let him play his music

A "íróvá" válásról is írnom kell. A világirodalom egy része éppen erről szól, hogy az író, aki ír, hogyan vált íróvá, hogyan "jött"? Hogyan zajlik mindez? Írtam már korábban arról, hogy hogyan lettem művészettörténész. "Természetesen véletlenül". Nagy erővel hatott rám valami: Vajda Lajos halálközeli állapotból felénk küldött elképesztően sodró erejű szénrajzai. Álltam a kis Vajda-múzeumban Szentendrén, recsegő padlón, hunyorogtam a gyenge megvilágításban. Szerettem a hely esetlegességét is... szerettem egyedül lenni, sétálni a Margitszigeten, kiállításokat végignézni Szentendrén. Szerettem mindig is egyedül lenni, mert ilyenkor vagyok önmagam igazán. Azok a Vajda-szénrajzok utaztattak, és megrendítettek. Ha egzakt szeretnék lenni, azt mondanám: mágikus hatással voltak rám. Az élmény azóta is fogva tart, megrajzoltam őket, gondolkodtam róluk, kutattam, megírtam róluk egy hosszú szakdolgozatot. Most pedig ezen gondolkozom, a mágián. Kicsit általánosabban. Egy igazi élménytől sohase lehet elszakadni igazán. Miért is kéne továbblépni? Nem kell. Folytatni kell...

A tudatosan (szép)író emberré - és ez talán különbözik is attól, amit kamaszkoromban a Tonio Kröger címü  elbeszélés alapján elképzeltem a müvészröl, mint olyanról - válás egy sokkal nehezebb téma az életemben. Ennek a felvállalása számomra sokkal több csapdát, kockázatot rejt, több elfojtási mechanizmust is kell legyőznöm. Valamikor a kamaszkor vége felé döntöttem úgy, hogy én bizony nem leszek művész. Thomas Mann arról gyözött meg ugyanis, hogy ez a müvész-téma egy mindent vagy semmit-ügy. Nem lehet csak úgy irogatni verseket, ez nem hobbi, nem is szakma, hanem teljes embert követelö élethivatás. Ismerjük Jónás történetét azzal a bizonyos tökkel meg várossal. Babits tolmácsolásában még jobban megszerettem azt a történetet, ráadásul nagyapám abból írta a szakdolgozatát. Nagy lelkiállapotok voltak akkoriban, mondhatjuk úgy is, hogy az érzékenységem túlontúl kiütközött bizonyos helyzetben, tulajdonképpen idegösszeroppanásom is volt. Megijedtem saját mélységeimtől. De barátom felrántott onnan. "Eszter! Te ezt nem engedheted meg magadnak! Te nem lehetsz beteg, te ennél sokkal tehetségesebb vagy, dolgod van, csináld". Én akkor ellenben azt éreztem, hogy mennyire sok vagyok még magam számára is, és úgy gondoltam, hogy inkább előzőleg sportolnom kell és esetleg lehetnék sportriporter. Így tehát vízilabdáztam a Margitszigeten és Mancinak hívott az edzőm, aki teledohányozta a medence fölötti levegőt. Jó volt, még az odanemillésem is kifejezetten szépen megélhető volt. Picit szeretek különcködni, pedig egyáltalán nem vagyok különc.  Baywatchosra gyúrtam magamat, utána pedig élveztem az életet, ahogyan a tinik szokták. Jót tett visszavenni a komolyságból. Volt néhány igazán vidám, (f)elszabadult év az életemben, amikor nem vágytam a mélységek után. Jöttek a szerelmek is, természetesen művészek személyében. Úgy gondoltam a Jónás prófétás problémakört megoldom egy egyszerű átcsoportosítási hadművelettel, majd alkot Ő, én meg úgy "körbeélem" a szenvedést és az alkotást, mint valami perioikosz Róma polgárait. Maradok a Holdudvarban. Persze írtam verseket és tanultam mindenfélét, festészetről, irodalomról, volt az örökbecsű Csonkahold is. Az egyetemi évek alatt csütörtök esténként összeültünk saját verseket meg novellákat elemezni a barátaimmal, majd jöttek a felolvasóestek, de csak nem akarózott komolyan venni az írást. Úgy értem, a szépírást. Dehát, mi a garancia rá, hogy nem leszek egy Gellért Oszkár-féle kultúríró? Aki szájba rágja, hogy mit is akart? Egy hatalmas füstölgő agy! Nem akartam felvállalni a kockázatát annak, hogy esetleg nem annyira jó az, amit csinálok. Egy olyan országban, mint Magyarország, írni (remélem) még mindig felelősség,  ráadásul mindenki ír, itt mindenki művész. Nagyon sok emberről derül ki, hogy ott lapul a fiókjában valami! Mégis minden tisztelem azoknak akik felvállalják a közvetítés szerepét, de erről majd máskor. 

