Csontváry és a köd

Helyzetjelentés. 2015. december 23-a. A mai napon azt hiszem semmit nem lehet csinálni, csak írni... "vigyázz magadra és a veledszületett jókedvre" - írja Medve még korábban. Azt hiszem éppen azon vagyok. Őszintén megvallva ezt nem is annyira nehéz egy szerelemgyereknek... Régóta sejtem, hogy lévén szerelemgyerek más, afféle garabonciás-jelű szabályok vonatkoznak rám és az életemben kevesebb a szabály. Nem is tudnám nagyon elviselni. Egyébként pont Csontváry is: a szerelemgyerekséget a zseniség egyik feltételének tartotta, ugyi. Gógyis ember volt (ezek mind egykori hittantanárom, a legkedvesebb papbácsi, Fidél atya szavai: gógyi, ugyi) - mármint a Csontváry - olyanokat tudott, amikről a legtöbben csak bátortalanul, ritkán de inkább soha. 

Más: Volt is egy kis fogalomgyűjtemény a kiállításon egyébként a Csontváry-rögeszmékből mint pl. napút, energia, zseni -  s ez nem is volt annyira haszontalan, sőt motivált, mint amikor a villamoson oktatnak táblákkal meg bemondással, hogy hogyan is kellene emberi módon viselkedni, átadni a helyet és hasonlók, na mindegy, régen rossz, ha ezt már ki kell írni...
A lényeg, hogy a közeljövőben írni fogok Csontváryról - így jutottam be a kiállításra is sajtóigazolással vagy mivel - nem kisebbítem a dolog jelentőségét, életem egyik legizgalmasabb és legmegtisztelőbb feladata - írni Csontváryról! Nagyon nagyon nagy!! óriási dolog, hogy szellemi kölcsönhatásba léphetek Valakivel, akitől már mindent megvallva - gyerekkoromban hátast dobtam. Pillangók szálldostak a hasamban és a gyerekszívem is megtelt a szerelemhez érzéséhez hasonlítható izgalommal a képeitől. Főleg, amiken a Hold és távoli tájak szerepelnek...De a Siratófal, a Mária kútja, a Cédrus, a marokkói tanító homloka és a festőlegény... Akinek az albumát órákig és sokszor nézegettem miután rátaláltam nagyapám könyvespolcán. Tivadar (Egy vizivárosi barátnőm egy régi pasiját is így hívták, emlékeztek?) igazságfelfedő álmodozó volt és hát alighanem tényleg zseni. A "Ki lehet zseni" című írása... na az valami elképesztően gyönyörű, de most csak az elejét idézem:

 "Zseni lehet, aki soron van, akit a sors keze kiválasztott akinek ősei akaraterővel lelkiműveltséggel a művészi tehetséggel voltak  felruházva, aki telivérrel – szerelemmel – jött a világra"

  "A keserűt meg majd... " Ugye, Medve? Nagyon hiányzol és hiányzik Buda, de legfőképp a Viziváros. Hiába jött el Pécsről meg a közgyűjteményekből Csontváry ide a Várba és a Vizivárosba ...valahogy  ezek a helyek mégis messze vannak. Akkor is, ha éppen bennük sétálok, Atlantisz lettek, álmaim elsüllyedt régiói... (vagy légiója? -  "Versek álmoknak légiója/ harcoljatok ezután másnál./ Elfáradt szegény bús vezéretek/ Most egy kicsit elbujdosik/ és megáll az elmúlásnál".)  Ez a hely, sőt, ez a helykomplexum, az első kerület, ugyi, éppúgy elvesztette létezésének hitelét, mint az a párt, amiért annyira lelkesedtünk, és amiben annyira hittünk mi mind: 17 évesen. Emlékeztek? 2002-ben még tüntetésekre jártunk - ma már nem járunk tüntetésekre, hanem szétszóródtunk a világban - "ki-ki magának próbálva szerencsét" - mellékeres utak vagyunk egy misztikus tulipánon. De mind innen indultunk Budáról. Szóval az, hogy itt vagyok, maradtam, egészen irreálisnak tűnik, mert Ti nem vagytok már itt, a családom, a macskám, Chloé vagyis Chleo, - tudjátok apám is így nevezte el tőlem függetlenül  a macskáját nemtom hányezer kilométerre és ez csoda volt!!!, a szomszédok kutyái, a Zsozsó és a tacskó, és a gyerekkor. J. halála az Úri utcában. Az is lehet persze, hogy nem a Viziváros van messze, hanem én. Talán megváltoztam? Olyan ide visszatérni, mint egy régen eltékozolt szerelmet megpróbálni felidézni. Amikor ugyanitt leszólítottak, hogy milyen szép pár vagyunk B-vel. Amikor G. szavalt és az asztalra csapott és egy másik idősávban a másik G. megsértődött. A megidézés szinte lehetetlen, hiszen sose lesz már olyan. Pedig emlékszel még Medve, ugye? Emlékszel még a régi kamaszkori hősies szerelmekre, a szomszéd fiúkra, a gimis románcokra, a hittantáborosokra, az elsőkre, a Nagy Szerelemre, a sírva villamosutánfutós, a "Zsebi én szerelmes vagyok"-Nagy-Szerelemre, a Csokonai Vitáz Mihály arcában meglátom-G-t-eszeveszetten-megszállott-szerelemre, az erőltetett-mégis-szép-szerelmekre, B-re, ahogy a fal tövében áll, és tisztára úgy néz ki, olyan bajszos, mint a Babits Mihály, és abban az Andrássy úti   tükrökkel kirakott kocsmában vagyunk, G.-vel és a suhanc zeneszerzőkkel a Philip Glass koncert után, ami az egyetlen olcsó volt a környéken, de azóta már az se olcsó, és valami indiai étterem van a helyén az Andrássy úton...Szóval kinézem magamnak B-t, azt mondja abban a Margithídbudaihídfői kocsmában, hogy bájos a kancsalságom és szeret biciklizni és ez megpecsétel eldönt valamit és kitalálom Őt és "megvalósítom" őt, még mielőtt elhagyjuk egymást. És Mr, Lanky szeme a hátamba fúródik és félek és tízezredszerre is szakítok P.-vel valahol Nyúlipoutban. Mindez elenyészett és elmúlt és szétporladt és már elcserélődött egy, egyetlenegy szóra, a Szerelemre. Ady Minden Szerelmében telt az életem egészen az ovitól kezdve. A Cs. Ambrustól kezdve, akinek a szülinapi buliján "dzsengáztunk" és kardok voltak az apukájának a szobafalán. Mert minden a Szerelemben van és mi a Szerelemben vagyunk. Dehát tudod te ezt Medve... tenéked magyarázzam? 

