"A tudat, hogy teljesen tehetetlen, fejbe verte, de egyben meg is nyugtatta Tomast. Immár senki sem kényszerítette, hogy eldöntsön valamit. Nem kellett néznie a szemközti házak falát és tépelődnie, hogy akar-e élni Terezával, vagy nem akar. Tereza maga döntött el mindent.
Aznap étteremben ebédelt. Szomorú volt, de a kezdeti kétségbeesés mintha evés közben alábbhagyott volna, mintha veszített volna az erejéből, s csak a mélabú maradt utána. Felidézte magában a Terezával eltöltött éveket, és úgy találta, hogy történetük nem érhetett volna ennél szebb véget. Ha ezt a történetet valaki kitalálta volna, csakis így fejezhette volna be:
Tereza egy napon eljött hozzá, anélkül, hogy hívta volna. Egy másik napon ugyanígy elment. Nehéz bőrönddel érkezett. Nehéz bőrönddel távozott.
Tomas fizetett, kiment az étteremből, és nekivágott az utcáknak. Tele volt melankóliával, melyet egyre szebbnek talált. Hét évig élt együtt Terezával és most megállapította, hogy ezek az esztendők emlékeiben szebbek, mint a valóságban voltak.
Kettejük szerelme csodálatos, ám fárasztó is volt: folyvást titkolnia, lepleznie, színlelnie, szépítenie kellett valamit, jó hangulatban tartani Terezát, csillapítani őt, szakadatlanul bizonyítani neki szerelmét, vádlottnak lenni Tereza féltékenysége, szenvedése, álmai által, folyvást bűnösnek érezni magát, örökké szabadkozni és magyarázkodni. A fáradtság most eltűnt, a szépség megmaradt."
Nessun commento:
Posta un commento