltünk kéretlenül. Ha az éberség meg is marad, vajon marad fa, aranyalma? A tudás önmagában ehetetlen. Kinek adod át, hogy formálod életté? Csak ha igazán szeretni tudunk élhetjük túl a semmit. A felelős éberség a semmiben marad és mi elveszítjük egymást? Mennyi tévedés és indulat és félreértés. A múlt felvérzik, a percek mohók, valami titkos biztonságérzet, hiszen ami megtörtént már sohasem múlik el, azt a szeretetet, amit annyi baj és bú viharában mégis egymásnak adtunk már soha nem kobozza el senki és semmi. Marad a homokos, vizes sík, lélektől reszkető magány és rémület. 

You got me singing

Leonard is a real genious. Or just a sincer man in an inhuman world.

"You got me singing

Even tho’ the news is bad

You got me singing

The only song I ever had

You got me singing

Ever since the river died

You got me thinking

Of the places we could hide

You got me singing

Even though the world is gone

You got me thinking

I’d like to carry on

You got me singing

Even tho’ it all looks grim

You got me singing

The Hallelujah hymn

You got me singing

Like a prisoner in a jail

You got me singing

Like my pardon’s in the mail

You got me wishing

Our little love would last

You got me thinking

Like those people of the past"

valami semmi

A legnagyobb veszély az, hogy amint a középkorban még tudták, "ahány lépést teszel Isten felé, annyi lépést tesz feléd a Sátán". Metafizikai nyelven: a világosság felé vezető úton megtett minden lépés mélyebb sötétséget idéz.

A megszabadulás nem változtatás, gondolkozás, erőkifejtés, tevékenység eredménye, hanem feleszmélés arra, hogy minden gondolkozás fogság, minden gondolat csapda, minden erőfeszítés bilincs, amely a megszabadulás útjában áll. Megszabadulni úgy tudok, hogy minden aktivitást levetek, érzéket, értelmet, gondolkozást, képzeletet, intuíciót, cselekvést magamról lefejtek, a hét daimón köréből kilépek, a világot, mint nemlétező varázslatot elvetem és a valóság közvetlen látását (szaksatakara), ami az emberi lélek eredendő látása, helyreállítom. 

Amikor már nem akarod, akkor szabadultál meg tőle.

Ha a segítség szervezett keretek között zajlik, ha az irgalom már egy gépezet, ami nem titkos, nem szemérmes, hanem magamutogató;  minden reménytelen. Ha nem látunk többé, ha nem látjuk többé egymást, minden reménytelen. Ha nem érezzük egymást, reménytelen. Elvárunk, de nem adunk, követelünk és nem nyílunk. Elfutnánk, de nincs hova. A reménytelenségtől nincs hova futni. A szív sötétjétől nincs hova futni. Ha a világ partján ülök a haláltól néhány tizedmilliméterre, csak néhány tizedmásodpercre, minden gesztusod örök lesz számomra. Legszebb angyalom,  őröm a halál. Ő ad értelmet a perceimnek, ő tesz fontossá téged. Fuss tovább, tehetetlenségeddel neked kell elszámolnod. Szeretném ha mozdulatlanná válnál, ha egy percig érezném, hogy itt vagy. Nem vagy jelen. Máshol vagy. Mégis. Én nem ejthetlek ki a kezemből, mert a fekete fáklya, a vég, alakot ad neked, kirajzolódsz, álmaimban visszatérsz. Csak menj, elengedlek, és nem teszek feléd egyetlen lépést sem. Egymás után futtok, egymástól akarjátok az igazat. Történelemtől, hatalomtól, szavaktól. Egymástól, így nem juttok el sehova. Szeretnék visszajutni az erdőbe, a löszfal tövébe, az illatokba, a vízmosásokba, a létbe, a szemekbe a fák törzsein. Emberekhez, akik szeretni tudtak, akiknek halálát nem tudom feldolgozni, mert haláluk nincs, nem létezik mert itt vannak a szívemben. Emberekhez, akik meghaltak, mert nem tudtak élni, emberekhez akik feladták. Emberekhez, akikhez tartozom, de még nincsenek itt. Emberekhez akik távol vannak, de hozzám tartoznak. Feléjük tartok. Szeretnék visszajutni az erdőbe, a rétre, gyerekkoromba. A szabadságba.

A pillangó álma

" A tornyokat árnyékukkal mérik, nagy embereket azokkal, akik rosszat mondanak róluk."

" Ha enni akarsz, ne sértsd meg a szakácsot."

" Távoli víz nem olthatja a közeli tüzet."

" Ha türelmes vagy a harag pillanatában, száz nap gondot takarítasz meg."

" Kis türelmetlenség nagy terveket dönt romba."

" Ha egyik szavunkkal nem tudunk eredményt elérni, kár a többiért."

" Korlátolt fiak elődeikkel dicsekednek."

" Fedd magad, mintha másokat feddenél, ments másokat, ahogyan magadat mentenéd."

" Ha nem teszel semmit felebarátodért, hiába imádkozol Buddhához."

" A nagy fa vonzza a szelet."

"Amíg nem kéred az emberek szívességét, jóindulatúak."

"Az éjjel ezer terven gyötrődtem, de reggel mentem a régi utamon."

"Ha sikert akarsz, kérd három öreg tanácsát."

"A bölcs méh sohasem száll letört virágra."

"Néha még az istenek és a halhatatlanok is követnek el hibákat."

" Az írástudó könyvekről beszél, a mészáros disznókról."

" Minél ostobább valaki, annál boldogabb."

" A Mester mondotta: "Akinek nincs hivatala, az ne foglalkozzon a kormányzás dolgaival."

A Mester mondotta: "Ju, megtanítsalak-e arra, mi az igazi tudás? A tudottról tudni, hogy tudjuk; a nem tudottról pedig tudni, hogy nem tudjuk: ez az igazi tudás."

