köszönet

mert meg kell köszönnöm, hogy itt lehettem.

 a városnak van egy pontja. körbejárható kis babaszoba-panoráma. a váráscsarnok esti diadalittas fényárja, középkori ablakpárkányok szerény jelenléte, évszakokat játszó puttók sógyurmából, langyos időben izomszerűen visszahúzódó falak arcként tűrik a hideget és a forróságot, mélybordó macskakaparás alakú vakolatpernyék kolostoron, angelicacukrászda múzeumszerű falmaradványai és finom gőgje. egy egyszerű betonkút, amiből ha víz folyik, akkor nyár van. távolabb g. szobra: büszkén áll egy hajóorrban mint a gyerekkorom, és a legszebb barokk templom, a kétágú szent anna. belső erkélyeiben a misztikus fény (ismét egy szobámról beszélek a barokk jellegzetességek ellenére). beljebb, körbeérve, egy kis tér, éttermekkel, ami azóta lett szoba, hogy csehtamást ünnepelte itt néhány ember...nekem azóta lett hallgatva beszélő, stázsaőrző.
nem hagyhattam egyedül ezt a helyet. valakinek lennie kell a vízivárosban most is, egy barátnak, (éppen házasodik?) de legalább egy régi érzésnek. valakinek itt tartania kell a frontot, ne kapjon el a semmi árja.
a metró felé ballagok. onnan ki lehet sandítani a dunára is, (elkerülve a parlament kulisszafalának látványát) ő kaspardavidfridrichi távlatú,  komor-ünnepélyes szeretettel van jelen. mesélni szoktam neki, ő is egy velem.
itt elmondhatom, amit nem mondhatok el senkinek. és emlékszem a kertmozira is. a tájjal beszélgethetek, mert jobban tudja magamnál is, hogy ki vagyok.