oszkár, szecska, oeszká, csészényi, széchényi avagy a Könyvtár

Egyszer majd a könyvtárat is meg kell írni. A Könyvtár állandó embereit. Akik itt élnek, a szellemi Olümposzon. Itt töltik az időt. A "mesterséges éden"-ben. (Lamartine). Az időseket, a fiatalokat. A középkorúakat. A büféseket. A könyvtárosokat. Könyvtárosok generációit akiket végigéltem itt. 10 éve járok ide. A.-t aki mindig itt van. Aki mindenkivel jóban van és aki egyszer soron kívül is bejöhetett. Reggel 7-re. (?) A bácsi nem értette, hogyhogy egy olvasó már a teremben van - ráadásul A. Bár neki ez természetes. Ő ide tartozik. Ő nem olvasó; ő több, mint olvasó. Sőt, több mint Kutató. A Terror házából jött ide. Ez is egyfajta Terror Háza. Nem volt mindig ilyen, régen más hangulatú volt ez a könyvtár. Akkor még én is bűnözőnek néztem ki (legalábbis az olvasójegy tanúsága szerint). Úgy néztem ki,  mint Vadai Ágnes, B. szerint. Egy bőrszíjjal szorítottam le a nagyon göndör hajamat akkoriban. Kék szemhéjfestéket használtam - azt a Kék angyal című film miatt.... (Már nem festem magam, mert ettől sem öregszem. És még elsőévesként Filológia-szeminárium keretében felzavart egy nagyon ambiciózus doktorandusz-tanárom a Kézirattárba Kováts József-(Csokonai-kortárs) verseket begépelni. Ott volt egy vers a Festett orczáról. Talán ez is közrejátszott, hogy negligálom az arcfestést. Ugyanis a Költő elmarasztalja a magukat festő nőszemélyeket. Igencsak elmarasztalja őket...) Sokat tanultam és olvastam akkor is. 18 éves voltam. Több mint tíz éve. Ennyi ideje vagyok a nemzet könyvtárában tag. Egyszer éjjel kettőkor még itt voltam. És hajnali 6-kor, újra. Múzeumok Éjszakája volt.. Hát az szép volt. 2005 júniusa. Az oszk volt a főhadiszállás, innen indultunk barátokkal csillagtúraszerűen a Város 12 múzeumába. Lehet, hogy volt az 13 is...Biciklivel szeltük át a várost aztán visszatekertünk ide a hegyre még megnézni a Hadtörténetit, az MNG-t és persze az Otthont képviselő Széchényit, ahol a cuccokat le is lehetett rakni. Volt pezsgő és kedves könyvtárosok, akik egész éjjel virrasztottak. Aztán 2006-tól valahogy minden rosszabb lett, fogalmam sincs miért. Ma már rosszkedvű hely lett ez a könyvtár. Jobban szeretem a fszek-et, pestiesen szólva az örvájn-t, vagyis a Központi Szabó Ervint. Ott van élet! Az művészeti olvasóba pofátlanul betelepedő orvostanhallgatókkal és a folyamatos egyetemista-divatbemutatóval. Öltözködési tippeket lehet ott gyűjteni. Menő hely, na. Pedig itt az oszkárban is jó rendezvények vannak, sok könyv van itt. Mégis, mégis valamiért, nem jó már. Annak idején 2004 telén mondta az a csinos és ambiciózus doktorandusz lány nekünk, hogy majd ahogy telnek az évek mindig más könyvtárat fogunk szeretni és máshova fogunk járni. Én voltaképpen hűséges maradtam a Széchényihez. Szépek itt a fények. De erről majd máskor...

"Nem is olyan sok ez"

Tegnap, a postán történt velem valami, ami anyám szerint a válság végének jele. Márminthogy flörtölt velem egy jóképű postás. Tényleg szemtelenül jóképű volt. Mintha valami női magazin példa-statuáltja lenne. Hát...nem az esetem. Az ilyen férfiak. De ez most mindegy is. Azért jól esett a kedvessége. Valami Amélie-kommandó-féle lehetett ez neki: örömet okozni az embereknek a jelenlétével. Mert lehet így is! De ezt sokan nem akarják tudomásul venni persze. Szóval nem gondolom, hogy személy szerint nekem szólt volna. Ha így van, az se számít. Mindegy, mondaná WS. Mindegy. Nem sokáig lakom már a Keleti pályaudvarnál. Reményeim szerint néhány hónap múlva örökre elbúcsúzom Pesttől mint lakóhelytől, és akkor maximum Buda. Maximum. (De szívem szerint faluba mennék. Kolozsvár környékére, esetleg valahova a Dunántúlra. Vas megyébe. Úgyis a Vaskorban élünk. És nincs is szebb és jobb hely annál.)