"Aki tudja, hogy ostoba, megmenekül a nagy ostobaságtól; aki tudja, hogy téved, megszabadul a nagy tévelygéstől. Ám a nagy tévelygők életük végéig sem szabadulnak és a nagy ostobák sohasem lesznek okossá.

Ha hárman vándorolnak, még ha egyikük téved is az út felől, céljukat mégis elérik, hiszen a tévelygők száma csekély.

De ha már ketten tévednek, bárhogy igyekezzenek is, mégsem jutnak sehova sem, hiszen a tévelygők vannak többen. És most, mikor az egész ég alatti világ tévelyeg, hiába is mutatnám az utat, könyörgéssel se mennék semmire. Ó, milyen szomorú ez!"

Csuang-ce

A mester mondotta: "Tanulni és nem gondolkodni; hiábavaló fáradtság; gondolkodni és nem tanulni pedig: veszedelmes."
Kung-ce

"Ki bölcs, nincs saját szíve,
hanem, csak olyan, mint a sokaságé.
Jó a jókhoz és
jó a gonoszokhoz is:
jóságát elnyeri.
Hisz az igazaknak és
hisz az álnokoknak is:
igazzá így válik.
Bölcsként az ég alatt,
világ kavargása mind szívébe fér.
A sok ember mind fürkész, hallgatózik;
A bölcsnek csak gyermekek ők mindannyian."
Lao-ce

Eidolon, azaz az értelem bálványának ledöntése

"Mit akart költő úr ezzel a verssel kifejezni?
- Semmit - mondta szelíden a költő.
- Ezt elhiszem, de úgy gondolom, hogy ezt némileg zavarosan csinálja. Általában az a vélemény, hogy ilyen felhőkarcoló szörnyűség még nemigen jelent meg magyar nyelven.
- Nem a tiszta értelem kifejezését kerestem - mondta szelíden a költő.
- Ez teljes mértékben sikerült.
- Egy hangulatot akartam megrögzíteni.
- Minő hangulatot, ha szabad kérnem?
- Hogy az érzelem mérónja a titkok mélységeinek lemérésénél odvába húzódik a fekete pillanatok elől - mondta szelíden a költő.
- Igen - mondtam megdöbbenve. - Igen. De azért mégis szeretném, ha valamivel világosabban...
- Nagyon szívesen - felelte szelíden a költő. - A költemény halvány visszhangja annak a gránitostornak, amely ott csattog a lélek rengetegében. A szív kamrái titkos járatokon megtelnek a velő gondjaival, és vad zuhanással ereszkednek a csiga teljén lábélláb vízgőzvíz hastájhas...
- Elég, elég! - kiáltottam rémülten, és - felébredtem."

A reménytelenség könyve

Weöres Sándor:
A reménytelenség könyve
1

Sóhaj a vízben, bölcső sóhaja,
sóhaj a földben, a vérben, a csontok közt:
Minden reménytelen.

Rontsátok le a templom-romot
és egy nap újra-épül.
Kapuján írás, mint a pokolén:
"Hagyjatok fel minden reménnyel. "

Nem fölfele épül, hanem lefele
a templom. A pokol.
Cserepei szakadatlan bontásban hullanak.
Zöld-kötésű nagy könyve
kallódik egy szúvas padon.

Ha kéred a zöld-kötésű nagy könyvet:
a bontási-terv rajzait kapod helyette,
nagy, zörgő tekercseket.

Reménytelen minden, minden reménytelen.
Görnyedj le, vessz el.
Ez a templom tanítása.


2

A porontyok, ebihalak, eleven kocsonyák kidugják fejüket,
nézésük, mint a vízgyürü, terjed.

Terpeszkednek, mégis aprók.
Aprók, mégis ott vannak mindenütt.
Ime: mint öreg bárkák,
teleragadtunk poronttyal, ebihallal, eleven kocsonyával.

Néz a kék és néz a zöld, néz ránk,
a kék és a zöld, mely alulról jött.

Minden reménytelen,
mert nincs út, csak alulról hozzánk.
Lentről látogatjuk önmagunkat, csonttalan kísértetek.


3

Habos a homály - a mi homályunk, a homály virága,
csupa hab és tajték ez a virág,
mozdulatlan szirmai csupa hab és tajték.

Mint álomban, úszol a véget nem érő nedvességben.
Senkise kérdi: ki vagy.
Csak nevedet kérdik,
okmányaid és rendszámod,
habban és tajtékban, szirmok között,
holt táblákat dobál az örvény: erre tilos, arra tilos,
minden tilos és megszabott a habban és tajtékban,
hisz oly mindegy, merre ficánkolsz.

Reménytelen, minden reménytelen,
mint híg, nedves álomban,
míg egy nő selyem-bugyogója kivillan,
s az álomi nővér combjai közt
a lucsok-özönben elolvadsz.


4

Remánytelen! Reménytelen!
Jegyezd meg e szót, dobd el a többit.

Ne kivánj szabad lenni: reménytelen.
Ne kivánj rab lenni: reménytelen.
Ne kivánj gazdag lenni: reménytelen.
Ne kivánj szegény lenni: reménytelen.
Ne kivánj élni: reménytelen.
Ne kivánj meghalni: reménytelen.
Reménytelen, reménytelen.

Mert a förtelem beözönlött a lét szivéig,
mert az iszonyat betört a nemlét szivéig:
a halálban sincs béke többé.

Irtózz minden javulástól:
tudod, mi rejlik mögötte.
Irtózz minden élvezettől:
tudod, mi rejlik mögötte.
Irtózz minden törvénytől:
tudod, mi rejlik mögötte.
Reménytelen, reménytelen.

Ne vállalj mást, csak a teljes homályt,
a tökéletes sötétséget húzd magadra,
burkolózz bele.

Reménytelen! Reménytelen!
Jegyezd meg e szót, dobd el a többit.


5

Éjjel, ha lovak lépése dobban:
s sehonnan semerre patái ezek.

Csupa út, csupa mozgás,
és mind: sehonnan sehova.

