Mert szeretlek, beleírlak életem könyvébe. Számon tartalak, újraszámollak: egy, egy, egy! Örök vagy bár most is. Én tagolt végtelenné, műegésszé teszlek itt a földön, az egyetlenné itt lenn, ami tökéletes. A homokba írom a neved, tükörbe fordítom arcod és örvénylő üveglapokba. Érzéseim megsúgom a siratófalnak, sárga levélbe csomagolom, egy esőcseppbe nézlek, csillogásban gyanítlak, sötétségben betakarlak, aludj, aludj. Megtartalak és megtartasz. Itt a földön is kell egy Képmás, egy igazi arc az embereknek. Egy szentet sejtek benned. Olyan képmás vagy, mit bízva nézhetünk, aztán felidézhetünk, követhetünk és megláthatjuk magunkban... a hiányát? Hát nem tükröd vagyok? Hanem elődöd, ősöd? Mi nem tükrözzük egymást? Talán régi vagy jövőbeli önmagam vagy: makulátlan, tiszta. Az egem, az utódom. A kisgyerek, aki voltam, most is él? Taníts meg rá. Olyan nehéz volt itt, egyedül. Szavaid nem szállnak el a pixelek halálakor. Figyelmet adok és végtelen tereket, bármennyi, bármennyi utazást. Álmodlak, újraírlak. Elbukok, magamba fulladok és feltápászkodom hozzád, megint. Létezel és vagy és leszel örökké. Ámen.
Nessun commento:
Posta un commento