Hűséges Veronika

Veronika most rabságba van

Egy nagyon gonosz boszorkány

rabságában Veronika egy

kedves kirákisasszony de van

egy szerelme aki szintén király

meg ne kérdezzétek egymástól

hogy milyen király az a

te(l)jes  neve hogy Zöldlovag.

És ez a zöldlovag nem hagyja

anyiban mert ő is tud Veronika

rabságáról és el is ment hogy

megkerese rá is talált de 

igen ám de a gonosz boszorkány

százéves álomra varázsolta el

Veronikát és csak akor ébred

fel ha egy királyfi megcsókolta

a Zöldlovag tudta ezt ezért

megcsókolta kedvesét rögtön felébre 

dt igen de a boszorkány láta ezt

és amikor kifelé mentek akkor

elvarázsolta őket két kismadárá

FELHŐKBE ÍRVA:

Jaj nekünk mongyja Veronika

Végünk van mondta Zöldlovag

A boszorkány pedig jót nevetet

HA HA HA

De nem csak ők voltak elvarázsolva

Hanem fák

is emberek

Voltak azok is úgy

Jártak mint ők és a

virágok is elvoltak

Varázsolva a fű is

Minddelvoltvarázsolva

Mikor már jó tiszteséges távolban

voltak Veronika abba hagyta a jajveszéj

kedést és igy szólt: most viszamegyünk

a boszorkányhoz és őszehivom őszes

madárbarátnőmet és rászorunk egy

kis szenet mert azt nem birja

és elpusztul tetszet ez a javaslat

Zöldlovagnak is Igen de mindezt láta

a boszorkány mert nézte a bűvös gömbjét

metvolt anyi esze és tudta hogy Veronika

eszes lány

ezért elővette a bűvös pálcát

és elővarázsolta a szárnyas-

kosokat és azt mondta nekik

hogy fogják el Veronikát és

Zöld lovagot és hozák elibe.

A bárányok pedig elindultak

Veronika nyomába és Zöld lovagéba

is.

Igenám de mikorra odaértek

a Kosok adigra már Veronika és

Zöldlovag mögöt mam otlepült

a tizezer madár kis vödörkékel

Veronika tudta hogy a boszorkány

kosaival ál szembe tudta azt is hogy

a kosok ugyaolya érzékenyek mint a

boszorkány ezért azt vezényelte a

madaraknak hogy szorjanak egy kis szenet

a kosok szemébe azok pedig engedelmes-

kedte le is tudta győzni őket.

A virágok akik láták ezt hogy

győzedelmeskednek csodálták

hogy ilyen okosan vezeti Veronika

a csoportot ezét szolitani kezd

ték Veronikát Veronika meglota

és odarepült Virágok királya pedig

igy szólt hozzá Vigyázz Veronika mert

A gonosz boszorkány újab tervel

akar elpusztitani titeket mégpedig

Kérdezte Veronika a virág folytatja méheket

akar rátok kűldeni tehát ne arra

menjetek azon az úton ami következik

hanem foduljatok el ba(l)ra. Hát ezt meg

honan tudod kérdi Veronika Onan hogy

én is elvagyok varázsolva. Értem.

Ésel is fordultak ba(l)ra. Jól

is teték mert igaz

volt amit a virág beszélt.

Mikor ez is megvolt akor egy

füves mezőre érkeztek ot ált egy kis

nyuszi akinek egy kis kosár volt a mancsában és szedegeti a füvet

amint tudjuk a nyúlak csak harapni

szoktak nem szoktak szedni nem

Meg is kérdezi tőle Zöld lovag, hát te

kis nyúl mitcsinálsz Nyúl

Elkezdi: Kisnyúlaimnak

leszeretném szedni

ezt az egész mezőt

de sehogy se sikerül

Már egyhete szedem

A füvet de még csak

egy kosárnyit

tudtam feszedni.

Azt mondja ere Zöldlovag

Hivj sok nyuszit és töben

letudjátok szedni ezt a

mezőt. Igy is let és a nyuszik

letudták szedni a mezőt.

Ezután elbocsájtoták az

öszem madár barátjukat

azt mondták nekik: köszönjük a

segitségeteket de most már

elmehetek és mikor odaértek

Zöld lovag othonához akkor Zöld

lovag ezt mondta: Kedvesem ez az

én otthonom Ez a zöld kastély saj-

nos it nagyon sok a roszgyerek és

kővel dobálják a madarakat. Ahogy ezt

kimondta máris a szányába talált

egy gyerek. Veronika szinte sirva

nézte hogy esik le kedvese a födre de

nem sokájig nézte mert őt is eltalálta

Majd félholtan beviték őket a kastélyba

Persze nem ismerte fel őket senki sem.

Persze azt sem tuták megmondani

hogy kik ők mert egymásal is csak

madár nyelven tutak beszélni

a királynak viték őket hogy udvari

madarak legyenek kalickába teték őket

és odaviték a királylánynak maga

Zöldlovag húgának azért nevezte

el ezt a kastély zöld zöld kastélynak

mert meden zöld volt bene. ezért

nevezték el zöld lovagnak zöld

lovagot. Este amikor a királylány

alut akor Veronika emberé változtata

magát és ellopta a kulcsot és kiszabaaditota

magát és Zöldlovagot de csagőt

percre tuta visza varázsolni magát

és zöld lovagot mert  a boszorkány

átka száz évig tart vagy ha el nem

pusztitya valaki.