Túl voltam tíz év zongorázáson. Amikor hullanak a könnyeim a kezeimre és a billentyűkre, mert annyira akarom. Jól akarom csinálni és ettől borzasztóan görcsössé válok. Nem vagyok egy motorikus tehetség, ez kiderült, de tíz évet eltöltöttem a zongoraszéken pörögve, rajzolni is tanultam legalább ugyanennyit. Még balettozni is jártam de azt tényleg nagyon utáltam. Nem értettem én azt! "Balettcipőm nincsen nekem, de ha lesz én fő' nem veszem!" Volt balettcipőm is! Egyik tevékenységben sem voltam kiemelkedően tehetséges.
A rajztanárok nem tudtam betörni. A többiek már régóta tudtak egzaktul rajzolni, volt bennük alázat. Megtanulták, hogyan gömbölyödik a szemgolyó, arra hogyan feszül rá a szemhéj és megtanulták, hogyan kell ezt akadémista modorban megrajzolni. Megtanulták, hogyan kell ceruzával mérni, és segítővonalakat rajzolni, hogy hol kezdődik a fülcimpa általában  és az milyen viszonyban van az orr-ral. Én rendszerint azt csináltam, hogy rajzoltam, ahogy kedvem tartotta és utólag berajzoltam a segítő meg osztóvonalakat. A tanáraim meg kinevettek, hogy ezt mégis hogy gondolom? Miért nem vagyok hajlandó fegyelmezettebb lenni? Nem érdekeltek az ábrázolás szabályai, az se érdekelt, ha nem jó a rajzom. Élveztem csinálni. Dícséretre is vágytam volna, de azt nem kaptam. Fontosabb volt hogy a nagyapám kitette a festményemet a falra hajnali égről és a fecskékről. Viszont a többieket dicsérték, nekem csak annyit mondtak, hogy jó érzékem van színekhez és úgy rajzolok mint Tóth Menyhért vagy Somogyi Győző. Megtisztelő. De rajzolni nem tanultam meg igazán. Részletekbe merültem, élveztem a tónusozást, egészen hiperrealistán! Voltak még próbálkozásaim az utóbbi években, nem adom fel! Egyszer hagyni fogom magam betörni. Talán egyszer eljutok oda is!

De mi a helyzet az írással? Itt van a kutya elásva. Az Élet olyan történeteket generál mostanában, amelyek rádöbbentenek, tényleg csak a kreativitás mentheti meg a lelkemet. A Szerelem nem segít többé, a művészekkel való párkapcsolat sem pótolhatja tovább a saját hang megtalálását. Ugyanis csak ebben találok békét. Ide mutatnak a nyilak. Szelíd emberek, vadabb emberek, kisebb elvárásokkal, nagyobb elvárásokkal, mind mind ugyanazt mondják, aktívan vagy passzívan, főleg hiányukkal tüntetve. Írjál.  Nincs rosszabb mint egy frusztrált ember, aki elfojt magában valamit. Az áradást, a flow-t megállítja, mert bevallottan szívesen lenne kispolgár. Ami bent van, mégis engedd kijönni és ne játszmázz, mert az sem lesz jó. Ne transzformáld át emberi kapcsolatokba, szerelembe, mert nem jelent enyhülést. Let yourself play your music. Filmek, szerelemféltés, vonzódás, más művek, más művészek, halottak és élők, akiket ismerek és akiket még nem, egyház, templom, gyónás, hajnalok, egyetem, művészbarátok, idősek és fiatalok ugyanazt állítják, te vagy valahol, te vagy valaki. Te definiálható vagy. Te nem vagy irreleváns. Lehet, hogy a távollétükkel nyilvánítják ki ezt, de lehet, hogy a közellétükkel. Nem akartam, tényleg nem akartam! Bizonyíthatjátok. Úgy vagyok ezzel, mint a szerelemmel. Nem akarom és mégis jön. Mégis dönteni kell: igen vagy nem. Úgy éreztem, nem tudok eleget, nem vagyok elég tájékozott, felkészült, vagy éppen szorgalmas... Másrészt kit érdekel mindez? Ezek a dilemmák lassan feloldódnak bennem, mert most már a túlélés záloga az írás. A valóság vákuumként minden egyebet felszívott az életemből. Mint egy fekete lyukba zuhanok az írásba. Ismeretlen ismerős, köszöntelek titokkal terhelt galaxis.