De mostan hidegzuhany. Hiába fakadok sírva nők azaz fiúk nevét kiáltva s házszámokat: mindenki elutazott és még Juhász Ferenc is meghalt, sőt Kobzos Kiss Tamás is. Persze sem ők, sem a szerelmek nem tűnnek el nyomtalanul és éppen a nyomok a legkellemetlenebbek. Mert mindenhol jelek vannak és sebhelyek, meg zúzódások nyolc napon, sőt nyolc éven túl sem gyógyuló nagy vonzalmak - mélyedései a bőr mélyebb szerkezetében - beleégve mint Dózsa György makacs izmaiba az elektromosság, égett hússzag - hát, "éltem és ebbe más is bele halt már", és hát természetesen  - nem bánok semmitse! Még lényegében mindannyian élünk - kivéve persze Taki tanárnőt, Zsenyát, Lődit, apámat, nagyanyámat - de nem él már közöttünk Kapcsolat. Csak a rohadt fb-on égnek a lájkok. A Viziváros mint valami Tündérország alábukott valahova, mint a gyerekkor. De az élethez hozzátartozik - hozzá kell tartoznia - a reménynek, hogy egyszer talán mindannyian visszakerülünk Budára. Mert oda Buda! És nem is merem bevallani, de még a Napló is elveszett... be van fotózva ugyan, de nincs meg... És elvesztettük a Fő utcát, a Zsolna utcát és jelentem: a szerelmek is kivéreztek! Egytől egyig. Mindaz, amiért és amiben éltünk! Mi lesz velem B. nélkül? Új idők, új dalai? Berlinben vagy Ausztráliában? Miért jó a jónapot? Mit ad az adjisten? Mi jöhet még ezután, édes öregem? 
Figyelj. Ha nem jutunk ide vissza, akkor én most, 2015 karácsonyán ünnepélyesen megígérem Neked, hogy ha nem lesz Buda, akkor vagy a Mennyben vagy a Tisztítótűzben, vagy a Pokolban, mit bánom, vagy a Nirvánában mindannyian megint találkozni fogunk... plusz a Jóisten. Ahogy mindig is. Méghozzá a Lánchíd Sörözőben fog velünk rock-ot hallgatni a Jóisten és maga Jézus Krisztus is, az emberarcú, az igazi emberi természetű Isten, a piros kockás abroszoknál és Szép Ernő Cipó úrral együtt elszavalja majd a "Nem volt játékom" című verset és mindannyian sírunk majd és nevetünk. És itt lesz Cseh Tamás és Bereményi Géza is és KAF és a Balla Feri és persze apám és az összes haverja és a nagybátyám, és a trafikosnéni, a Zsike és Nanó bácsi no és persze Mary Poppins és a régi melegszendvicseken megrajzolt Vörös-tenger, amin a zsidók biztonságosan átkeltek. Igen, itt lesz, illetve ott lesz a mennyei vagy poklos Lánchíd Sörözőben Fidél atya is és dob majd néhány szaloncukrot ránk, miközben egy súlyosan pajzán népdalt énekelgetve szintetizátorozik. Pöttyös Eszternek illatos lesz a Polly Pocketje és megmutatom neki a Titkos utat...Sanyi Scootert fog hallgatni, a fiúkkal palackpostát dobunk a megáradt Dunába...Együtt leszünk, ez biztos! Nem fogtok többé ennyire hiányozni, ti Mindannyian akiket annyira szeretek! Itt lesz a szomszédnéni, az Éva és a Fiúk és Imre, akikkel a Rám szakadékba mentünk túrázni, és ájtatosak lesznek és feladják rám a ruhát a rendes ministránsfiúk. És a Batthyány téri szoci szökőkút is meglesz, amit lebontottak. Ott lesz az első történelmi sokkom Auschwitz-ban, amikor anyám ölében zokogtam, ott lesz apám minden mosolya, ott lesz minden ki nem mondott szó, minden szomorú ünnep, minden céltalan és üres nyári és téli vasárnap, ott lesz minden ellopott, elhazudott értékünk, ott lesz minden, ami miatt féltünk és szorongtunk az utóbbi évszázadokban. Minden meglesz. De itt a Földön, Budapesten már havazások sincsenek, a régi dalok sem szólnak úgy, megfakult minden és a karácsonyok igazi átélt meghittsége is elenyészett, - minden csak valaminek az árnyképe - valami Újnak kellene következnie. Talán másfele kellene menni... másik országba? Segítene az valamit? Vándorolni kellene.