A boszorkány mindezt láta bűvös

gömbjéből és akármilyen besze is

voltak őzé változtata őket.

Aban a pillanatban őzek letek.

Későbbi, talán 1 v. két évvel későbbi továbbírás:

Szegények már nem tudtak

repülni. Elhatározták hát hogy

újra felkeresik barátjaikat

és tőrbe csalják a boszorkányt.

Ahogy elindultak, találtak egy

földre esett fészket 2 fiókával.

Szegények, nem rég bújtak ki a

tojásból, tehetetlenek védtelenek

voltak. Az édesanyjuk pedig fen

a fán siránkozott.

Egy szót se váltottak mégis mind a

ketten ugyanazt gondolták.

Meg kel menteni a fiókákat! Zöld

lovag megszólítota a madár

anyát. Kedves asszonyom! Mi

történt? Ó kedves őz úr. Az

történt hogy ma reggel cseresznyét

szedtek ezen a fán. Nagy botokkal

hagyonásztak és össze vissza

rázták szerencsétlen Fa Fáni

barátunkat. Igen így volt! – nyögött

fel Fa Fáni. Azóta is fáj a hátam!

S azután, leverték szegény

madaraimat, Nárciszt és Nérót!

Sőt még az egész nyári eleséget

a cseresznyénket is elvitték!

Mi a neved? Csip Csip, várj egy

kicsit segítséget hozunk! Siesetek!

Veronika és társa elszaladtak, és

hosszas futás után találtak egy

nagy tavat. Zöld lovag álj meg!

mondta Veronka. Eszembe jutott

valami. Gyere fusuk körbe

a tavat. Mit akarsz csinálni?

Kérdezte Zöld lovag. De Vera

erre már eltűnt a ködben.

Zöld lovag utána futott. Hamar

utol érte. Mit akarsz csinálni?

Kérdezte a lovag. Tudod

ahol ekkora víz van ott

van élőlény is. Igazad van.

Nem sokkal ezután találtak

Egy apa egy anya és 5 gyerek Hattyút.

Látták, hogy szomorúak. Lógat

ják hófehér, hosszú nyakukat.

Kedves hattyú barátaink mért

búslakodtok? –Kérdezte Veronka

Ó hogyne búslakodnánk, amikor egy gyermekünk,

Csintalanka eltűnt ebben a

végtelen tóban. Lehet

hogy soha nem találjuk meg

ebben az óriási ködben.

Ne féljetek megtaláljuk

Csintalankát – biztatta őket

Zöld lovag. – És már futotak

is. Ne menjetek arra!

mondta hattyú papa. Mert ott

egy hatalmas mocsár és nádas van!

Soha nem találjátok meg Csintalankát

ekkora ködben! Ludvig, drágám

mondta hattyú mama – lehet hogy

nem hallották! Segítségért kéne

úsznunk és utánuk repülnünk!

Igazad van Lili. Úszúnk gyorsan

kacsáékhoz. Eközben Veronka és

Zöld lovag a tó

körül vágtattak miközben a

tavat kémlelték hátha meg

látják a vízben.

De egyszercsak: zsupsz! Zöld

lovag térdig ált a mocsárban.

Ó, Zöld lovag itt a patám

kapaszkodj meg benne és

kihúzlak. Nem tudok

mozdulni se ebben a

Egy mogyoróbokorra

Vékonyka, egyenes ágaival
kerek leveleivel
remeg remeg.
Termése gyönyörű,
Van,
mikor idő előtt lepotyog.
Meleg, barna ízeket sír
földszagú a lába, öle.
Sírás közben mosolyog
a naptól szelíd vörössé izzik a haja,
de nem ravasz.
Csenevész lécek a napban
Törékeny, mágikus ábra
Ő tűz első és utolsó lángja
Ne várasd, ne hagyd magára
Mert ő a szikra lobbanása