 Tehát éppen Zs. számláját fizettem be akinek az anyukájával aznap nagyon kora reggel találkoztam. Félreértettem az üzenetét, reggel 8 este 8 helyett. Fatális tévedés volt, ezért az ágyból kiugorva rögtön a kórház egyik rendelőjébe futottam. Átadni a kulcsokat. Aztán vissza. A cuccokért. De ez most lényegtelen. Nagyon nehéz ám egészséges embernek bemennie a betegek közé. Borzongató érzés. Gottfried Benn (aki maga is orvos)  írt erről megrendítően. Minden tiszteletem az orvosoknak és azoknak akik gyógyítanak. Bármilyen értelemben. Emberpróbáló dolog. 

Tehát a posta. Egy hosszú konzultáció, könyvtárazás, és doktori szeminárium (A modernség ambivalenciái...úristen, de unalmas téma, kevesebb, sokkal kevesebb tiszteletem azoknak, akik ezekkel a trisztán (álá Petri) elméleti ügyletekkel töltenek el éveket az életükből. Bocsánat, de ez nem olyan fontos. Hagyjuk meg ezt a filozófusoknak, azok közül is csak a legnagyobbaknak. És mi foglalkozzunk az irodalommal...dehát hogy is lehetne ezt elmagyarázni egy büszke agyú  férfinak...sehogy. )

Tehát végre a posta. Oda már mindezek után kerültem el. Mi az, hogy kerültem... Odavánszorogtam. Nem vagyok jó formában mostanában. Ez valami bölcsész-betegség, az állandó fáradtság és levertség. Ehhez egy jól kezelt melankólia. De most a fáradtságnak más oka is van. (Betegség...) A lényeg, hogy vártam egy fél órát a postán. Rájöttem, hogy ezt most ki kell bírni. A várakozást. Odamegyek a pulthoz. A fiú szélesen rám mosolyog. 

- Sokat várt?
- A napnak ebben a szakaszában, igen, soknak tűnt.
- Munkából jött? Dolgozott eddig?
- Igen. (mosoly, merthogy amit mi csinálunk, az sokaknak NEM számít munkának. Véleményüknek keresetlen formában gyakran hangot is adtak. Egyfajta proletár-gőg ez. A munkaidőt "ledolgozók", a hétköznapok hőseinek rátarti büszkesége rejlik mögötte. De tévednek, természetesen tévednek ebben.)

A postásfiú megnézi a csekken szereplő összeget:
- Dehát nem is olyan sok ez! (Itt már gyanakszom: lehet, hogy a kormány titkos ügynökével állok szemben?)
- Hát nem...
- De mostmár jön a pihi- (vagy pihe) puha jól megérdemelt pihenés, nemdebár?
- (Mosoly, zavarban lévő bólintás). Hát...igen, talán.
- Nagyon boldog karácsonyt!
- Köszönöm szépen, viszont kívánom...

Különösen a pihi-puha, vagy pihe-puha kifejezés döbbentett meg. A srácban keveredtek a Cosmopolitan eszményi férfijének, a sármos Ken barbinak, a hurráoptimista kampányembernek és a plázák giccsben úszó reklámszólamainak karakterjegyei. Egy magyar postán. Tömegben, december elején. Kilépve mégis átjárt valami öröm-féle. Szép volt azért ez...Szép jelenet és az volt benne a legszebb, hogy meglepődtem. Nagyon szeretek meglepődni. Hajrá világ, okozz nekem minél több ilyet!