Ne hagyd, hogy hamis úttal, hamis léptekkel becsapjanak.
Most nincs más, csak hamis út, hamis lépés.

Kihúznak ágyadból, vagy műhelyedből
és összevissza kiabálva erre-arra cipelnek,
te mosolyogva ingasd fejedet: Reménytelen!

De nem: inkább hallgass, ne szólj semmit,
mint a kődarab, semmit se szólj.


6

Mert a förtelem beözönlött a lét szivéig,
mert az iszonyat betört a nemlét szivéig:
a genny elöntötte a világot,
nem csak kívül, az események arcát fekélybe borítva:
gyökerén megmérgezte a világot.

Figyeld: a barmok hangja megváltozott.
Mintha ölnék őket, úgy nyöszörögnek és üvöltenek.
Falánkok, fürgék, mint régen,
de hangjuk merő nyomoruság.
Ők nem érzik, nem tudnak róla.

Figyeld: a virágok illata megváltozott.
Gyönge és kesernyés.
Ők nem tudnak róla, nem érzik.

Figyeld: a gyümölcsök íze megváltozott.
Kényszeredett és alig-édes.
Ők nem érzik, nem tudnak róla.

Olyan lett mindegyik évszak, mint a kacagó vak-leány.
S minden, mint a hülye, ki nem sejti igazi nyomorúságát.

Ha figyelheted halottaidat
s a meg nem születetteket és nem-létezőket:
hosszú fekvő árnyékon, mely mint a lóca,
ülnek és sírnak.
S ha figyelheted a testteleneket:
menekülnek, füstöt vet a szárnyuk.

Mert a förtelem beözönlött a lét szivéig,
mert az iszonyat betört a nemlét szivéig:
a halálban sincs béke többé.


7

A magasság úgy elsötétült,
hogy a fény roncsa már csak a pénzé, a párté, a szerelemé.
Nézd a bankokat, gyüléseket,
a kocsmákat, a bordélyokat:
ott búcsúzik, összesűrűdve, a ragyogás maradéka.

Nézd a kertben ülő családot:
rajtuk még sugár ömlik el,
párnázva mozgásukat:
De szívük retteg: mit hoz a holnap?

Szerelmespár lépdel az utcán:
villanásnyi fény.
Mögöttük a végtelen sötétség.

Átoknak hangzik, pedig áldás:
Ess össze, vessz el,
ez az utolsó áldás a világon.
Hagyj fel minden reménnyel: ez a végső nyitott kapu.


8

Ne várj csodát:
mibennünk meghalt az Isten,
mibelőlünk kihalt az Isten.

Hited arra jó, hogy csörgesd, játssz vele,
hogy könyörögj valakihez, ki nem több, mint egy kitömött madár,
mint egy kóró, melyen szél fütyül.

S ha hitetlen vagy:
saját butaságod imádója vagy,
önmagadat okádod a büdös levegőbe.

Hited babona,
hitetlenséged babona.

Ne vállalj mást, csak a teljes homályt,
a tökéletes sötétségest húzd magadra,
burkolózz bele.


9

Szaladó szürke oszlop,
nem kőből: megőrült levegőből és tehetetlen porból:
tánc ez, vigasság!

"Holnap meghalok úgyis:
ma dúskálni akarok benned, égő város! "
"Jól van: tipord le
testemet és gondold: anyádé. Mi akarsz még? "

A reménytelenség igéi
köszöntik a szaladó szürke oszlopot,
köszöntik a táncot, a vigasságot
örök egykedvüséggel.


10

A sötétség pohara ez,
a reménytelenség könyve.

Ime a reménytelenség: az utolsó remény!
Görnyedj le, vessz el:
átoknak hangzik, és ime az utolsó áldás!

Boldog, aki nem vár javulásra:
tudja, mi rejlik mögötte.
Boldog, aki nem vár élvezetre:
tudja, mi rejlik mögötte.
Boldog, aki nem vár törvényre:
tudja, mi rejlik mögötte.

Boldog, aki nem vár semmit
és a teljes sötétséget magára ölti.

Mert ma a szaladó szürke oszlop
tanít a végső szóra: Reménytelen!

Magának van jövőképe?

Kérdezte Széphelyi tanár úr egykoron. Weöres Sándorral válaszolok, föld nélkül. Talán pár év múlva lesz annyi pénzem, hogy vegyek egy darab földet valahol....

"Nem sokat törődöm irodalmi sikerrel, magam kedvére irogatok; nem leszek rászorulva, hogy firkálásból éljek, szerzek egy doktorátust és talán állást is kapok majd; ha nem, akkor is van jó sárga kavicsos csöngei föld a talpam alatt - megvan a megélhetésem és ami siker és pénz az irással kapcsolatban csöppenik hozzám, azt indokolatlanul jövő ajándéknak tekintem, érthetetlen természeti tüneménynek". 

/Weöres Sándor Füst Milánnak, Pécs, 1935. november 27./

Ikersudarasodás avagy a sebekről

Már régen elült a szél, nincs már félelem és fájdalom. Csak az erdő és a fák csöndje. Még félénk madarak hangjai hímzik a nyugalmat pókhálószerűen. Szürkés ígéret az ég. A feltámadás reménye ebben a hidegben még derengőbb és szebb is, emberibb is mint a melengető tavaszban -  a hideg az igaz, a kihűlt föld? Később lesz majd zabolátlan a táj, a madarak zajos örömködésének hangjaikor s bőrünkön táncoló fémkacskaringók sistergése közben. Ez még a koratavasz, rideg mennyország. Meglátunk egy fát. Törzse kétszeresen ágazik szét, s kétszeresen forr össze újra. Két nagy sebet kapott életében s hiába tekerte, rázta, zúzta szét kényszerű-iker törzseit nagy erejű Szél úrfi, ő újra rátalált saját életvonalára és visszaolvadt önmagába. Visszaolvadt egyszer. S visszaolvadt még egyszer. A seb, ki tudja, fájhatott neki, talán oly erős fájdalmat ejthetett rajta, mintha áramütés érte volna. Két bántás, vigyázatlan ember vagy állat által, órási trauma a fa életében, amikor saját teste kényszerűen kettéhasad - talán ilyen az is, amikor megszakad a szív: apja távozását néző leányka, földbe gyökerez a lába, s anyját vigasztalja. Aztán a nap, mégis rásütött másnap, és sejtjeit használta a fájdalom-vágás habarcsának, s maga fölé nőtt, magasra! Képzeljétek el azt az erőt, ahogyan lentről szívja fel anyja porhanyós testéből a hidegen felbuzogó vizet, s fentről húzza magához az arany fény, igazi apja szellem-melege. s Olyan magasra nő, hogy fentről látja saját lélegző levélkéit. A felnövés idejét látjuk ma is ezen az élő szobron, a sebek utáni nagy elágazások tátongó nyomait, s az önmaga hiányát körbeölelő idővel dacoló, nyurga testet.