Család

Van abban valami megindító, amikor ráismerünk egymásra. "A véleményedet a véredre bízd."Annyi szenvedés, távolság, tragédia övezi a családomat mindenhol. Apai nagynéném, anyai nagybátyám nagyon fiatalon haltak meg. Elvitte őket a kor, a történelem, amit most meg kell ismernem. Nem tudom máshogy feldolgozni a hiányukat csak tudatosan, racionálisan. Nem lehet mást tenni a hiány ellen. Unokatestvérem meséli, hogy a nagynéném futóbajnok volt. Tizenéves korom óta jól megy a futás. Próbálkoztam úszással is de abban hátul kullogtam, megtanultam tiszta erőmből úszni, viszont a futásnál nem kellett a maximumot hozni ahhoz, hogy az élbolyban vagy elsőnek fussak a vízilabdacsapatban. Kis szigetkörök voltak, persze ez a többieknek nem számított, nekik ez csak lazázás volt a másfél órás medencei küzdelmek előtt. Aztán édesanyám elvitt egy atlétika edzőhöz, aki miután felmérte az izmaimat és a mozgásomat és azt mondta közép- és hosszútávfutó alkat vagyok. Majd kiderül, ahogy edzünk. A tanár megbetegedett és meghalt nem sokkal ezután. Érdekes, hogy sok ilyen segítőm meghalt menet közben, nemcsak a családban, az élet egyéb területein is. De az élet mindig visszahozza az elejtett szálakat. Most ezzel az impulzussal megint bebizonyosodik. Nagynéném örökségét legalább hobbi szinten folytatni akarom és maratont futni. Nagynénémet alig ismerem, sose találkoztunk, még hírből is alig, akkoriban távozott ebből a világból, amikor kezdtem megismerni Amerikába szakadt apámat, 2005 környékén. Sosem felejtem el a két unokatestvéremet a Westendben, frissen vesztették el édesanyjukat, és nagykabátban üldögéltek a földszinten, a neonfények közepette, tél volt, a szemeik az én szemeim, mogyorószínű, boldog és kíváncsi bogárkák, megsebezve, könnyesen. Ilyen szomorú esemény kapcsán kellett először találkoznunk. De most jó hírt kaptam. Messze, nagyon messze van még a cél, de elfutok odáig. 

Áramszünet a Jézus Szíve templomban

Összegyűltünk a Jezsuita 8-as misén a gyönyörű Jézus Szíve Templomban, december 14-én vasárnap este. A templom ahogyan szokott, teljesen megtelt egyetemistákkal és fiatal felnőttekkel, sok-sok ismerős, kedves arc. Ám ilyenkor nem egymásra figyelünk, hanem az igére és befelé. Egészen más létállapot. Én egy gyönyörű délután után voltam, unkatestvérem kicsi babáját látogattam meg, énekeltünk, ringattuk a kis Lilit, jót beszélgettünk, egészen átmelegedtem, olyan jó volt látni, hogy egy házaspár ennyire mélyen, gondoskodóan szereti egymást a családban, mintha végre megtörnének a rossz hagyományok ezzel és örökre egy jó kör indulhatna. Legyen így! Majdnem elkezdtem írni a Mogyoróbokorhoz című versemet is, de előtte még fel kellett jegyeznem egy álmomat és azután azonnal megérkezett E. és mosolygott rám, alig bírtam írni tovább... Aztán pedig a templom. A Izajás prófétától származó olvasmány után Szentlecke következik, mi többen gyónáshoz állunk sorba ezalatt:

 1Tessz 5,16-24

"Mindig örüljetek! Szüntelenül imádkozzatok! Mindenért adjatok hálát, mert ezt várja Isten mindnyájatoktól Krisztus Jézusban. A Lelket ki ne oltsátok!"

Ez az utóbbi mondat visszahangzik a falak között, a fehér szobrok arcán, amikor hirtelen sötétség borul a templomhajóra és az egész közösségre, a papokra, a ministránsokra, a hívekre, a gyóntatószékre és a gyónásra várakozókra, a padokra, a szenteltvízre, az asztalkákra, a festményekre és a szőnyegekre, a cipőkre, a hajakra, a hátakra és a kezekre. Néhány másodpercnyi reakcióidő - ami némaság de némaság a híveknél, némaság a miséző pap száján - és a Szentlecke folytatódik egyetlen kommentáló félmondat nélkül, a sötétben. Nincsen fény, csak az adventi koszorú három gyertyája ég, kicsit bevilágítja az oltárt és az elől állók arcát. Mégis milyen soknak tűnik most három gyertya fénye, a legmélyebb sötétségben milyen meghitt reménnyel világítanak ezek a gyertyák.

"A prófétai beszédet meg ne vessétek! Mindent vizsgáljatok meg; ami jó, azt tartsátok meg! Mindenfajta rossztól óvakodjatok! A békesség Istene szenteljen meg titeket mindenben, és egész lelki valótok, mind a lelketek, mind a testetek maradjon feddhetetlen Urunk, Jézus Krisztus eljövetelére. Aki hív titeket hűséges, tehát meg is valósítja".

Ez már sötétben hangzik el. Minden olyan, mint amikor a karácsonyfa fényénél, néhány apró színes égő fényénél a majdnem teljes sötétségben elalszik a család a kanapén, igazi idill, még gyerekkoromból. És a nagymamám kötötte sötétkék pulcsiban vagyok... Talán éppen a Napfivér, Holdnővér című film megy a tv-ben a késő esti műsorsávban, ezt a filmet apukám is szereti...Szeretek sötétben apró gyertya fényére figyelni... De most éberek vagyunk, sokan állunk, várunk, hogy belépjünk a gyóntatófülkébe. Sötétben, suttogva, csak a szavakat hallva. Egészen lágyak, egészen puhák, gyógyítanak. Minden annyira egyszerűnek tűnik. Amikor kilépek hálás szívvel, látom, hogy gyertyákat gyújtanak néhányan a templomban és az oldalfalakon elhelyezett középkorias gyertyatartók elkezdenek fényleni. Erre talán azért van szükség, mert még az áldozók se találnának el a papokhoz a majdnem teljes sötétben. Az egész szentmise koreográfiája és cselekménye egészen pontosan követi a belső lelki folyamatokat. Nemcsak én élem át ezt, tapintani lehet az áhítatot, egyáltalán nem vagyok egyedül. Mellettem áll E., megölelem, előre enged, segít. Közel vagyunk most egymáshoz is és a Jóistenhez is. 