Vad naiv bébi

Délután egy óra, vasárnap délután (nem esik hó, ez a "telente vasárnap" szólama, amikor "az összes albérlet ragyog, és ülnek a szobában a lakók") Fázós novembervég. B-vel ülünk sarki boltban és kávézunk. Színhely: Budán a Városmajor mellett, évszak: tél van most tehát. (szokásos évszak). Már a szemközti utcaoldalra áttekintve kiszúrom, hogy közeledik felém a híres író, egy élő legenda, Remény Géza kifejezetten soványkás alakja. Nagy fekete szövetkabát, elegáns kalap. Nem remélem, hogy pont oda tart, ahol mi ülünk és kávézunk. Ezért Róla csevegünk kicsit udvariatlan hangossággal, helyekről ahol lakott... De pedig igen...bejön a bolttal vegyített kávézóba ("jó kis hely" amúgy!)  Itt lakik valahol? Valószínűleg igen, mert láttam őt korábban is, mikor még mi is itt laktunk albérletben, több mint másfél évet...Ráadásul most 3 napja szinte transzban olvasom az új regényét, a két idősíkban, a 40-es és 70-es években játszódó budapesti sztoriját. Kegyetlenül élet-szagú (brutálisan megható) és remek, remek történetek...apa-keresés, egy egykor tündöklően szép szőke ciklon: Budapest szerte bálványozott, majd rezignálttá és visszahúzódóvá vált anya, rejtélyek, néhány fiatal művész "Társasága", a polgári értelmiség fénykorának nagyon a vége és  nyomorult visszfénye később, kocsmák, hóesés, körutak, családi otthonok tágas magas tereiben cigarettafüst és konyak (vö. egy halotti tor!),  szerelem, lövések, bérházak és házmesterek, bátorság, udvarias majd állati erőszaktevő nyomozók, hűség, háború. Őrültek és alkoholisták, lázadók és rendőrök. Nem tudom olvasni most amúgy, mert más dolgom van éppen. (Annyira azért rájöttem, hogy Doxa az azonos lehet a budapesti kocsmákban máig emlegetett Dixi-vel, a Naplómba is bekerült néhány sztori vele kapcsolatban...) Én most WS. feleségét és alkotótársát próbálom elhelyezni az irodalmi térben, valahogy pozitív elfogultságomat leküzdve. Tegnap állapítottuk meg megintcsak B-vel, hogy WS-t olvasni versírás előtt nem motiváló, ugyanis telítettségérzetet okoz. Elolvasod és jól vagy. Amy verseinél, mivel nem olyan tökéletesek talán ritmikailag és formailag, marad valami hiány bennem, és továbbgondolom, továbbírom őket. Hagy helyet még maga mellett, sőt invitál. Provokál, gondolkoztat. WS inkább kinyilatkoztat, ő olyan mint egy jelenség. Mint a szél zúgása. Zsigeri. Szóval Weöres egy nagy-nagy univerzum, amiben inkább némán jó nézelődni, tapogatózni.    Visszatérve a vasárnap délutánra. Nem vagyunk korán kelők. Se mi, se Remény G. Szendvicset vesz, közérbe megy le, tejért és sörér'. Hozott magával szatyrot is. (Ez már valami!) Tényleg remény ő itt a télben, hogy ebben az országban mégiscsak érdemes írni és művészettel foglalkozni. Intenzíven érzékelni. Úgy látni a világot, abból a szögből, azzal az élességgel. Hasonlóan mint ő. Mert el akarja kapni a speciális semmit, ami még mindig köztünk ténfereg, a hangulatot. Hát voltak nekünk élményeink, kérem...ebben a veszélyesen esendő sokszor gyönyörű bűnvárosban (is).

Karay Ilonáról...

"Csodagyerek, sőt, valódi nagy költőnő, ámbár tizennegyedik életévét alig betöltve, meghalt. A szomorúság, kétségbeesés, halálvágy, szenvedély ilyen hevű és erejű hangjára nem is tudok más példát, mint némelyik Beethoven-szonátát, a zeneszerző középső, pathetikus korszakából. S ez a forró halál-nosztalgia nem is szorult volna a korai öngyilkosság hitelesítő pecsétjére, a költőnő nyugodtan élhetett volna akár ötven vagy száz esztendeig, tragikuma akkor is ugyanolyan erejű és valóságú lenne, mint így, az otrombán pontos igazolással.

Karay Ilonka 1866 decemberében Aradon született; apját, Karay Nándor pénzügyi tisztviselőt, előbb Aradra, aztán Pécsre helyezték. Ilonka Pécsett nevelkedett, apácák elemi-iskolájában tanult – s apja forgópisztolyával szívenlőtte magát 1881. február 7-ikén. Az öngyilkosság oka elég világos: a szülők válása, az anya elköltözése, a hatvanhárom éves apa másodvirágzása egy ifjú Patzák Annával.

Halálakor a költőnő tizennégy éves múlt két hónappal. Ebben az életkorban a költészet csodagyerekei, Chatterton, Petőfi, Rimbaud, még éppen csak elkezdték az írást, vagy még el sem kezdték. Tehát Karay Ilonkáé a korai bevégzés tragikus világrekordja – de ez komiszul profán megállapítás, még ha igaz is – egy élet korai összeomlását rekorddá minősíteni, egy dacos, vagy kényszerű halálba-menekülést megtapsolni.

Költeményei a múltszázadvégi magyar szecesszió stílusjegyeit mutatják; jobban mondva, előlegezik. Mert hol volt még akkor Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő. Ez a lány-gyermek még igazán élni sem kezdett, máris megelőzte kortársait. Az se tagadható: tele van az akkor divatos melankólia sóhajtozásaival, könnyes vallomásaival, amiket ma már avatagnak érzünk; csakhogy őnála a szokványos boldogtalankodáson mindig átüt a mély és valódi fájdalom.

Sajátságos és példátlan a „Szívem” című vers alap-motívuma: a vérkeringés, a még ki nem ontott eleven vér minden cseppje tükrözi az imádottat. A világirodalomban fel nem vetődött vadonatúj motívum, öntudatlan és akaratlan lelemény, hatalmas asszociációs áram-térrel. Feledhetetlen.