30 éves vagyok, de nem érzem magam néha még feleannyinak se... Vagy nagyon jól vagy nagyon rosszul csinálok valamit. Az én koromra már mindenki ezerszer felnőtt, mindenki abbahagyta már a blogírást, a versköltést, a folyamatos szerelmesnek levést, az bohémságot, a szeszélyeket... én meg még mindig nem. Fiatalnak érzem magam: egy lelki újszülöttnek. És mindeközben, valami lokálpatrióta rinocérosznak is, ahogy itt ülök a Lánchíd tövében, a hírneves Sörözőben, a Hörpentőben, ahogy a jóöreg Lázár Ervin mondaná, halott apám törzshelyén tartom a frontot. Mint valami Vesta-szűz üldögélek itt egyedül helyette is. (Az előbb idejött és megkérdezte tőlem egy nő, hogy mit írok. Ő arra tippelt hogy szakítólevelet...) Szegény apám sokszor "menekült ide" a mi családi karácsonyaink elől is, bizonyára mert... itt jobb volt a hangulat mint otthon. Hát jelentem apu, most is jobb a hangulat.. Joe Cocker szól és LGT. Tandori még él, valahol csiripelnek a verebei. Fodor Ákos halott. S én megmaradtam krónikásnak. A 0 kilométerkőnél vagyunk. Ugye hallasz? Ugye itt vagy valahol? Valami megint kezdődik. Az egész világ a hamutálam. 23-án Medvével kellene valahol éppen innunk. A Lövőház utcában éppen a második vagy harmadik sörnél kellene tartani, de most egyedül, hangsúlyosan egyedül. Nem dramatizálom, de Valami végleg véget ért, ezt napok óta érzem, történelmi napok ezek B. vonatkozásában. Mi lesz velem nélküle? Ő egy szellemi hérosz az életemben, egy meghatározhatatlanul fontos, felmérhetetlen jelentőségű Tényező. Nem gondoltam, hogy ennyi év után is ilyen nehéz lesz ez az elengedés...

Közben milyen szép, hogy nagykiállítás van a Várban a Csontváry-életműből, az utolsó napok. És köd borítja egész Budapestet. Jön a karácsony, az emberek az utolsókat rúgják alig bírnak elvánszorogni a karácsonyfák alá. Elég rémes a hangulat a metro-n. A mai nap egyébként sírással (magánélet) és házitanítóskodással telt a budai polgárcsaládnál, akik már szinte maguk közé fogadtak. Mintha visszamehetnék általuk a tisztes polgári létbe és állapotba ahonnan eldzsentrisedtem. Életem legkarácsonytalanabb karácsonya, és legszomorúbb adventje. Nem azért mert nem várom a Kisjézust és nem azért, mert nem remélek, és nem azért, mert félek a jövőtől vagy aggódom magam miatt. B. miatt van minden és P. miatt és T. miatt. Na megint sokan vannak mégis iszonyúan kevés mindez. Szerelemfrász, nem csengőfrász. Lidérc-krampuszok feketítik a tintakék eget. Tiszta szerelem kellene, de kitudja, kijár-e még. Csontváry színeivel mindenesetre újrafestem magam - belül. De ez titok. A rondellákon sétálok, átmegyek a Történelem kapuján. Árgyilus fája megkopaszodott. Beszereltek egy mozgólépcsőt. Kutyák mászkálnak a Lánchíd Sörözőben. Mi az, ami megmarad belőlünk és a magánmitológiákból? És én ki vagyok - nélkületek?