Sebéből folyt gyantában elaludt egy hangya. A lombból könnycsepp hull az éledő gallyra - egy távoli tenger szivárog, sírdogál. A világunkon túli égbolt fölül van, nagyon messze, de az ismert világunk határára tapad, fülel, őt is földre húzza a gravitáció. Egy újabb születésre rendelt angyal pici léket ütött rajta. Aludj, aludj hát hangya. S álmodban vigasztald meg a könnyező mennyet is.

"A bábok között elaludt a hangya.
Szél, a bábokat most el ne fúdd!
Különben jó az is.

Kis, fáradt fejét csillámokra hajtja
és alszik véle csöpp árnyéka is.

Egy szalmaszállal fölkelteni szépen!
De jobb, ha már indulunk haza,
erősen beborult - -

A bábok között elaludt egy hangya
és - hopp - egy csöpp már a kezemre hullt."
(József Attila) 

A szeretet himnusza

Testvérem,
Ki az északi sark fényes üveghegyei között botorkálsz
S kancsal szemekkel meredsz az ég befagyott tavára,
S te másik,
Sötét, elepedt utasa a szörnyüszelű szikkadt Szaharának,
Ki nyelvet lógatva vágtatsz nyakigláb, görbe tevéden,
S te szintén ,
Rézbőrű, morcos, százszor megrugdosott fia Amerikának,
Ki egetfúró sziklák zord ketrecében dühöt üvöltesz,
S te is, ki
Ópiumos, álmos, langyos hazádban tipegsz ingó léptekkel
S álmaidat hegyetlen a lomha sárga vizekbe fojtod,
S ti, mind, mind,
Testvéreim, milliók, elhullott magvai egyazon kalásznak,

Élők és élni fogók és mind, mind halni fogók: szeressétek egymást!

Nézzétek:
Fény villan az égen és azt lobogja: szeressétek egymást!
S a föld szíve visszadobog remegve: szeressétek egymást!
Halljátok:
Az óceánok fölzúgnak, így zúgnak: szeressétek egymást!
A hegyek közt mennykövek dübörögnek: szeressétek egymást!
Hirtelen,
Mint gyors villámok cikáznak el az ezerévek felettünk,
A harmadik párka szapora ollója iramodva csattog -
Testvérek!
Sötét gyűlölet ne sarazza a drága pillanatot,
Míg mocsoktalan ajkunk egymáshoz érhet.
Ha majdan
Elhajított hólabdaként száguld a kihűlt föld
Zimankós napja körül s szerte bolygók dideregnek,
Egy árva
Fénysugara még akkor is tűzhessen a sötétült űrbe
Az egykori, világot csóvázó, szerelmes szeretetnek!

Albert Einstein a gondolkodásról

"Koraérett fiatalemberként igen elevenen élt bennem mindazoknak a reményeknek és törekvéseknek a haszontalan volta, amelyek az emberek többségét szakadatlanul űzik. Egyhamar rájöttem ennek a hajszának az embertelenségére is, amelyet akkoriban szorosabban rejtettek a képmutatás és a szép szavak álarca mögé, mint ma. A gyomrának a létezése mindenkit arra ítélt, hogy részt vegyen a hajszában. A gyomrot kielégítette a hajszában való részvétel, a gondolkodó és érző embert azonban nem. A hajszából az első kivezető utat a vallás mutatta, amelyet a hagyományos oktató-nevelő gépezet minden gyerekbe beleplántált. Így lettem én is - noha vallástalan (zsidó) szülők gyermeke voltam - mélyen vallásos, ez azonban már 12 éves koromban hirtelen véget ért. A népszerű tudományos művek olvasása során hamarosan meggyőződtem arról, hogy a bibliai történetek jó része nem lehet igaz. Ennek következményeként szinte fanatikus szabadgondolkozóvá váltam, amihez az az érzés társult, hogy az állam szánt szándékkal hazudik az ifjúságnak; ez lesujtó hatású volt. Ennek az élménynek az lett a következménye, hogy bizalmatlanná váltam minden tekintéllyel szemben, szkeptikussá lettem a mindenkori társadalmi környezetben élő meggyőződésekkel szemben - ez a beállítottságom később sem szűnt meg, noha az ok-okozati összefüggésekbe való jobb bepillantásom következtében veszített eredeti élességéből. 

   Világosan látom, hogy az ifjúság hamarosan veszendőbe ment vallási paradicsoma az első kísérletem volt arra, hogy megszabaduljak a "csak személyi érdekeltség" bilincseiből, abból a létből, amelyen a vágyak, remények és primitív érzések uralkodnak. Ekkor ott állt előttem a tőlünk függetlenül létező külső világ, amely nagy és örök rejtély ugyan számunkra, de legalább részben hozzáférhető szemléletünk és gondolkodásunk számára. Szemlélése szabadulásként hatott rám, s hamarosan rájöttem, hogy sokan, akiket becsültem és csodáltam, a vele való odaadó foglalatoskodásban belső szabadságra és biztonságra találtak. Félig tudatosan, félig tudattalanul az a legfőbb cél lebegett előttem, hogy ezt a személyünkön kívüli világot a lehetőségek keretén belül megértsem. A jelenben és a múltban élt hasonló beállítottságú emberek és ezek eredményei voltak az én elválhatatlan barátaim. Az e paradicsomba vezető út nem volt olyan kényelmes és csábító, mint a vallási paradicsomba vivő; de megbízhatónak bizonyult, s sohasem bántam meg, hogy ezt az utat választottam.

