Énvesztés

Ha kiválasztanának! Érdektelen,

áttetsző funkcióimat kiemelnék belőlem,

s mozdulna bennem és fölöttem 

e hatalmas levitáció!

Ahogy az oktatófilmen mutatkozott 

az a kedves, jellegtelen házaspár:

nő elalszik, férfi elalszik, kezdődhet azonnal

a mágikus színjáték. A legmagányosabb

és a legnyilvánosabb. 

Surrogó csendben válik le róluk

szuszogásuk, verítékezésük,

kézremegésük, magzati összegömbölyödésük

hétszer hétezer kópiája. Pedig számukra

ez is csak olyan alvás, mint a többi.

Cikázó szemgolyó, futó látomások,

agyhullám, agyrezgés, elesés-érzet,

a vázizomzat megbénulása, érdemtelen duzzadások -

micsoda elszabadult rakétában repülnek!

S lélegzetvisszafojtva lessük, fogja-e még őket

a gravitáció. Az se baj, ha nem a Földé.

Akármelyik égitesté. Hogy lesz-e hepiend?

Hiszen máris gyorsul a pulzusszám. Ébredeznek.

Most már csak önmaguk.

Csupaszon, kiszolgáltatottan,

mégis a törzsfejlődés tartószerkezetén nyugodva

nyújtanám én is át, ami csak úgy gondtalanul

megtörténik velem. Megmoccanna az örök csontváz,

fölemelkedne, kényesen végignyújtóztatná tagjait.

Végre a mindené. Eltűnhetnék premier plan arcom,

vállam, törzsem mögött, s ő lehetne a lényeges, az éntelen látszat,

az, mi mindenkié, s végül maga a röntgenfény, maga a sugárzás,

példázatként a funkció, a folyamat látszana, végre nem

az ellenkező, az ellensúly, az előtér.