És a „K…n Margitnak” írott verséről említsünk meg annyit: a vers címzettje Ilonka iskolai pad-szomszédja, Kelemen Margit, akinek testvére, vagy rokona Kelemen Aurora, Babits Mihály édesanyja. Így vonulnak emberi szándéktól függetlenül a sors szálai, az ismeretlen elemista-lánytól a nagy és híres költőig.

Milyen volt Karay Ilonka? „Gyenge testalkatú, kicsiny termetű lányka volt, szép arcvonásokkal, nagy sötét szemekkel. melyek fölött pillangószárny gyanánt elterült szemöldök fejezte ki az erélyt és határozottságot, mi jellemének alapját képezte. Szép magas homloka mély értelmet árult el.” Így emlékszik rá Fáylné Hentaller Mariska, „A magyar írónőkről” írt könyvében (Budapest, 1889).

Mindössze ez a három verse maradt ránk – értékét tekintve mégis hiánytalan oeuvre. Szerzőjének holta után, a helyi szenzációt tovább fokozva, az egykori „Pécsi Figyelő” közölte s akaratlanul az utókorra hagyományozta. Testvérbátyja, Karay Lajos említi: „…birtokomban levő számos költői munkái a legszebb reményekre jogosíthattak…” Hogy az említett számos költői munka valamely hagyatékból előkerüljön, erre aligha van remény. De lehet, hogy ez a három költemény súlyosabb, mint a korai próbálkozások tömege.

Tovább fejlődött volna, ha életben marad? Lehetséges, de én inkább úgy vélem, hogy a sírba-sodró örvény hozott létre emberfölöttit (vagy legalábbis kislány-fölöttit) és csak-egyszerit. Talán többé nem érte volna el ezt a koncentrált feszültséget, enyhébb körülmények között. Vigasztaljuk magunkat azzal, hogy ha számunkra teljes munkássága csak három elégia is: talán ez a java mindannak, amit írt, vagy később írhatott volna."

Hozzá

Mély tisztelettel vegyült szeretettel
Emelem föl tehozzád szememet;
Félek, hogy tégedet szeretni vétek,
Az is megalázza nagy lelkedet.

Pedig tévedek, mert te nem egy gőgös,
Magasan álló büszke fényalak,
Te menyországból leszállott angyal,
Az emberek boldogítója vagy.

Nem foglalsz el nagy állást a világban,
Észre sem vettenek ezért sokan;
De én, ki ismerni megtanulálak,
Tudom, hogy szívedben egy angyal van.

Szeretlek, szeretni foglak örökké.
Szeretetem lángja ki nem alszik,
El nem oltja sem hideg sír, sem halál,
Sőt majd ott, a másvilágon növekszik.

Viszont szeress? oh nem, azt nem kívánom.
Nagy a boldogság, gyenge a kebel,
És e szegény szív talán megrepedne,
A nagy boldogságot nem bírva el.

Had járjak én körülted mint a bolygó
A nap körül melytől fényét nyeri,
Melyet imád, de melyhez közeledni
Félénk tisztelete nem engedi.

Te is napom vagy, melyet bár imádok
Megközelíteni sohsem merek,
Megelégszem a piczike sugárral
Melyet néha reám vet szép szemed.

De mint a bolygó, ha szeretett napja
Megtagadja tőle a sugarat,
Úgy elsötétül lelkem is ha szemed
Nem vet reám egy piczi sugarat.

Elvonulok, hogy észre ne vehessed,
Mikor a halál engem elragad,
S ha utolsó imámat meghallgatják,
Veled béke és boldogság marad.

[1879]

Óhajom

Ha Isten így szólna hozzám
“Kérjék bármit s megadom!”
Nem kelnének hiú vágyak,
Sóvárgások ajkamon.

Mi kellene? fény, dicsőség,
Hír, vagyon vagy bölcsesség?
Mi a fény, csillogó külszín,
Kápráztató semmiség.

Hamis pénz, mely bár ragyogó,
Belseje értéktelen,
Így a fény is mely körülvesz
Boldogítani képtelen.

Dicsőség! magasztos érzés,
Mit magunk nem élvezünk,
Holtunk után magasztalnak
Hallhatatlan lesz nevünk,

Dicsekszenek érdeminkkel
Babértól zöld sírkövünk,
S ezért kell egy hosszú élten
Tán nyomorban küzdenünk.

A hírt mily sokan óhajtják
Pedig ez nem boldogít,
A világ hamar felejtő
És hogy ha ma Istenít,

Holnap ismét elfeledhet,
Odavan dicső nevünk,
Ezután közönnyel hallják
Kár is ezért küzdenünk.

