Van abban valami megindító, amikor ráismerünk egymásra. "A véleményedet a véredre bízd."Annyi szenvedés, távolság, tragédia övezi a családomat mindenhol. Apai nagynéném, anyai nagybátyám nagyon fiatalon haltak meg. Elvitte őket a kor, a történelem, amit most meg kell ismernem. Nem tudom máshogy feldolgozni a hiányukat csak tudatosan, racionálisan. Nem lehet mást tenni a hiány ellen. Unokatestvérem meséli, hogy a nagynéném futóbajnok volt. Tizenéves korom óta jól megy a futás. Próbálkoztam úszással is de abban hátul kullogtam, megtanultam tiszta erőmből úszni, viszont a futásnál nem kellett a maximumot hozni ahhoz, hogy az élbolyban vagy elsőnek fussak a vízilabdacsapatban. Kis szigetkörök voltak, persze ez a többieknek nem számított, nekik ez csak lazázás volt a másfél órás medencei küzdelmek előtt. Aztán édesanyám elvitt egy atlétika edzőhöz, aki miután felmérte az izmaimat és a mozgásomat és azt mondta közép- és hosszútávfutó alkat vagyok. Majd kiderül, ahogy edzünk. A tanár megbetegedett és meghalt nem sokkal ezután. Érdekes, hogy sok ilyen segítőm meghalt menet közben, nemcsak a családban, az élet egyéb területein is. De az élet mindig visszahozza az elejtett szálakat. Most ezzel az impulzussal megint bebizonyosodik. Nagynéném örökségét legalább hobbi szinten folytatni akarom és maratont futni. Nagynénémet alig ismerem, sose találkoztunk, még hírből is alig, akkoriban távozott ebből a világból, amikor kezdtem megismerni Amerikába szakadt apámat, 2005 környékén. Sosem felejtem el a két unokatestvéremet a Westendben, frissen vesztették el édesanyjukat, és nagykabátban üldögéltek a földszinten, a neonfények közepette, tél volt, a szemeik az én szemeim, mogyorószínű, boldog és kíváncsi bogárkák, megsebezve, könnyesen. Ilyen szomorú esemény kapcsán kellett először találkoznunk. De most jó hírt kaptam. Messze, nagyon messze van még a cél, de elfutok odáig.
Nessun commento:
Posta un commento