Én mint egy pusztában késő őszön egyedűl,
ugy esnék le a földre
Itt az emberek közepén, városban, tornyok
alatt, ablakos üzletek között
Robogás, zengetés, kiabálás, sántikálás,
hastömés, kín vásár között
Mint egyes egyedűl, elveszve mindenhonnan,
úgy esnék itt le a földre.
Úgy rimánkodhatnám most valakinek és nem
tudom merre mutassam arcomat.
A jóságot mondom magamban úgy mint
a kisded angyal nevét idézi
Járatlan csepp száján akkor mikor a bölcsőben
álmából üdülve nézni kezd
A csendben és az idegen lámpát látja
mely a világosságban úgy fénylik.
Jóság, jóság, jóság, magamban vagyok itt,
tehozzád kívánok beszélni.
Bár volnál eres kéz akit megkaphatnék
és tapogathatnék két kézzel.
Bárcsak volnál tejes színű márvány oszlop
hogy oda illeszthetném hozzád
Bágyadva oldalam és orcám hűthetném rajtad
és ölelnélek felnyújtózva karommal.
Lám mint a bolond tegezve szólítalak te csuda
valami, jóság. Úgy fáj itt létem.
Nem tudok mit tenni, jól esik ezen mód
kiadni kinlódást, vágyakozást.
Ha adnál egy angyal hangot, hallanám
itt a csinált csendben a szobában.
Ó csak rebegnéd a mennyezet alatt: fiam!
Vagy csak egy anda sóhajt fuvallanál.
Vagy csak egy anda sóhajt fuvallanál.
Jóság! neked ajánlom a szívemet. Fogadd el,
légy olyan jó, vedd fel ezt a szívet.
Vedd át ezt az én szívemet, nézzed csak
egészen elkékült a sok szorongástól.
Nézzed már össze van zúzódva mint az eltaposott
körte s mint a füle a műbirkózóknak.
Vedd te a kezedbe jóság, gyógyisd meg,
csinálj másik szívet belőle.
Mert a bolond ifjúság elszaladt de úgy mint
a megütött karika szalad egyet
És azonnal eltér és lankad és mintha ájulna
úgy inog le s elfekszik az út mellett.
Semmi sincs az ég alatt. Vészeket süvölt
fülembe az ég alja mindenfelől,
Jég érzés borogat. Oly vagyok mintha
leégett volna testemről az élet.
Gondollak tégedet egy kegyelmes asszonynak
akit nem lehet tűzbe hozni gyujtó sóhajjal,
Olyan túl gyengéd a bőre hogy a csókolt
csók bélyeget sütne azon
S annyi lelke van annak hogy a teste
mindig fáradt a lelkétől
S az úgy szeret minden férfit hogy nem tudna
hálni egyetleneggyel.
Mint a kék eget úgy is gondollak jóság,
mikor fogam mögött neved gömbölyül.
A május hónap kikékült kék egét szoktam
meglátni gondolatomban,
Azt a melegedett kéket ami olyan sima
mintha üvegből vón s oly mosolygós
És nincs egy felhő benne, csak hó álmodozás
foszlik el azon mint boldogság.
Szép moha látszott már emlékemben hogyha
futamolt fejemben az a szó, a jóság,
Vénölt cserepes házon az a zöld moha.
Barna is. Napos színű nyár időben.
De nem ragyog csak fogadja a fényt enyhe
kedvvel s oly hű hogy a hóval vele nem megy tavaszkor,
És olyan honszerető hogy fel nem tudja ragadni
az őszi éjszaka szélviharja.
Jó reggelt. Örvendez a zöld fű, meleg lesz,
pendelyes gyerekek kergetőznek.
Jó étvágyat. A leves hő felhőt ereszt. Fényablak
a poháron. Kés kanál csókolóznak.
Jó éjszakát. A hold odafenn aggó mosollyal
siet mint nyughatatlan anya.
Jó útat. A kerekek bodor port hajtanak,
üdült beszélés rezeg, lobog esős szél.
Jóság, ugye te vagy az ami omol a diófa
dús borulatából, hogy azt mondják: jó szag.
Eltisztult vihar után az a fényes könnyü fürdött idő,
hogy azt mondják: jó idő.
Lágy körtének izzadó fehéres húsában az a körtei
édesség, hogy azt mondják: jó ízű.
S te villanyozol az érző tenyéren amelyiknek
a kutya fejét simogatni jól esik.
Jóság maradj rajtam mindig mint ahogy
olajfolt rajta marad a zsákon,
Meg ugy mint aranyozás a kereszten.
Légy mindig gyenge kesztyű két kezemen.
Légy bennem úgy mint könyvben két levél közt
a száraz bazsalyikom illatja.
Úgy viseljelek szépen mint a gyászos úrfiak
a fekete szallagot bal karjukon.
Jóság, jóság el ne hagyj, ügyelj fel rám,
el ne veszíts szem elől.
