ismétlődés

miért rombolni a szentséget alattomos, kisstílű lopással - sötétben kis összegekért kipakolt kölcsönös kis spájzok mézeiért. jöttem, jöttél, hogy újra eltűnhess. hogy újra és újra átéljem, amitől végtelenül szomorú leszek...de sajnos túlélem, sőt megunom a semmit - most is fütyül a szél - és viszem tovább a szerelem zászlaját, ha elbírom, lengetni van erő. a tündér az tün-dér-kedik... eltűnődik kicsit (ahogyan az ordas a józsef attila versben) s sziporkázva iszkol, menekül. téged megesz, engem elás és nem csinál semmi mást...csak hosszú, kalandos álmok maradnak belőled, amikkel napokig, évekig elbíbelődöm. londonban a macskaköveken, szemészeten, aztán a családoddal zárt térben. mindenhol mindenki magyar. nyomasztóan kicsik a terek álmomban is. (fiktív álomleírás) aztán zöldes-rózsaszínes hajnali táj, ahol érezni a boszorkányok barlangjainak csípős kigőzölgését a bokrokon, csípős égett szag keveredik templomi tömjénnel. együtt utazunk. nyáron jósálomszerű előzmény. méregzöld puha üléseken fekszünk, az ablaktól ragad a kezem és az alkarom is ólomszagú a kosztól. amikor papírzsebkendőt hajítok a wc-be az erős rozmaringparfümöt böfög vissza. tudom, hogy már nem hagyhatlak el, itt az idő, hogy valahova elérkezzünk. az álom végtelen idejében megkegyelmez Fantázia és nem lesz több elválás, nem lesz több pokolmély fájdalom-gyilok. van olyan varázslat, hogy ne kelljen többet keresni, találni, elhagyni. van, de én sem hiszek benne, nincs erőm hozzá. mégis, valaki azt akarja, és pont a jobbik énem, hogy maradj itt a hajam tövében, az ujjaid kulcsold az ujjaimba, szádat tapaszd a homlokomra és aludj és pihenj bennem. már nem kell kitalálni, hogy hogyan szokom meg újra, amit nem tudtam megszokni - ha tél lesz majd, nagy hideg - hogyan kell nélküled kibírni az őszöket a telet. "ott megyen az én igazi"... nem értek semmit. elsomfordálni vágyom..vezekelni másokért, talán magunkért is. bár nem kértek rá és a díj, mi ezért jár, megint másnak adatik. jó. beton utakon távolodunk a közelségért. a padló erősen fűt, szánkban savanyú íz, dühünk már majdnem a gyógyulás, megint az égett erdő füstje, a véres kráterekben megnyíló táj sóhajai. ki ne akarna egy ilyen hangulatú térben, mint egy tarkovszkij filmben, önmaga és a világ fölé szállni? aztán súlyos alabástrom falak között élni smaragdváros nyurga kis lakójaként. érinthetetlennek, szűznek maradni, mindig új, mindig régi menedékként. őrizlek, mint csontjaim húson túli fehér világát. nem fogyó telihold, a vízben sincs nyomod, de bennem valóság a lélek-mécses. víz alatti város, moszatos régi tenger - most beborítasz. a levegőtől növekedsz, a fény áthatol rajtad, a villámok sisteregve pattannak le a hátadról, aztán körbezár az álom. alszunk, leúszom a homokba, nyugodt puhaságba fekszem. a horkolás egyre hangosabb - rekedtes csikóhalak. szemközti háztetők és kémények, galambok a napban, párban. édeskeserű virradat. azután az okos terrierek ápolt pofaszakálla. (a pitypangokat utálják), percek, meleg, változatos mécsvirágok, a pipacsmezőn ébredező oroszlán ásít, nem tudja mi dolga itt a földön - búcsúzik megint...valami fontos dolga van?