    Amit itt elmondtam, csak bizonyos értelemben igaz, mint ahogyan egy néhány vonásból álló rajz is csak korlátozott mértékben ábrázolhat egy bonyolult, zavaros részletekkel teli tárgyat. Ha valaki kedvét leli a szépen egymáshoz illeszthető gondolatokban, lényének ez  vonása mások rovására erősebben kifejlődhet, s egyre erősödő mértékben határozhatja meg mentalitását. Az illető egyén később visszapillantva esetleg úgy érezheti, hogy egy egységes és rendszeres fejlődésen ment át, pedig valóban kaleidoszkópszerű egyes élményekből tevődött össze. Hiszen a külső helyzetek sokrétűsége és a pillanatnyi tudattartalom szűk volta az emberek életét bizonyos mértékig atomizálja. A magamfajta ember fejlődésének az a fordulópontja, hogy fő érdeklődési köre lassanként és egyre jobban távolodik a pillanatnyitól és a csak-személyitől, s a dolgok gondolati megértése felé fordul.  Ebből a szempontból tekintve a dolgot, a fenti vázlatos megjegyzések annyi igazságot tartalmaznak, amennyi ebbe a rövid keretbe belefér. 

     Mi tulajdonképpen a "gondolkodás"? Amikor érzéki benyomások hatására emlékképek merülnek fel bennünk, ez még nem "gondolkodás". Amikor a képek sorozatokat alkotnak, amelyek minden tagja újabbat kelt életre, az még mindig nem "gondolkodás". Amikor azonban egy bizonyos kép sok ilyen sorozatban visszatér, éppen visszatérése következtében az ilyen sorozatok rendező elemévé válik, amennyiben az egyébként összefüggéstelen sorozatokat összekapcsolja egymással. Az ilyen elem szerszámmá, fogalommá válik. Szerintem a szabad asszociációról vagy "álmodozásról" a gondolkodásra való átmenetet az a többé-kevésbé uralkodó szerep jellemzi, amelyet a "fogalom" ebben játszik. Önmagában véve nem lényeges, hogy egy fogalom érzékelhető és reprodukálható jegyhez (szó) kötődjék; ha azonban ez bekövetkezik, a gondolkodás másokkal közölhetővé válik. 

    Milyen jogon - kérdezheti az olvasó - bánik ez az ember olyan gondtalanul és primitív módon ennek a problematikus területnek az eszméivel, s meg sem próbálkozik azzal, hogy valamit be is bizonyítson? Íme a védekezésem: Gondolkodásunk szabad játék a fogalmakkal; a játék jogosultságát a segítségével az érzéki élményekről nyerhető áttekintés adja. Az "igazság" fogalma ilyen képződményekre még egyáltalán nem alkalmazható; erről a fogalomról szerintem csak akkor lehet szó, ha a játék elemeire és szabályaira vonatkozóan messzemenő megegyezést (konvenció) sikerült már elérni. Nem kételkedem abban, hogy gondolkodásunk nagyobb részt jegyek (szavak) használata nélkül, s ráadásul messzemenően tudattalanul megy végbe." 

    

Grand Hotel

keskenyednek lábai
betonkocka soványul
arcába nézek és látom
hogy lopva nézi a balkont
ahol aranysárga láz lakik
öszes hajú nő
napcserzett arccal mered
fésüli őszes haját
kevés haja van
sok szürke hálószoba
szürke ő is
barna bőre émelyeg a szürkeségben
mintha minden kincse haja lenne
úgy simítja haját
a Hotel csendje
sötét szobában arany naplemente
nézi a nő elmerengve
sötét szoba a balkonon
arany naplemente
a nő szemében tündököl
becsukott ernyők
denevér bőrű rejtőzködők
alszanak
nem feszülnek fénynek
szürkévé aszott arany naplemente
a láz csitul
az ernyők denevér álma
feketébe domborul
zöld-kék orgonák hegyek és házak
Grand Hotel zárás előtt

Kifelé a szellemi gettóból

Emlék 2001-ből

A parton egy fiú nagyon bámult engem. Különös, csodás barátság volt. Én rajzoltam, ő polipokra vadászott. 

Jelen

Élni. Élni kell. egyszercsak rájössz, hogy élni kell, mert senki se tud élni helyetted. Megélni. Ha nem jó, akkor nem jó. Hiába a kötelesség. Mi az, ami használna? Ami tényleg használna? Az én életemet én tudom élni. Mások életét majd megélik mások. De vajon menni fog-e? Nem tudok magamról gondoskodni...

nem erőltetett semmit

nem követelőzött

nem nyomult

nem szitkozódott

nem vihogott

nem jelentkezett

nem aludt

nem pihent

nem tanult

nem feleselgetett

és az égiek adtak neki helyet a semmiben

Információ-visszatartás. Nem túl keveset, inkább túl sokat tudunk.  Az egész élet legnehezebb dolga visszatartani azt a sok mindent, amit megéltem és nem elmondani a tudatlanoknak azt, ami nem rájuk tartozik. Még így is sokat beszélek, de a legmélyebbről hallgatnom kell. Arról nem lehet beszélni, talán csak a művészet nyelvén. Emlékszem 16 évesen annyi jó gondolatom volt és nem írtam le. Máig bánom. Visszatérve: ez a legnagyobb próbatétel. Nem megterhelni azzal az embereket, amit nem fognak elbírni. Főleg saját magamtól kellene őket megvédeni. Hányszor kaptam ellenkezőjét és hány nehézségtől kímélt meg családtagjaim bölcsessége. Hallgattak. A legjobb, amit tehettek. 

