Írni vagy nem írni? Ez itt a kérdés. (Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan)

"A tehetség Isten ajándéka; vagy megkaptad, vagy nem. De az írás személyes felelősség; vagy írsz, vagy nem írsz."

Syd Field

Reisz Gábor filmjét nem akartam megnézni, mert úgy gondoltam, nincs rá szükségem. Egy film, ami a barátaimról szól, és rólam is valamiféleképpen... ez kicsit kényelmetlen. No és megint egy bágyatag művészfilm, nem érdekel. Ám tévedtem, kellemes meglepetés ért, mert ez a film többet ad, mint a húszas éveik végét taposó budapesti fiatalok hétköznapjainak érzelmi tablóját festené csupán. Hab a tortán, hogy több konkrét ismerősöm sőt régi barátom is feltűnik a filmben.

Sokan, sokat írtak már arról hogy a Van... egy ún. generációs életérzésről szól, az "elveszett" 80-as generáció problémáit körüljáró, egzisztencialista film, a Moszkva tér ránk szabott verziója, mágikus realista, a kallódó tárgyak, okos emberek és egy kallódó ember filmje. Ezektől az értelmezésektől eltérően közelíteném meg a témát. Reisz Gábor alkotása számomra nem annyira nagyvárosi elveszettségérzés és nem is a generációm filmje. Megpróbálnám egy általánosabb perspektívából szemlélni, méghozzá az alkotás és a művészi látásmód filmjeként. Meggyőződésem ugyanis, hogy Áron, a film főszereplője egyáltalán nem is érzi magát elveszettnek - ugyanis Áron teljesen integrálva van a társadalom szövetébe, egyéni döntése következtében nem illeszkedik be és áll be a jómunkásemberek sorába - de még azt sem gondolom, hogy Budapest különös jelentőséggel bírna ebben a történetben, esetleg a korosztályom problémái - mint a bumeráng-gyerek jelenség, a szüleinél lakó gyernőtt - lenne a film fő témája.

A legfontosabb dolog, hogy szemlélődés és az érzékenység jellemzi a főszereplőt, Áront. Mi nézők csak azt tudjuk meg ebben a filmben, hogy van valaki, egy furcsa és megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan egyén, egy koszos, szakadt bölcsész, egy senki, egy fölösleges ember, aki megteszi nekünk a szívességet és figyel. Nem cselekszik (még), hanem várja azt a pillatatot, amikor leülhet és megírhatja a könyvét. Ahogy telik az idő, a tét egyre nagyobb. Mégsem halálos ez a döntés, inkább gyengéd. Nem lehet túl erőszakosan vagy hirtelen dönteni ebben. Írni vagy nem írni? Művésszé érni vagy mosogatni a bátyus konyhájában? (No és észrevenni az ételmaradékok mintáinak esztétikumát, ahogyan azt már megtette Daniel Spoerri, nincs új a nap alatt, mégis úgy tűnik, hogy folytatni kell). Milyen érdekes, hogy mostanában (és régebben) én is mindenkitől füzeteket, szép naplókat, könyveket kapok, üres lapokkal, tessék! írjak. Én rájuk figyelek, ők pedig rám várnak, várják, hogy alkossak. Kérdés, hogy van-e szükség még egy regényre, még egy versre? Áron egykori osztálytársai azok a yuppie öltözékű, vastagkeretes-szemüveges friss harmincasok vajh melyik könyvet veszik le a bolti polcról, a bestsellert vagy a "magasművészetet"? Elolvassák-e majd Áron regényét? És számít-e egyáltalán, hogy elolvassák? Nem tudhatom. Mindenesetre jól eldumálnak persze Áronnal a kocsmában, kioktatják a csajozási praktikákról, a testbeszéd jeleiről, a munkáról, az öltözködésről, mindenről, mert ezek az emberek értenek az Élethez. És egymáshoz is értenek, élvezik az élet táncát, a játékot. 

"úgy beszéltek rólam mintha ott se lettem volna

mégis élveztem ott lenni veletek minden egyes alkalommal
elmondtam mennyire nagyon nem akarom hogy hazavigyetek
igen az álmomban is álmodtam és elaludtam az álomban
de az alvókámat bízd csak rám a tieddel együtt ébren van
feleselni látom őket egymással izgatottan
egymástól izgatottak a szemetekkel láthatóan
egyetértenek abban hogy ebben az elbaszott egy állapotban

egymással jóba jobban ha belefeszülnek se nem lehetnek"

(Hiperkarma: Szerinted?)

Utóbbi idézet a nemrégiben megjelent Konyharegény című Hiperkarma-lemez egyik dalának részlete. Milyen és főleg mennyi motivációt meríthet Áron egy olyan országban, ahol sok lelki és testi szegény; rendszerváltás áldozata-munkamániás-devizahiteles szülő és nehéz sorsú között mégiscsak ő a legszerencsésebb? Apuka-anyuka dédelgetett álma, hogy Áron egyszer ember legyen. Áron, pontosan érzékeli, hogy művészből túlteremelés van Magyarországon. Kiderül, hogy majdnem mindenki fiókjában ott lapul a fel nem ismert, fel nem fedezett kézirat, félénk remények. Mindenki művész itt egy kicsit, mindenki cinkos s nagy bánatban. A témák számolatlanul a lábunk előtt hevernek, témabőség van mindenhol! A halotti toron, a nagypapa történetében a villamoson egy lányban, akit Tinta Évának hívnak. A földrajztanár tudja, hogy tökmindegy, hogy lánchegység vagy érchegység. De azért tudja, mert ő is művész egy picit. Ugyanez a jelenet nem játszódhatna le Németországban. És Áron szülei is tudják, ott van az a három tonna könyvfal a lakásban. Áron is tudja, hogy tudják. Talán ezért nem furcsállja a munka embereit, ahogyan ők sem Áront, a halhatatlan ténfergő művészlelket, szépen egymásba simul a két réteg. A film azzal a vasárnappal végződik, amire rákövetkező napon Áron elkezdni írni a könyvet. "Istenhez közeledni, nem az ember feladata. Egyedül Istenre tartozik, hogy közelítsen hozzánk. A mi dolgunk: a várakozás, a figyelem, a készenlét". írja Simone Weil. Ezt teszi Áron, aki mint egy szivacs beszívja a Budapest szagát, az embereket, jelen van. Mégsem válik kifejezetten búskomorrá - inkább beleolvad a környezetébe - habár erre a mai Budapest kocsmáit, munkahelyeit járva, tulajdonképpen  meglenne az oka. Áron nem a reménytelenség embere. A szerelmi próbálkozások sikeressége-sikertelensége egynemű, mindegy, a munkahelyi próbálkozások sikeressége és sikertelensége egynemű, mindegy, a barátok, a bulik, a család, a politika, egynemű mindegy, ("a füleimmel nem látok, a szemeim erre süketek") mind mind háttérré töpörödik a nagy kérdés súlya alatt, amely több a hamleti dilemmánál: alkotni vagy nem alkotni? Ebbe a döntésbe kell átfolynia Áronnak, nem erőszakosan, hanem nagyon gyengéden.  Áronnak megvan a helye, de ezt Ő fogja megalkotni és ezt a helyet alkotta meg maga számára Reisz Gábor is. Ezért nem sikerült izmos taggá gyúródnia társadalom vasában Áronnak, mert nem akar ércesen csattogni ott, ahol semmi keresnivalója. A saját világát alkotja éppen intuitívan, türelmesen, lazán, szeretettel. A döntés küszöbét nem lépi át a film. Nekem, Neked kell átlépnünk.