Még gazdagságot sem kérnék,
Boldogíthatna-e az?
Sokan mondanák, hogy igen,
S én azt mondom nem igaz.

Teremhet-e a föld gyógyírt
A szenvedő léleknek?
Szerezhetni-e azt kincsen
Sorvadó szíveknek?

Nem, kincset sem választanék,
Megölne a fájdalom,
Látva a fölhalmozott pénzt
S nem enyhítve bánatom.

Oh! a bölcsesség egész más.
A természet könyve ím,
S a titkos zárt mely kinyitja
A relytélyes kulcs enyim.

S én még ezt sem választanám
Nekem ez sem kellene,
Szép, magasztos a tudomány
De a vallás ellene.

Pedig a hit a legjobb gyógyír
A bús lélek sebére
Melyet semmi be nem gyógyít,
Melynek mindég folyt vére.

Ha most ezek után kérdne
Az Úr: “mond mit kérsz tehát?”
Leborulva így kiáltanék:
“Erős hitet vagy halált!”

[1879]

Szeretteim

Oh én olyan nagyon tudok szeretni,
Olyan mélyen tud érezni szívem!
Van-e, aki méltó szeretetemre,
Akit szerethetek forrón, híven?

Családi életemben sok üröm van
Megkeseríti az az édeset,
S egy szívemben rokoni szeretetet
Nem érzek, vagy csak nagyon keveset.

Csak rosz oldalról ismertem meg eddig
Az engem környezők lelkületét,
Tapasztalva sok roszat és kevés jót
Mi bilincselné szívem érzetét?!

Az idegenek nagyon idegenek
S ismerni őket még sem óhajom
Miért legyenek ők barátaimmá,
Miért ismerjék ők az én bajom?!

És ki tudja, talán ha keresnék is
Lelnék-e köztük egy rokon kebelt,
Melyben vigasztaló szelíd szavat, az
Őszinte és hű barátság nevelt?!

Maradjak én idegen e világban,
Változhat az éntőlem bármikép,
Engem nem érdekel, nem tartozik rám
Hogy egy esik, más meg magasra lép.

Mert a világi részvétel ezen áll,
Egyik ember a más estére les,
Mert ő maga magasra törekedve,
Az elbukottban csak lépcsőt keres.

De hát akit szeretek nincsen senki?
Szívem dobogása azt mondja: van,
Oh vannak, kiket én szeretek forrón,
Csak hogy ezek nincsenek számosan.

Kettőt szeretek, két arc foglalja el
Szívemnek mély és csodás rejtekét,
Többet, többet igazán nem találnék
Ha átkutatnám is a földtekét.

Az egyiket imádom, amikép csak
A földi ember egy Istent imád,
Ki alkotá az emberi szívet, s ki
Meghallgatja a szívből jött imát.

De ő méltó, ezerszeresen méltó
E szívnek buzgó imádatára,
Egy angyal Ő, ki elhagyá a mennyet
S leszállt a földi szennyes rút porára.

Leszállt, hogy itten egy szent életen át
Küzdjön, fáradjon embertársaiért,
S e hosszú háladatlan fáradsága
E földön soh se nyerhessen babért.

Kit nem érdekel a föld szennyes kincse,
Megveti az emberek hatalmát,
Ki a világtól távol szent magányban
Másvilágon várja csak jutalmat.

Egy lélek mely fehér e barna földön
Mint egy elolvadhatatlan hódarab,
Egy szív a mely csendes mint a nyugodt víz,
Mely a szenvedélyeknél soh se rab!

De letudnám-e angyal-lelkét írni?
Nem, elég nekem az, hogy szeretem,
Elég, hogy ezen és a másvilágon
Egyedül benne rejlik életem.

A másik arc nem fénylik dicssugártól.
Egy barátnőnek kedves arca az
Akinek szívében és az enyémben
Egy érzelem van s tárgya ugyanaz.

Ezért szerettem én meg oly nagyon őt,
S felőle most is csak ezt gondolom.
És ha talán csalódni kellene benne
Szívemben sokkal nő a fájdalom.

Barátnőm ő a szó szent értelmében,
Az vagyok-e neki nem tudom azt,
De reménylem mégis, hogy az Isten nem
Vonja meg tőlem ezt az egy vigaszt.

Sok a tűz, mit az első önt szívembe,
A másikkal kell azt megosztanom,
Kétszeres leszsz az öröm és felényi
Megosztva két szívben a fájdalom.

[1880.08.24.]

A Hely szelleme...