Geek. Tegnap hallgatva egy interjút Reisz Gáborral és Ferenczik Áronnal ahogy beszéltek arra jutottam, hogy esetleg én is egy geek vagyok... Vagy nem? Külső szemmel, a jómunkásemberek felől nézve, sok az üresjárat, mondja Gábor. Úgy tűnik, mintha egész nap nem csinálnánk semmit. Pedig egy alkotó ember mindig minden idegszálával jelen van. Összerakja a dolgokat. Gondolkozik. Nincs egyetlen perc "szabadideje" sem. Az élete és a figyelme maga a munka. Még így is elcsodálkozok néha, hogy mennyi mindent csinálok. Közben pedig valami nincsen rendben. Túl hosszúra nyúlik a várakozás. Mindenben. Ezt csak én teszem hozzá, hogy a kreatív embernek nincs ideje szórakozni és társasági életet élni mert nem tudja értelmezni ezeket a fogalmakat. Nem az élmények közötti különbség jelenti a legnagyobb különbséget az emberek között, hanem az, hogy milyen mélységben élik meg azt az élményt. Az lehet világmély, lehet feketelyukmély is. De jó lenne egy kis könnyedség egy kis szabadon engedés. Valaki, aki mellett tudok dolgozni mert segít nekem és felnézhetek rá. Így is rettentően tisztelnek az emberek és hagynak "alkotni". De mekkora felelősség ez! A csinálás kényszere. Leblokkol. Mikor fogom felfogni ezt a sok kegyelmet?

Regresszió. Miért érzem azt, hogy teljesen egy szinten vagyok érzelmileg és minden szempontból a 13 éves tanítványommal? Ez már az életszituáció okozta válságól fakadó regresszió jele?

Sündisznók. A sündisznók általában a szúrós oldalukkal fordulnak egymás felé. Elég baj. Mi lenne, hogyha a puha, lágy résszel csatlakoznának?! Az olyan szép lenne. Már-már émelyítően szép. Persze az is lehet, hogy felfordul a gyomrom a harmóniától. Vágyok rá, menekülök előle. Nem értem minek. Hát ez a baj? Hiszen anélkül is elvoltam az utóbbi időkben. De mi lesz így velem? Amikor közelít a Harmónia és a Szeretet már érzem is, ahogy a tüskék kezdik belülről bizsergetni a bőrömet. Szeretnének kibukkanni a bőrömön át, és vráh kardozni, kardozni. Annak kéjes öröméhez hasonlít, amikor a sebre tapadt vart letéped és csíp és fáj és jó!  Sündisznók selymes hasa. Add meg Uram nekünk, hogy ez is eljöjjön egyszer.

Kínai tusfestés

Ha bambuszt akarunk festeni, először keblünkben kell megformálnunk azt.
A bambusz a tisztelet szimbóluma.
A bambusz levele azért konyul le, mert belül üreges. 
Ahhoz hogy befogadjunk másokat, először üressé kell tennünk magunkat.
A tökéletes megnyugvás az elme kiüresítésének köszönhető.
Középpontban a művészi kifejezés.
A kínai tusfestő nem modell után, hanem egy üres, nyugodt műteremben kiüresített elmével dolgozik, hogy megjelenítse a belső mentális képet. Fontos a vonalak lendülete, szellemes kötése, vázlatkészítés, és a kötött vonalsorrend.

A bambuszliget hét bölcse dicsőítette a nem-cselekvést, a kötöttségektől, világi dolgoktól mentes életet. 

(a háttérben felsejlik egy lovát vezető férfi, aki éppen egy hídon kel át...)

Spontaneitás és hitelesség

"A mai kultúra a személy hitelességét, értékét a spontaneitásra való képességben látja, hogy szabadon ki tudja fejezni érzelmeit, hogy kifelé is olyan, mint belül. 

Ebből a szempontból a szeretet akkor tűnik igaznak, nagylelkűnek, ha spontán. Úgy tűnik, mintha a gondolkodás, a döntés, az önuralom elvenné a szexualitás természetességét. Gyakran merevségnek tűnik, ha szexualitásunkkal a szeretet logikájából következő program szerint élünk, és nem feltétlenül akkor, amikor legerősebben vágyunk rá; és úgy tűnik, hogy a személy hitelességét az adja, ha spontán módon követi saját hajlamait. 

Valójában spontaneitás helyett spontaneizmusról kellene beszélni, hiszen a valódi spontaneitás nem azt jelenti, hogy olyanok vagyunk kifelé, amilyenek belül, hanem, hogy olyanok vagyunk kifelé, amilyenek belülről szeretnénk lenni. Hiszen amit az ember önmagában talál az nem mindig pozitív;  jó érzések és helyes törekvések gyakran együtt élnek a rivalizálással, agresszivitással, bizonytalansággal, félelmekkel stb. Ezért meg kell tanulnunk, hogy felismerjük legintimebb vágyainkat, hogy el tudjuk dönteni, melyiket követjük és melyiket nem. Chiara Lubich írja, hogy a hitelesség azt jelenti "hogy magamból az igazi valómat akarom adni", vagyis azt a részt, mely leginkább megközelíti az én igazi énemet. Ez arra kötelez, hogy a személyiségünk legérettebb részeihez legyünk hűségesek. 

Ebben az értelemben a spontaneitás és hitelesség nem eleve adott dolgok, hanem meghódítandó célok; az elején gondolkodásra, erőfeszítésre, önuralomra van szükség, de aztán minden tényleg spontánná válik, az akarat is.

