Ikersudarasodás avagy a sebekről

Már régen elült a szél, nincs már félelem és fájdalom. Csak az erdő és a fák csöndje. Még félénk madarak hangjai hímzik a nyugalmat pókhálószerűen. Szürkés ígéret az ég. A feltámadás reménye ebben a hidegben még derengőbb és szebb is, emberibb is mint a melengető tavaszban -  a hideg az igaz, a kihűlt föld? Később lesz majd zabolátlan a táj, a madarak zajos örömködésének hangjaikor s bőrünkön táncoló fémkacskaringók sistergése közben. Ez még a koratavasz, rideg mennyország. Meglátunk egy fát. Törzse kétszeresen ágazik szét, s kétszeresen forr össze újra. Két nagy sebet kapott életében s hiába tekerte, rázta, zúzta szét kényszerű-iker törzseit nagy erejű Szél úrfi, ő újra rátalált saját életvonalára és visszaolvadt önmagába. Visszaolvadt egyszer. S visszaolvadt még egyszer. A seb, ki tudja, fájhatott neki, talán oly erős fájdalmat ejthetett rajta, mintha áramütés érte volna. Két bántás, vigyázatlan ember vagy állat által, órási trauma a fa életében, amikor saját teste kényszerűen kettéhasad - talán ilyen az is, amikor megszakad a szív: apja távozását néző leányka, földbe gyökerez a lába, s anyját vigasztalja. Aztán a nap, mégis rásütött másnap, és sejtjeit használta a fájdalom-vágás habarcsának, s maga fölé nőtt, magasra! Képzeljétek el azt az erőt, ahogyan lentről szívja fel anyja porhanyós testéből a hidegen felbuzogó vizet, s fentről húzza magához az arany fény, igazi apja szellem-melege. s Olyan magasra nő, hogy fentről látja saját lélegző levélkéit. A felnövés idejét látjuk ma is ezen az élő szobron, a sebek utáni nagy elágazások tátongó nyomait, s az önmaga hiányát körbeölelő idővel dacoló, nyurga testet.

Sebéből folyt gyantában elaludt egy hangya. A lombból könnycsepp hull az éledő gallyra - egy távoli tenger szivárog, sírdogál. A világunkon túli égbolt fölül van, nagyon messze, de az ismert világunk határára tapad, fülel, őt is földre húzza a gravitáció. Egy újabb születésre rendelt angyal pici léket ütött rajta. Aludj, aludj hát hangya. S álmodban vigasztald meg a könnyező mennyet is.

"A bábok között elaludt a hangya.
Szél, a bábokat most el ne fúdd!
Különben jó az is.

Kis, fáradt fejét csillámokra hajtja
és alszik véle csöpp árnyéka is.

Egy szalmaszállal fölkelteni szépen!
De jobb, ha már indulunk haza,
erősen beborult - -

A bábok között elaludt egy hangya
és - hopp - egy csöpp már a kezemre hullt."
(József Attila)