Valamikor a nagyon hosszú hirdetések alatt, hirtelen felvillan a fény, erős, vakító. Mindenki hunyorog és a miséző atya kiáll az oltárhoz és elkezdi mondani, elkezd reflektálni az áramszünetre. Talán megéreztük azt, hogy milyen erős körülöttünk a mesterséges fény, milyen erősen hatnak ránk a külvilágból érkező ingerek. A mise után a szegények javára gyertyákat lehet venni és tényleg nem ennek reklámozására érkezett ez az áramszünet ami még meghittebbé tette az örömteli, és örömről szóló misénket. A kórus orgona nélkül énekelt, kotta nélkül, fejből és van mit énekelniük,  megmutatták mit tudnak, volt lélekjelenlétük, mint mindenkinek, köszönte érte, az egész közösség énekelt velük. A végkicsengése az atya mondandójának az, hogy próbáljunk elcsendesedni, kikapcsolni a lámpát, a tv-t, a facebookot és minden mesterséges fényt körülöttünk, merni sötétben maradni, a belső sötétünkkel is akár, ami nem olyan könnyű, nem olyan kellemes. 

Mindez után még a Loyola Caféban beszélgetünk néhányan, iszunk egy kis teát. Kedves olvasó, ugye emlékszel a kolozsvári áramszünetre? Most megmutatta Budapest is, milyen itt egy jófajta áramszünet. Áldott adventet!

let him play his music

A "íróvá" válásról is írnom kell. A világirodalom egy része éppen erről szól, hogy az író, aki ír, hogyan vált íróvá, hogyan "jött"? Hogyan zajlik mindez? Írtam már korábban arról, hogy hogyan lettem művészettörténész. "Természetesen véletlenül". Nagy erővel hatott rám valami: Vajda Lajos halálközeli állapotból felénk küldött elképesztően sodró erejű szénrajzai. Álltam a kis Vajda-múzeumban Szentendrén, recsegő padlón, hunyorogtam a gyenge megvilágításban. Szerettem a hely esetlegességét is... szerettem egyedül lenni, sétálni a Margitszigeten, kiállításokat végignézni Szentendrén. Szerettem mindig is egyedül lenni, mert ilyenkor vagyok önmagam igazán. Azok a Vajda-szénrajzok utaztattak, és megrendítettek. Ha egzakt szeretnék lenni, azt mondanám: mágikus hatással voltak rám. Az élmény azóta is fogva tart, megrajzoltam őket, gondolkodtam róluk, kutattam, megírtam róluk egy hosszú szakdolgozatot. Most pedig ezen gondolkozom, a mágián. Kicsit általánosabban. Egy igazi élménytől sohase lehet elszakadni igazán. Miért is kéne továbblépni? Nem kell. Folytatni kell...

A tudatosan (szép)író emberré - és ez talán különbözik is attól, amit kamaszkoromban a Tonio Kröger címü  elbeszélés alapján elképzeltem a müvészröl, mint olyanról - válás egy sokkal nehezebb téma az életemben. Ennek a felvállalása számomra sokkal több csapdát, kockázatot rejt, több elfojtási mechanizmust is kell legyőznöm. Valamikor a kamaszkor vége felé döntöttem úgy, hogy én bizony nem leszek művész. Thomas Mann arról gyözött meg ugyanis, hogy ez a müvész-téma egy mindent vagy semmit-ügy. Nem lehet csak úgy irogatni verseket, ez nem hobbi, nem is szakma, hanem teljes embert követelö élethivatás. Ismerjük Jónás történetét azzal a bizonyos tökkel meg várossal. Babits tolmácsolásában még jobban megszerettem azt a történetet, ráadásul nagyapám abból írta a szakdolgozatát. Nagy lelkiállapotok voltak akkoriban, mondhatjuk úgy is, hogy az érzékenységem túlontúl kiütközött bizonyos helyzetben, tulajdonképpen idegösszeroppanásom is volt. Megijedtem saját mélységeimtől. De barátom felrántott onnan. "Eszter! Te ezt nem engedheted meg magadnak! Te nem lehetsz beteg, te ennél sokkal tehetségesebb vagy, dolgod van, csináld". Én akkor ellenben azt éreztem, hogy mennyire sok vagyok még magam számára is, és úgy gondoltam, hogy inkább előzőleg sportolnom kell és esetleg lehetnék sportriporter. Így tehát vízilabdáztam a Margitszigeten és Mancinak hívott az edzőm, aki teledohányozta a medence fölötti levegőt. Jó volt, még az odanemillésem is kifejezetten szépen megélhető volt. Picit szeretek különcködni, pedig egyáltalán nem vagyok különc.  Baywatchosra gyúrtam magamat, utána pedig élveztem az életet, ahogyan a tinik szokták. Jót tett visszavenni a komolyságból. Volt néhány igazán vidám, (f)elszabadult év az életemben, amikor nem vágytam a mélységek után. Jöttek a szerelmek is, természetesen művészek személyében. Úgy gondoltam a Jónás prófétás problémakört megoldom egy egyszerű átcsoportosítási hadművelettel, majd alkot Ő, én meg úgy "körbeélem" a szenvedést és az alkotást, mint valami perioikosz Róma polgárait. Maradok a Holdudvarban. Persze írtam verseket és tanultam mindenfélét, festészetről, irodalomról, volt az örökbecsű Csonkahold is. Az egyetemi évek alatt csütörtök esténként összeültünk saját verseket meg novellákat elemezni a barátaimmal, majd jöttek a felolvasóestek, de csak nem akarózott komolyan venni az írást. Úgy értem, a szépírást. Dehát, mi a garancia rá, hogy nem leszek egy Gellért Oszkár-féle kultúríró? Aki szájba rágja, hogy mit is akart? Egy hatalmas füstölgő agy! Nem akartam felvállalni a kockázatát annak, hogy esetleg nem annyira jó az, amit csinálok. Egy olyan országban, mint Magyarország, írni (remélem) még mindig felelősség,  ráadásul mindenki ír, itt mindenki művész. Nagyon sok emberről derül ki, hogy ott lapul a fiókjában valami! Mégis minden tisztelem azoknak akik felvállalják a közvetítés szerepét, de erről majd máskor. 