Károlyi Amy-t megkérdezte a Baranya Megyei Könyvtár vezetősége, hogy mi köti őt Pécshez? Ő erre: "Erre két szóval válaszolhatok: Weöres Sándor. Az ötvenes évek elején, mikor idegen országok megismerése bezárult előttünk, elhatároztuk, hogy felmegyünk a vertikálisba, megismerkedünk a magassággal. Vagyis repülni fogunk. Kis, tizennyolc személyes, kétfedeles, szúnyoggépen elrepültünk Pécsre. Egyik ablaktól szaladgáltunk a másikhoz, s az ablak mellé térdepelve néztük az út térképét. Autócskákat, emberkéket, mert ez a kis kétfedeles nem röpült nagyon magasan. Körülbelül másfél óráig tartott kirándulásunk a levegőbe, s máris látszottak a pécsi katedrális tornyai. A gép pár kört írt le a város felett (nem tudom, miért), s így jól megfigyelhettem, milyen felülről egy templom (zöldes sisakjait most is látom), s milyen felülnézetből egy vásár, mégpedig a teljes készültségű piac. A pirosak, sárgák, zöldek viruló szőttesének hatott a kép, ami a lenti emberek mozgásától (vagy a repülőgépétől is) ide-oda lengett, mint a szélfútta csokor. Aztán a leszállás. Az első leszállás életemben. Még pedig zöld gyepre, lévén a pécsi röptér civilben (sic!) marka- és birkalegelő.(...) A város magán viselte a fejlődés sebhelyeit, tündéri barokk utcái egyikét-másikát sugárosították (...). S emlékezünk Pécs akvarellistájára (...) Farkas Valérra, aki szeretettel örökítette meg a régi pécsi zeg-zugokat. (tényleg nincs róla anyag például a neten...) S idézzünk fel egy (...) intim terecskét) szép, polgári otthonokkal, melyek egyikében növekedett WS édesanyja, s tőle alig két házzal Pécs csodakislánya, Karay Ilona."

Füst Milán: Az elmúlás kórusa
II. Egy lány szemeiről

Ó élet, örök tenger, mely szirtre csapod szenvedő cseppjeidet!...
Ó örök Mozgás te... amely körbe fut, helyben áll, semmire se mén... Átok!!
Átka a paránynak, de hiú dicsőség annak, aki nézi művét
S beteljesülve látván, nem törődik
A szenvedés zúgásával, mely a teret betölti.

A te akaratod, hogy a nemes elpusztúljon és a Hit jajongva, -
S újjáéledjen aztán s elpusztuljon ismét, -
Hogy haragudjék, aki megbékél s éljen előbb, aki meghal -:
Halál! - Te vagy a mi atyánk...

Ó Egyetlen Principium, egyetlen fény, amely int!
Téged dicsőít a fáradt, téged hív a szenvedő s e szomorú lány szemében
Úgy reszket szép arcod, mint az örökké várt jó vendégé, aki ajándékot:
Az örök jegyesség koszorúját hozza.

...Elmúlás!... bús szépség és szomorú öröm te! - E sötét szemek
Rólad beszélnek nekem s hogy itt talán hamis a játék és hiba van valahol!...
- Ó vigasztalásom! - s hogy erre egyszer én még ráébredek...

Mert bús hangjából vigaszod is csendül felém, mely a Nirvana
Himnikus hangjaival úgy tölti be a messzi teret, mint a kettős égi szó:
Amely teremt és öl,
Melynek dorgálása dícséret, zokogása nevetés s amely
A múlás örök dicsőségét hirdeti!

Ó Kettős Arc! - ki a fellegek fölött
Az éter tisztaságában nem ismersz irgalmat s kihez e vajúdó világ
Hiába nyujtogatja megváltásodért esengő karjait!
...Ki a mélybe nézel s nem látsz, ki mindent hallasz süketen...
...Ki a múltakat neveted s a jövőben kétkedni nem átalsz...
Ó kettős szépség: élet és halál... - egy testben férfi-nő, - egymással várandósok,
Egymás szülői és felfalói... Kettős Átok!... Segíts, hogy megnevezzelek
S ez lesz jutalmam földi vándorlásomért.

1915.

Füst Milán: Az elmúlás kórusa
I. Egy öreg emberhez!

Még sugárzik szemed - a lélek ép... De menni kell! -
Ó ne hidd, hogy fájdalmas lehet
Ha a bölcs természet bevégzi művét
S a halál sugárzó koronájával tetézi
Tökéletessé!

Repülj tehát, - én hű és bízó szívvel elbocsátlak!
Dagassza szíved és vitorlád új szél - s ne késlekedj!
Menj! S lépj oly bátran a sírba, ahogy kimérten s méltóságosan
A mértékletesség diktálta földi lépteid! -
Lépj bátran hűs sírodba jóság! - Meleg szív büszkén lépdelj!
S ó ne hidd, hogy áldásom
Sirod földjét ne tenné porhanyóbbá!

Áldásom vidd majd magaddal: alvó
Örökkévalóságodat derítse, - s egy végső hang:
Kanárid búcsúéneke!

