Van-e még a szavaknak értelmük? Amikor egy kötelék végleg elszakad két ember között, azt nem lehet szavakkal kifejezni. Az emlékmű, amit szavakból állítunk a Kapcsolatnak, nem méltó hozzá. Nem lehet köze az órákhoz, napokhoz, hónapokhoz, évekhez, melyeket együtt töltöttünk. Az idillhez közelítő négy évet nem lehet szavakkal megfogalmazni. Te engem nem gyerekké, hanem felnőtté tettél. Szerelmünk szimbóluma a tél. A közelítő tél. Szellemmé érleltél anélkül, hogy tudtam volna, mit jelent szellemmé válni és vállalni a következményeit. A gondolatok meggondolásának felelősségét hordani. Közben zuhanások történtek. Nem tudtalak megtartani. Az ember szíve kivásik, mindegy, hogy rég volt vagy nem rég. Még nem tudom megfogalmazni, hogy mi volt az a menedékszerű nyugalom, közös identitás, forrás, amit Te adtál nekem. Virginia világítótornya? A kékszakállú herceg sosem teljesülő álma? Judit alázatossága? Judit nem volt alázatos, Judit hatalmat akart és megkaparintani a Kékszakállú minden titkát. Végül önmagát fosztotta ki. Mégis köszönöm, hogy elviselted a titkaimat, hogy sosem árultál el. Angyal voltál és szemérmetlen ördög. Fényt hoztál, olyan fényt, amiben megtiltottad a hazugságokat, szellemi arisztokráciára neveltél, rászoktattál a magányra. Éva szerepe nem az enyém, nyomorult vagyok. Te voltál Éva, aki a Tudás almáját felém nyújtottad. Nem tudhattad, hogy így elvesztjük a paradicsomot, a gyerek-kezeket, az ében várat, ami nem látható. Árgyilus és Csongor álmát. Nem kapunk igazi segítséget, támogatást és elbuktunk a közöny tengerébe fulladva. Vagy éppen magunk se hittük el saját jelentőségünket, küldetésünk súlyát túl nehéznek tartva elbuktunk. Saját jövőnk megszökött előlünk. Én kevesebbre vágytam. Nem is akartam az almába harapni, de az élet nem adott sem feladatot, sem munkát, te pedig allergiás vagy rá, úgyhogy vállat vonva, beleharaptam. Mindegy. Árgyilus fája alatt ültünk, megettem az almát, Már nem az az ember vagyok, aki az őszi fesztiválon Steve Reich zenéjét hallgatta.
Zúdult a zene, szerettük egymást és a világot, még egymást is. Felelősséget éreztünk a világért. Az éberséget cipeltünk kéretlenül. Ha az éberség meg is marad, vajon marad fa, aranyalma? A tudás önmagában ehetetlen. Kinek adod át, hogy formálod életté? Csak ha igazán szeretni tudunk élhetjük túl a semmit. A felelős éberség a semmiben marad és mi elveszítjük egymást? Mennyi tévedés és indulat és félreértés. A múlt felvérzik, a percek mohók, valami titkos biztonságérzet, hiszen ami megtörtént már sohasem múlik el, azt a szeretetet, amit annyi baj és bú viharában mégis egymásnak adtunk már soha nem kobozza el senki és semmi. Marad a homokos, vizes sík, lélektől reszkető magány és rémület.
Nessun commento:
Posta un commento