Túl voltam tíz év zongorázáson. Amikor hullanak a könnyeim a kezeimre és a billentyűkre, mert annyira akarom. Jól akarom csinálni és ettől borzasztóan görcsössé válok. Nem vagyok egy motorikus tehetség, ez kiderült, de tíz évet eltöltöttem a zongoraszéken pörögve, rajzolni is tanultam legalább ugyanennyit. Még balettozni is jártam de azt tényleg nagyon utáltam. Nem értettem én azt! "Balettcipőm nincsen nekem, de ha lesz én fő' nem veszem!" Volt balettcipőm is! Egyik tevékenységben sem voltam kiemelkedően tehetséges.
A rajztanárok nem tudtam betörni. A többiek már régóta tudtak egzaktul rajzolni, volt bennük alázat. Megtanulták, hogyan gömbölyödik a szemgolyó, arra hogyan feszül rá a szemhéj és megtanulták, hogyan kell ezt akadémista modorban megrajzolni. Megtanulták, hogyan kell ceruzával mérni, és segítővonalakat rajzolni, hogy hol kezdődik a fülcimpa általában  és az milyen viszonyban van az orr-ral. Én rendszerint azt csináltam, hogy rajzoltam, ahogy kedvem tartotta és utólag berajzoltam a segítő meg osztóvonalakat. A tanáraim meg kinevettek, hogy ezt mégis hogy gondolom? Miért nem vagyok hajlandó fegyelmezettebb lenni? Nem érdekeltek az ábrázolás szabályai, az se érdekelt, ha nem jó a rajzom. Élveztem csinálni. Dícséretre is vágytam volna, de azt nem kaptam. Fontosabb volt hogy a nagyapám kitette a festményemet a falra hajnali égről és a fecskékről. Viszont a többieket dicsérték, nekem csak annyit mondtak, hogy jó érzékem van színekhez és úgy rajzolok mint Tóth Menyhért vagy Somogyi Győző. Megtisztelő. De rajzolni nem tanultam meg igazán. Részletekbe merültem, élveztem a tónusozást, egészen hiperrealistán! Voltak még próbálkozásaim az utóbbi években, nem adom fel! Egyszer hagyni fogom magam betörni. Talán egyszer eljutok oda is!

De mi a helyzet az írással? Itt van a kutya elásva. Az Élet olyan történeteket generál mostanában, amelyek rádöbbentenek, tényleg csak a kreativitás mentheti meg a lelkemet. A Szerelem nem segít többé, a művészekkel való párkapcsolat sem pótolhatja tovább a saját hang megtalálását. Ugyanis csak ebben találok békét. Ide mutatnak a nyilak. Szelíd emberek, vadabb emberek, kisebb elvárásokkal, nagyobb elvárásokkal, mind mind ugyanazt mondják, aktívan vagy passzívan, főleg hiányukkal tüntetve. Írjál.  Nincs rosszabb mint egy frusztrált ember, aki elfojt magában valamit. Az áradást, a flow-t megállítja, mert bevallottan szívesen lenne kispolgár. Ami bent van, mégis engedd kijönni és ne játszmázz, mert az sem lesz jó. Ne transzformáld át emberi kapcsolatokba, szerelembe, mert nem jelent enyhülést. Let yourself play your music. Filmek, szerelemféltés, vonzódás, más művek, más művészek, halottak és élők, akiket ismerek és akiket még nem, egyház, templom, gyónás, hajnalok, egyetem, művészbarátok, idősek és fiatalok ugyanazt állítják, te vagy valahol, te vagy valaki. Te definiálható vagy. Te nem vagy irreleváns. Lehet, hogy a távollétükkel nyilvánítják ki ezt, de lehet, hogy a közellétükkel. Nem akartam, tényleg nem akartam! Bizonyíthatjátok. Úgy vagyok ezzel, mint a szerelemmel. Nem akarom és mégis jön. Mégis dönteni kell: igen vagy nem. Úgy éreztem, nem tudok eleget, nem vagyok elég tájékozott, felkészült, vagy éppen szorgalmas... Másrészt kit érdekel mindez? Ezek a dilemmák lassan feloldódnak bennem, mert most már a túlélés záloga az írás. A valóság vákuumként minden egyebet felszívott az életemből. Mint egy fekete lyukba zuhanok az írásba. Ismeretlen ismerős, köszöntelek titokkal terhelt galaxis.