Minden szent, ami él - s a szentséget magadba hordod...
S talán erős, új szentség fénye derül majd rád az elmulásban:

Ó ne félj tehát!...
Mert végső perced múlik el s nem életed!
A régi fény van elmulóban, - s mielőtt lehúny,
Fürössze lelked boldoggá a tisztaság reménye
Mit lágy ölén kinál a végtelen!

1915.

Harkályok

Ma reggel. Két nagy fakopáncs érkezik a kerti fára. 2012 augusztusában egészen közelről láttam egy nagy fakopáncsot, mert befogtuk a Madártáborban. De most egy pár jelent meg egyszerre és hirtelen mozdulatokkal ugráltak az ágakon és szálldostak egyik fáról a másikra!Két hatalmas gyönyörű, színes fekete-fehér-piros harkály! "Megcsinálták a napom" egész nap olyan jó kedvem volt! Utána Füst Milán verseket olvastam fel-alá járva a szobában. Most nincs ég és nincsenek már színek csak a szürkeség van. B. Beethoven Sonata Patétique-jét játsza nagy átéléssel, mennyire illik Milán bácsi verseihez. Aztán elindulok a vizes barna állatokká összeesett nagy széles leveleken csúszkálva A Keleti pályaudvar mocsokgőzös farost-labirintusai felé.

Hol lehet dolgozni?

Ma megint kifakadtam B-nek. Nem szeretem már ezt a Várost. Nem tudok itt élni és írni. Nemcsak azért mert nincs "saját" helyem (vö. Virginia Woolf indoklása, hogy a nők miért nem tudnak alkotni, hát a "saját szoba" hiánya miatt) hanem ezért sem, mert a városi környezet szinte lehetetlen arra, hogy az ember írjon. Szinte megnyugodva olvasom Weöres levelét Milán bácsinak, vagyis Füst Milánnak, ami éppen ugyanerről szól. "Pesten elhelyezkedni nincs módomban, mert senki se kinál ott nekem állást, megélhetést. De egy okból nem is nagyon törekszem Pestre: mert ott még annyira sem tudom megteremteni magamnak az iráshoz alkalmas körülményeket, mint Pécsett.

Csak Csöngén tudok írni." De vajon lesz-e még ilyen Csönge-szerű alkotó-menedékhely nekem, nekünk valaha? 

Firenze, 2006

Azt hittem, életem legszebb tavasza lesz. Egy hét Firenzében, utána reneszánsz-stúdiumok az egyetemen és szerelem. De néha az ember hagyja magát legyőzni. Egyet nem szabad: az önmagammal való egyességet felbontani. A belső lelki boszorkánykonyhában nem keverhetek magamnak már túl erős mérget, ez felelőtlenség. Mindig az arányokra kell figyelni, minden az apró mértékeken múlik: mennyit hagyok az öntudatból; a valóságból mennyit engedek be "oda", (hova?) mert mindent tudunk, mennyire mennyire tudjuk! (Csak titkolózunk, mint a találós mesék, mondja ravaszul a költő). Firenze, 2006, itt hagytam először ezt az arány-eltolódást, magamat sem értem. Szétáradt a testemben (a felnőttkor?) a részemmé vált, az "idegen anyag", mint valami tüske. (Közben Lenaglass blogját olvasom, azt hiszem, ő is ilyesmit élt át a Tündérországnak nevezett végeken- csak kicsit később...) 

Ez immunbetegség, a lélek immunbetegsége, persze kihat a testre is. Esendővé, gyengévé, görnyedté teszi. A vállalkozószellemet, a minden lehetségest, a valódi mosolyt, a kiváncsiságot öli ki az emberből és helyébe egy ragacsos borúlátó komolyság ül, mi másokat méreget folyton és lassú, lassú köröket ir az agyban, mindig ugyanoda jut. Ellenszere, kenőcse nem a közöny. Hanem az őszinteség, tiszta helyzetek, szigor önmagammal.  És nem vágyódni mások segitségére. Nem félek az öregedéstől, de az öregkortól sem. Inkább várom már. Csak attól, hogy elfelejtem milyen voltam és megöregszik a lelkem...

megint a színekről

Zöld és bordó. Zöld és lila. Zöld és rózsaszín. Halványzöld.  Az örök tintakék. Mit is jelentenek nekem ezek a színek, színpárok? Még egészen régen olvastam Hamvasnál, hogy a zöld és lila azért illik össze, mert a vitalitást kapcsolja össze a boszorkánysággal és titokkal. Ennek hatására vettem egy zöld-lila (de inkább most úgy látom, bordó) falvédőt Isztambulban. Apró cirkalmas rátétek vannak rajta aranyfonálból, csillámló díszecskék, gyűrt ezüst és arany anyagokkal. Álomgerjesztő és embervédő színek, minták.