Ha jönnek szőke lánykák, te mint
barátkozó eb úgy fuss elébök
És úgy fuss hozzám vissza, mert én különben dühödt
vad vagyok, szorítva s csókolva csókkal
Égetni, marni, vérezni vágyom őket
mikor elébem kerülnek.
Jóság fejem fölött jöjj úgy
mint öreguras szürke napernyő,
Mikor elmegyek az emberek közt
és látom őket és érzem őket,
Vagy adj hű délutánt nézésemnek úgy mint aza
zöld papírpajzs a szemfájósoknak.
Bocsájtsd magad képemre mosolynak, olynak
aminő tetszik kevés ó szobrok arcán.
Mert szörnyedek az emberektől ha közel jönnek
mert tudom már hogy mit művelnek.
Mert már nem kivánok csendes szín alatt
köztök elszunnyadni a szénában.
S nem kivánok a hold alatt szenderűlt tájon
vándorolni vélök
Egymás vállán tartott kézzel, dúdolászva
vagy méla barátságban elnémulva.
Kérlek jóság diktáld és súgalmazd bennem
örökösön hogy szegények, szegények
Mind csak boldogok iparkodtak lenni s szemök
langy könnycseppet tud előadni
S hogy mindnek kerül szíve szerelemhez
és édesanya sajnálásához
És hogy nékik is rossz a nagy szél és hogy mindent
azért tesznek mert halálra vannak hívatva.
Az ezüst végtelen színén végig nem osontak.
Sem a ciprusnak éj lombja közzé
Le nem hajtották homlokuk üdvözűlni.
Sem a felhőket fel nem falták szemökkel.
Se nem hemperedtek el a csillagokon.
Sem a kiöntött tavaszt át nem úszták.
Sem a boldogtalanság angyalának alélt
dallamát nem hallgatták holdas mosollyal.
Fejem leengedem és ráteszem jobb karomra
s elfektetem bánkódva
S görgetem karomon és elgyászolom
a fiukornak föniciai szín ábrándjait
És meghallgatom szenvedve, szenvedve,
szenvedve maradék szivemmel
A srapnelek suhogását és a fűszál katonák
anyás jajjait és haldokló köhintéseiket
Jaj jaj ha mind a fejfa alól feljönnének
szédüléssel, pápista szinben
Azok akik elestek és mosolyt kezdenének a napon
és nyúlnának zöld levelet szakasztani
És ha mind a vakok lekpnák a bő
fekete pápaszemet a szemök elől
És a nagy csudálkozva néznénk széjjel a hidról
és cintárnyért verne vigalmuknak visszahangja.
Tőled kérem jóság hogy ne ohajtsak elmenni
vadászni hűvösen alkonyatos erdőbe
S ne kivánjam célba venni a törékeny szárú
halk őzet aki nem tud semmit sem.
Se a szegény sorsú nyúlat se az aranyos
fácánt, se a lisztes tollú gémet
Se a riadó foglyot, se semmi más teremtést
ne kivánjak soha eltalálni.
Jóság légy merengett zengzet itt bent a mellemben,
olyan mint a legelőn a harangszó
Mikor már elhúzták a delet de a mező
hallja s tartja a múlott arany zajt.
Meg ne essen hogy nem látok nem köszönő
kalapot s ha botom forgatva sétálok,
Hát egy elő levelet le ne csípjek se egy siető
hangyát sarkom el ne nyomjon.
Ugye meg nem unom így soha magam, ugye vidítod
majd mindig friss fuvalommal eszemet,
Édesded meleg nyilallásokkal szúrod majd mélyen
szívemet mindig ha koldúsnak adtam,
Mindig mikor nemszép nő szemébe kitartással
kell nézni, mindig ha ostoba szájba
Vak figyeléssel kell esni, mindig csak az élet
utálata facsargatja gyomromat hánytató módra.
Mondd ugye hogy pingálva van mind a néma ünnep
s mind az a hajbókos kerti szerelem.
Ugye csak legyeződve vannak képzelve s szőnyegekben
alszanak mint álmodott álom,
Ugye, hogy nem lehet élve sehol ilyesmi. Ugye hogy
mint a hajnal arany rámás fellegeit
Nem lehet megtapogatni mert csak látszanak
de nincs ott az égen egyéb min sima csalódás.
Tégy jót velem jóságos jóság. Rendeld
hogy még magamhoz is jó lehessek.
Mert csak véteni kívánok magamnak,
mert haragba estem volt magammal,
Mert a kínok báljára járok, csak a szégeyn
felé bókolok epekedve
S hajtom magamról a szép időt és
sóvárságomat halállal traktálom.
Engedd hogy meg tudjam sajnálni magamat
hogy legalább szomorú lehessek egyszer-másszor
Egynehány kis percig, csak hogy sohajtsak
és érezzem azt hogy öröm volna élni
S ismerős melegséget nyeljek akkor gégémben,
egy visszagurult csepp könnyet,
Amelyik ki akart jönni, ezt a világot
megnézni ragyogva rengedezve.
Nessun commento:
Posta un commento