Egy képre

Sebastiano gyanúsan erős kétkedéssel nézi a mindig profilos, eszményített Giorgone-t. Tiziano nemtörődöm, közönyös bizalommal ráteszi rózsás, de keresetlen ujjait a mellére. És micsoda csipkeszövet a vállán! 

Gellért Oszkár: Több a jóság

Máté, XVIII., XIX

Megbocsátottál és bocsánatod
Úgy viseled mint gyűrűt ujjadon,

Megbocsátottál és bocsánatod
Mint fülbevalód függ hivalkodón.

Megbocsátottál és bocsánatod
Mint kebleden a brosstű sugara,

Megbocsátottál és bocsánatod
Szivárványlik mint nyakad gyöngysora.

Megbocsátottál és bocsánatod
Mint csuklód karperece úgy csörög,

Megbocsátottál és bocsánatod
Mint diadém tűz homlokod fölött.

Megbocsátottál és bocsánatod
Hajadban villog mint kevély aranycsat -

Ennyi jóságra mit is mondhatok?
Ennyi jóság talán tebenned van csak.

(- Uram, megbocsássak-e vajjon
Atyámfiának hétszer?
"Nem mondom néked hogy hétszer,
Hanem hogy hetvenhétszer.")

Bocsánatod: mégis csak ékszer!

Bocsánatod mégis csak ékszer.
S mert megbocsátsz: ne hidd, hogy jó vagy.
("Nincs senki jó több az egy Istennél.")

Istenszínűre sose mosdik
Attól a lélek. Több a jóság
Mint örökös bocsánatosdik.

("Nincs senki jó több az egy Istennél.")
S lásd, Nála sincs mindenre bocsánat.

De ha sirodból visszaüzennél,
Hogy nem bocsátsz meg soha többé,
Tudd meg: rosszabb attól se lennél,

Csak égőbb volna a vágy utánad.

hansestadt

az igen, igen, a nem, nem. fehér-szürke erkélyen téblábolok.  piros fehér zöld festéknyomok a párkányon... a nagy kikötő esőben, a hely, ahonnan indulok. a raktárakban három tonnányi, felhalmozott remény. sokan dolgoztak rajta, fáradt mélységek, puha tenyerek. furcsa rátétek, halványbordó falak. kávéillatot képzelek az autóablakból. mesélnek. éjszaka van és meleg és édes olajillat, ez pedig már a valóság, a hídról. alvás közben kel fel a nap, a hegyeken átfut a vonat, egy kis darázs voltál a fejemben, éberálomban néhány óra alatt elmúló, hirtelen immunbetegség. szardínia test, hajópadlóra érkezem, várnak a friss zsömlével, sós lében ázik a szeme. salzburgban egy dal aztán egy másik, én vagyok. hamburg, végállomás, december. madárcsapat csicsereg. nem telik az idő, szűk terek, macskakő. bicikliket hagytak az úthoz kötve, emlékszel? mi is otthagytunk nürnbergben egyet. karcsúbbak lettek a fák, a leveleket nem takarítják. olajosak ezek is, vastagok. a pékség hiányzik neki, nem én. ébredj fel, mi vagyunk. oldalszalonna alufóliában, adventi naptár. kinyitjuk az ablakot, nincs hideg. a vállamban fájsz, a jobb agyféltekét káposzta fedi, rámosolyog egy kék-fehér porcelántál. három kabát járkál az utcán. önműködő, elektromos mécsesek.

A kísértet dala

Zúg az öreg erdő,
száll a fehér felhő,
összebújnak a vadak.
Itt benn a szivemben
mért üldözöl engem?
sohase bántottalak.

Jeges éjszakában
őz tiporja hátam,
cinke tépi fülem,
bodzabokor-ágról
csorog rám a zápor,
nem adnak szállást nekem.

Hát ide vigyázzál,
ha te áznál fáznál,
én nem küldenének el,
adnék cipót lágyat,
jó száraz ruhákat,
mindenfélét ami kell.

Ha nem áznék fáznék,
mindig rád vigyáznék
úgy mint a nagy fehér falak,
Ó mért nézel úgy rám,
mért nem vagy jobb hozzám,
sohase bántottalak.