Aki megértette a szeretet értékét, az tudja, hogy mennyire fontos hallgatni, kiüresíteni önmagunkat, hogy befogadjuk a másikat minden örömével és fájdalmával. De nem könnyű azonnal ebbe az állapotba helyezkedni; az elején az akarat erőfeszítésére van szükség, hogy félreállítsuk saját belső világunkat. Ez persze nem spontán módon születik, és ez az állandó törekvés, hogy elfelejtjük magunkat, hogy nevethessünk a nevetővel, és sírhassunk a síróval (míg igazából arra vágyunk, hogy minket hallgassanak meg, értsenek meg, könnyítsenek terheinken), akár színjátéknak is tűnhet, az őszinteség, a hitelesség hiányának. Idővel aztán egyre kevesebb erőfeszítést kér az, hogy a másik világát magunkra vegyük, és egyre természetesebbé és spontánabbá válik. Az igazi hitelesség az érzelmek, az értelem, az akarat és az ösztönzések közötti összhangban van." 

tükör avagy "törökországi levelek"

bizalom magamban - bizalom másokban.
bizalom másokban - bizalom magamban.

Paradoxonok

értem, de nem szeretem.
szeretem, de nem értem.

(nem is kell érteni. talán ez benne a legcsodásabb!) a két állításban, paradoxon, feloldhatatlan ellentét van.  ahogyan JA. Eszméletében is, végig. Erre épül az egész. Nem értjük a szeretetet, mert nem értelmes és nem logikus. A szeretet nem földi, nem a világból való. Alázat nélkül nem lehet a paradoxont feloldani. Megfogalmazhatom. Megírhatom a disszertációt, lehetek bárki, akárki, ha nem tapasztaltam meg az élet nagy pillanatait, akkor koldusszegény vagyok. És senki.

Születés

Ontasz, adagolsz, pocsékolsz

kérést, körmondatot, szentbeszédet.

Egy levél az, mi a célhoz

hajszálpontos úton odatéved.

Vakság s cél közt biztos inga.

Benned lakott ő, hát sose láttad.

Teret időt kitapintva

vele nekivághatsz a világnak. 

Énvesztés

Ha kiválasztanának! Érdektelen,

áttetsző funkcióimat kiemelnék belőlem,

s mozdulna bennem és fölöttem 

e hatalmas levitáció!

Ahogy az oktatófilmen mutatkozott 

az a kedves, jellegtelen házaspár:

nő elalszik, férfi elalszik, kezdődhet azonnal

a mágikus színjáték. A legmagányosabb

és a legnyilvánosabb. 

Surrogó csendben válik le róluk

szuszogásuk, verítékezésük,

kézremegésük, magzati összegömbölyödésük

hétszer hétezer kópiája. Pedig számukra

ez is csak olyan alvás, mint a többi.

Cikázó szemgolyó, futó látomások,

agyhullám, agyrezgés, elesés-érzet,

a vázizomzat megbénulása, érdemtelen duzzadások -

micsoda elszabadult rakétában repülnek!

S lélegzetvisszafojtva lessük, fogja-e még őket

a gravitáció. Az se baj, ha nem a Földé.

Akármelyik égitesté. Hogy lesz-e hepiend?

Hiszen máris gyorsul a pulzusszám. Ébredeznek.

Most már csak önmaguk.

Csupaszon, kiszolgáltatottan,

mégis a törzsfejlődés tartószerkezetén nyugodva

nyújtanám én is át, ami csak úgy gondtalanul

megtörténik velem. Megmoccanna az örök csontváz,

fölemelkedne, kényesen végignyújtóztatná tagjait.

Végre a mindené. Eltűnhetnék premier plan arcom,

vállam, törzsem mögött, s ő lehetne a lényeges, az éntelen látszat,

az, mi mindenkié, s végül maga a röntgenfény, maga a sugárzás,

példázatként a funkció, a folyamat látszana, végre nem

az ellenkező, az ellensúly, az előtér.

Hogy mi a valódi...

Hogy mi a valódi feladatom? Megtanulni élni, jól élni és ezt elmondani az embereknek. Ez a feladatom. Ha nem vagyok egyedül, akkor nem hozok áldozatot és sohasem fogom megírni azt, amit meg kell írnom. Az írói nézőpont azért olyan kegyetlen, mert egy író/festő stb. valóban csak egyet akar az élettől - megtalálni azt a körülményt és azt a személyt, aki mellett képes és tud alkotni. Ez nem olyan mint egy munkahely. Ez egészen más. És ez egy borzasztóan önző dolog. De máskülönben sohasem fog az illető alkotni.