Szép Ernő: Jóság, jóság

Én mint egy pusztában késő őszön egyedűl,

ugy esnék le a földre

Itt az emberek közepén, városban, tornyok

alatt, ablakos üzletek között

Robogás, zengetés, kiabálás, sántikálás,

hastömés, kín vásár között 

Mint egyes egyedűl, elveszve mindenhonnan,

úgy esnék itt le a földre.

Úgy rimánkodhatnám most valakinek és nem

tudom merre mutassam arcomat.

A jóságot mondom magamban úgy mint

a kisded angyal nevét idézi

Járatlan csepp száján akkor mikor a bölcsőben

álmából üdülve nézni kezd

A csendben és az idegen lámpát látja

mely a világosságban úgy fénylik.

Jóság, jóság, jóság, magamban vagyok itt,

tehozzád kívánok beszélni.

Bár volnál eres kéz akit megkaphatnék

és tapogathatnék két kézzel.

Bárcsak volnál tejes színű márvány oszlop

hogy oda illeszthetném hozzád

Bágyadva oldalam és orcám hűthetném rajtad

és ölelnélek felnyújtózva karommal.

Lám mint a bolond tegezve szólítalak te csuda

valami, jóság. Úgy fáj itt létem.

Nem tudok mit tenni, jól esik ezen mód

kiadni kinlódást, vágyakozást.

Ha adnál egy angyal hangot, hallanám

itt a csinált csendben a szobában.

Ó csak rebegnéd a mennyezet alatt: fiam!
​Vagy csak egy anda sóhajt fuvallanál.

Jóság! neked ajánlom a szívemet. Fogadd el,

​légy olyan jó, vedd fel ezt a szívet.

Vedd át ezt az én szívemet, nézzed csak

​egészen elkékült a sok szorongástól.

Nézzed már össze van zúzódva mint az eltaposott

körte s mint a füle a műbirkózóknak.

Vedd te a kezedbe jóság, gyógyisd meg,

csinálj másik szívet belőle.

Mert a bolond ifjúság elszaladt de úgy mint

a megütött karika szalad egyet

És azonnal eltér és lankad és mintha ájulna

​úgy inog le s elfekszik az út mellett.

Semmi sincs az ég alatt. Vészeket süvölt

​fülembe az ég alja mindenfelől,

Jég érzés borogat. Oly vagyok mintha

​leégett volna testemről az élet.

Gondollak tégedet egy kegyelmes asszonynak

​akit nem lehet tűzbe hozni gyujtó sóhajjal,

Olyan túl gyengéd a bőre hogy a csókolt

csók bélyeget sütne azon

S annyi lelke van annak hogy a teste

​mindig fáradt a lelkétől

S az úgy szeret minden férfit hogy nem tudna

​hálni egyetleneggyel.

Mint a kék eget úgy is gondollak jóság,

​mikor fogam mögött neved gömbölyül.

A május hónap kikékült kék egét szoktam

​meglátni gondolatomban,

Azt a melegedett kéket ami olyan sima

​mintha üvegből vón s oly mosolygós

És nincs egy felhő benne, csak hó álmodozás

​foszlik el azon mint boldogság.

Szép moha látszott már emlékemben hogyha

​futamolt fejemben az a szó, a jóság,

Vénölt cserepes házon az a zöld moha.

​Barna is. Napos színű nyár időben.

De nem ragyog csak fogadja a fényt enyhe

​kedvvel s oly hű hogy a hóval vele nem megy tavaszkor,

És olyan honszerető hogy fel nem tudja ragadni

az őszi éjszaka szélviharja.

Jó reggelt. Örvendez a zöld fű, meleg lesz,

​pendelyes gyerekek kergetőznek.

Jó étvágyat. A leves hő felhőt ereszt. Fényablak

​a poháron. Kés kanál csókolóznak.

Jó éjszakát. A hold odafenn aggó mosollyal

​siet mint nyughatatlan anya.

Jó útat. A kerekek bodor port hajtanak,

​üdült beszélés rezeg, lobog esős szél.

Jóság, ugye te vagy az ami omol a diófa

dús borulatából, hogy azt mondják: jó szag.

Eltisztult vihar után az a fényes könnyü fürdött idő,

​hogy azt mondják: jó idő.

Lágy körtének izzadó fehéres húsában az a körtei

​édesség, hogy azt mondják: jó ízű.

S te villanyozol az érző tenyéren amelyiknek

​a kutya fejét simogatni jól esik.

Jóság maradj rajtam mindig mint ahogy

​olajfolt rajta marad a zsákon,

Meg ugy mint aranyozás a kereszten.

​Légy mindig gyenge kesztyű két kezemen.

Légy bennem úgy mint könyvben két levél közt

​a száraz bazsalyikom illatja.

Úgy viseljelek szépen mint a gyászos úrfiak

​a fekete szallagot bal karjukon.

Jóság, jóság el ne hagyj, ügyelj fel rám,

​el ne veszíts szem elől.