 Rendben, otthon maradok, a lelki érzelmi boszorkánykonyhában - otthon maradok szobafogságban - nem visszatartom, hanem kivárom a dolgokat. Ez két különböző dolog. Ez hatalmas színes lego - a lelkem. Építem. Én szeretek építeni. Hatalmas várakat, nagy rajzokat, nagy mondatokat, hosszú szövegeket. Nem gondolok semmit az igazságról és Foucaultról. Nincs hozzá közöm. Nekem magamat kell felépíteni, de mindenekelőtt megszeretni. De ez valószínűleg egyedül lehetetlen. Nem fog menni - ha vak dióba vagyok zárva. Persze tele vagyok félelemmel. Mi van, ha nem sikerül, ha megint elbukok? Ha megutálom magam, ha túllogikázom, túlgondolkodom.  A maximalizmusom megöl minden élőt körülöttem? Ne, nem akarom, mert a maximalizmus, az tényleg megöli az élőket. Mi jellemző a mai fiatalokra? Bizonytalanság, az elköteleződés hiánya, és még valami, amit kifelejtettem. De ez valószínűleg régen is így volt és egyetemes jelenség. Mégis ha közelebbről megnézzük ezeket a szörnyű, és kilátástalannak tűnő kijelentéseket, hogy tudniillik bizonytalanok vagyunk és nem köteleződünk el- mi következik ebből? Hogy boldogok, akik sírnak. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot. Hogy aki keres, az talál, aki bizonytalan, az bizonyos lesz. Valamelyik reggel ezekre a mondatokra ébredtem. Hogy akármilyen nyomorultnak érzem magam, ez akkor is így van. Akármennyire nem az történik, amit szeretnék, mégis minden javamra válik. Ez a dolog másik oldala. Hogy akinek nem megy jól, aki nem tud felnőni, külső vagy belső okokból, akinek valami kizökkent az életében, az cserébe megtanulja, hogy mi az igazán fontos, ahogy a filmzenében is hallottuk: "Csak azt akarom mondani, hogy szeressetek." Azért gyönyörű ez a mondat, (éljen Roland Barthes aki szintén rájött erre) mert két vonzata is van. Vonatkozhat a mondat alanyára: mármint szeressetek engem; és vonatkozhat a mondat egyfajta általános életbölcsességként is: szeressetek. mármint, hogy mindenki szeressen. Nincs más út.  A másik pedig, hogy szeretnék hinni a generációmban. Szeretném azt hinni, hogy mi egy kifejezetten értékteli generáció vagyunk. Lehet hogy idealisták, lehet hogy bénák, de ez a bénaság más szempontból éppen, hogy erénynek tűnik. Béna, sikertelen - mert vannak álmai - talán szebbek mint az átlagemberéi. Hogy nem tudja megvalósítani? Nem biztos, hogy ő benne a hibás. Abba nem lép bele, amit nem akar. Ez már nem a kényszerek világa, nagyobb a szabadság mint egykor. De nagyobb az elbukás lehetősége is nincs olyan védőháló, mint régen. Várni, küzdeni és megbocsájtani - érteni apánkat, érteni anyánkat "jól bezárt tébolydákat", kiknek most megbocsájtani kell, már mikor megénekelte ezt Csehtamás. Itt nagyon sok a rejtvény a feladvány. Az erdő, a próbatétel. Ebbe  világba legalábbis az én világomba nagyon remélem, hogy nem fér bele a mutyizás, de a gyűlölködés se. Szomorú, ha valakit elkap a régi átok és gyűlölködni kezd. Akkor utána feltartóztathatatlanul jön a magyar bánat. Sohasem csillapítja semmi. Mennyi a sérült ember ebben az országban! Itt szinte csak gyógyítani kellene, másra nincs is szükség. Nem tudok mit kezdeni sokszor a lehetőségekkel... Nem bírom felfogni a jelentőségüket csak utólag. Aztán ott vannak a rossz tulajdonságaim - a kritikáim, a sznobizmusom. Az ítélkezés a legdurvább fegyver, amit valaha kitaláltak. Ezt is ki kell dobni a kukába. Milyen nehéz lerakni a rosszat, a rossz gondolatokat, a rossz szokásokat... Meg kell változnom, jobbnak kell lennem. És mindezt úgy, hogy nem görcsösen. Lassú folyamat lesz. És a teljesítményem se túl nagy. De ott vannak a jó tulajdonságaim is, a nyitottságom, a kitartásom, az erőm, a mindig újrakezdés képessége, a lelkesedés, a továbblépés képessége, és mindenekfelett a bátorság (nem mindig). De alapvetően óvatosság is. Nagy óvatosság, úgy, hogy közben mindenbe belevágok, hát ez eléggé összetett. Azt gondolom, hogy nem tudjuk nem értjük, semmit sem értünk egymásból. Hogy lehet így bármit is csinálni? Hogy lehet egyetlen lépést is tenni anélkül hogy tudnád mi az a láb és mi az a lépés? És mi az az út? Tudásra van szükség. Vagy intuícióra? Inkább megérezzük a dolgokat, igen meg lehet érezni a dolgokat. És kell lennie értelme annak, ahogy én szenvedtetem magam, ahogyan próbálok rájönni - mit is kell, hogyan is kell. Mégis... most gyógyulok. Segítséget kapok. Mikor lesz egyszerűbb és egyértelműbb az életem? Talán sohasem. Miért van ilyen sötét? V-re gondolok, aki mindig pánikolt a sötétségtől. Tavasz van és nagyon sötét. Mi ez? És hetek óta, sőt hónapok óta, vihar előtti csend. Érzem, ahogy mindent meg szoktam érezni, hogy valami jön.  

 "Az, aki mindenekfelett a szerelem várásában szerelmes, sohasem fogja megismerni a találkozást".

"Tévedés az, hogy akkor találkozol a szerelemmel, amikor észreveszed. És téved az, aki csak bolyong az életben, remélve, hogy valaki meghódítja, rövid fellángolásokban ismerkedve meg a szív viharainak ízével, és arról ábrándozik, hogy előbb-utóbb majd rátalál arra a nagy lázra, amely egy egész életre lángra lobbanthatja, holott ez a láz - lelkének erőtlensége és a legyőzött dombocskáknak jelentéktelensége következtében - csupán jelentéktelen győzelmet hoz majd szíve számára. 

Ezért nem pihenhetünk meg a szerelemben sem, ha napról, napra nem ölt újabb és újabb formát, mint az anyaság. De te be akarsz ülni a gondoládba, egész életre szóló szerelmi dal kívánsz lenni. Hiába, önmagadat ámítod. Mert értelmetlen minden, ami nem magasba törés vagy átmenet. Mert ha megállapodsz, csupán unalomra lelsz, a tájnak nem lesz többé mondanivalója számodra. És el fogod taszítani magadtól az asszonyt, holott magadat kellett volna eltaszítanod." 

"Az igazi szerelem nem pazarlódik el. Minél többet adsz, annál több marad belőle neked. Ha igazi forrásra mész vízért, minél többet merítesz, annál bővebben buzog". 

Semmi sem érdekel jobban az életben a szerelemnél - Csongor és Tünde paradigma. Ezzel sokan vannak így, de kevesen vallják be. Vagy talán ez az eredeti kultúránk, ilyennek kellett volna maradnia. Nyomai, maradékai ott vannak a lelkünkben. De a fénytől elárvult erdőben a fény kis maradékai fájnak - ahogy írtam egykor. Milyen nehéz ma eljutni az életig, milyen nehéz a szűk kapun menni!