Ha jönnek szőke lánykák, te mint

​barátkozó eb úgy fuss elébök

És úgy fuss hozzám vissza, mert én különben dühödt

​vad vagyok, szorítva s csókolva csókkal

Égetni, marni, vérezni vágyom őket

​mikor elébem kerülnek.

Jóság fejem fölött jöjj úgy

​mint öreguras szürke napernyő,

Mikor elmegyek az emberek közt

​és látom őket és érzem őket,

Vagy adj hű délutánt nézésemnek úgy mint aza

​zöld papírpajzs a szemfájósoknak.

Bocsájtsd magad képemre mosolynak, olynak

​aminő tetszik kevés ó szobrok arcán.

Mert szörnyedek az emberektől ha közel jönnek

​mert tudom már hogy mit művelnek.

Mert már nem kivánok csendes szín alatt

​köztök elszunnyadni a szénában.

S nem kivánok a hold alatt szenderűlt tájon

vándorolni vélök

Egymás vállán tartott kézzel, dúdolászva

​vagy méla barátságban elnémulva.

Kérlek jóság diktáld és súgalmazd bennem

​örökösön hogy szegények, szegények

Mind csak boldogok iparkodtak lenni s szemök

langy könnycseppet tud előadni

S hogy mindnek kerül szíve szerelemhez

​és édesanya sajnálásához

És hogy nékik is rossz a nagy szél és hogy mindent

​azért tesznek mert halálra vannak hívatva.

Az ezüst végtelen színén végig nem osontak.

​Sem a ciprusnak éj lombja közzé

Le nem hajtották homlokuk üdvözűlni.

​Sem a felhőket fel nem falták szemökkel.

Se nem hemperedtek el a csillagokon.

​Sem a kiöntött tavaszt át nem úszták.

Sem a boldogtalanság angyalának alélt

​dallamát nem hallgatták holdas mosollyal.

Fejem leengedem és ráteszem jobb karomra

​s elfektetem bánkódva

S görgetem karomon és elgyászolom

​a fiukornak föniciai szín ábrándjait

És meghallgatom szenvedve, szenvedve,

szenvedve maradék szivemmel

A srapnelek suhogását és a fűszál katonák

​anyás jajjait és haldokló köhintéseiket

Jaj jaj ha mind a fejfa alól feljönnének

​szédüléssel, pápista szinben

Azok akik elestek és mosolyt kezdenének a napon

​és nyúlnának zöld levelet szakasztani

És ha mind a vakok lekpnák a bő

​fekete pápaszemet a szemök elől

És a nagy csudálkozva néznénk széjjel a hidról

​és cintárnyért verne vigalmuknak visszahangja.

Tőled kérem jóság hogy ne ohajtsak elmenni

​vadászni hűvösen alkonyatos erdőbe

S ne kivánjam célba venni a törékeny szárú

​halk őzet aki nem tud semmit sem.

Se a szegény sorsú nyúlat se az aranyos

​fácánt, se a lisztes tollú gémet

Se a riadó foglyot, se semmi más teremtést

​ne kivánjak soha eltalálni.

Jóság légy merengett zengzet itt bent a mellemben,

​olyan mint a legelőn a harangszó

Mikor már elhúzták a delet de a mező

​hallja s tartja a múlott arany zajt.

Meg ne essen hogy nem látok nem köszönő

​kalapot s ha botom forgatva sétálok,

Hát egy elő levelet le ne csípjek se egy siető

​hangyát sarkom el ne nyomjon.

Ugye meg nem unom így soha magam, ugye vidítod

​majd mindig friss fuvalommal eszemet,

Édesded meleg nyilallásokkal szúrod majd mélyen

​szívemet mindig ha koldúsnak adtam,

Mindig mikor nemszép nő szemébe kitartással

​kell nézni, mindig ha ostoba szájba

Vak figyeléssel kell esni, mindig csak az élet

​utálata facsargatja gyomromat hánytató módra.

Mondd ugye hogy pingálva van mind a néma ünnep

​ s mind az a hajbókos kerti szerelem.

Ugye csak legyeződve vannak képzelve s szőnyegekben

​alszanak mint álmodott álom,

Ugye, hogy nem lehet élve sehol ilyesmi. Ugye hogy

​mint a hajnal arany rámás fellegeit

Nem lehet megtapogatni mert csak látszanak

​de nincs ott az égen egyéb min sima csalódás.

Tégy jót velem jóságos jóság. Rendeld

​hogy még magamhoz is jó lehessek.

Mert csak véteni kívánok magamnak,

​mert haragba estem volt magammal,

Mert a kínok báljára járok, csak a szégeyn

​felé bókolok epekedve

S hajtom magamról a szép időt és

​sóvárságomat halállal traktálom.

Engedd hogy meg tudjam sajnálni magamat

​hogy legalább szomorú lehessek egyszer-másszor

Egynehány kis percig, csak hogy sohajtsak

​és érezzem azt hogy öröm volna élni

S ismerős melegséget nyeljek akkor gégémben,

​egy visszagurult csepp könnyet,

Amelyik ki akart jönni, ezt a világot

megnézni ragyogva rengedezve.