Tört rozmaring vagy lódenkabát-árnyalatú halványzöld.  És bordó, amely elvileg a  vörös árnyalata. Végülis szépen átvilágított és kigyenlített árnyalatú alvadt vér, mögötte pedig alvó szenvedély és titok. A bordóval mindig különös viszonyom volt. Komoly "dolognak" éreztem (ha egyáltalán a szineket érezhetjük dolgoknak) és egyszerre veszélyesnek is. Erős egyéniségek hordják, olyanok akik már igazán tudnak bántani és akiket már bántottak is. Félek ettől a szintől: gyönyörű de van benne valami halálosan szomorú. És ez a szomorúság éppen az, ami a  bordót a pirostól és a vöröstől elválasztja. A mélybordó nem átvilágitható mint a bor a pohárban, nem vegyül mellé arany, hanem legjobban a fáradt zöldekhez illik. Minden az élénkség az illúziók? megfakulásáról szól itt, ezer ezer átmenettel és módosulással. De megfigyeltem, hogy a felnőttkor delében már hordják ezeket a szineket divattól függetlenül. Egy művészettörténész összeállitása: sötétzöld harisnya, bordó hosszú pulóver rajta halványkék különleges sállal. Persze ékszerek is.

Nem, nem ismerem még azokat az éveket és állapotokat, nem tudok róla semmit, semmit. Csak a szinek tudósitanak nekem.

Zöld és rózsaszin. Most ezek a kedvenceim, az utóbbi 3-4 évben. Még fiatal vagyok, de már tudatosabban élek. Rózsaszin és fehér virágokat ültetek az ablakom alá a levelek zöldek, az ég pedig kiegésziti kékkel. Annyi szépség! Nagyon sokat adnak a rózsaszinek zöldek és fehérek most. Frisseséget, reményt, vidámságot, békét, szelidséget. Most nem beszélek a ruhákról, de szándékosan nem hordok feketét.

Sötétkék, tintakék. Ennek hosszú története van. A novemberi ég a Lánchid fölött és a tintatollak áradása a kezem alatt - kamaszkor a Vizivárosban, szomorkás, szellemileg és érzelmileg nagyon tevékeny időszak. Az egység önmagammal, ami azóta is hiányzik. Úgy állni minden előtt, hogy már mindent tudni. Mindent tudni előre, mindent. Az üres szobában. Hatalmas földig nyúló sötétkék függöny, karcsú diszüveg, kék szőnyegek. Oldani az ég vizét szavakkal, versekkel. Egyedül - mindennel, mindenkivel. Tintakék november. Az a belső, kemény, golyó-szerű személyiség-mag nálam tintakék.  Erről beszélgettünk barátságunk hajnalán Lillivel a finnugorság előadáson (a medve ősről szólt amúgy). L. le is rajzolta. Persze, még „véletlenül is” tintakék volt, csak Biró-féle golyóstollal satirozta Lillike a golyóbist.

egy virágcsokorra

polka, keringő, néptánc-szerű viháncolás. népdal-szerű dallamok. székely himnusz. tangó-vakmerőség, kerülgetés. titokzatosság, naivitás. önsajnálat, törekvés valami abszolútra - vakhit. megbocsájtás. s a színek feloldoznak. a dallamok feloldoznak. az ego-n túli létben már a közösség hiánya sem fáj? mondjad már, sándor. pedig voltak ideges szárnycsapások. a síri világ denevér-szárnyai. a tó fülledt szaga. a hajnali öt órás kelés. szemem mellett három kis apró pötty. médiumok vagyunk. a pórusaim a trópusok. a hasonlat nem elég jó. hosszú dallamok a mértéktelenbe húznak. és nem jó a közvetítettség. a csatornák. igazi tudás a hajszálerekben van és ahogy gondolkodunk róla. a haj szerkezete. mennyi mese. hajszálakat hullatok, könnyeket hullatok. arcvonalak jönnek és emlékek. puhaság, finomság, határozatlan körvonalak és egy emberi sziluett. mi van az arc mögött? miért akarok mindent tudni? lila gőgvirág az a gömb. a fehér bogyók. emlékszel, ráugrottunk gyerekkorunkban és pattant! rózsaszín apró virágok. finom remegések, az erőm. belső mosoly. zöld szamárkóró. 10 évesen irtam egy verset egy gőgös, magányos szarkalábról. emlékeim halál-lágysága: gyengeségeim múlt-illata talán hozott anyag, nem az enyém, másokból áradt rám. elkülönböződés, hogy lehetséges? már nem akarok összetevőimtől menekülni. szembenézni és magától eltalálok innen. az identitás faragott drágakő legyen? de milyen szinű? finoman pihésen bevon a múlt, mint a szőr a testet. nem akarom letépni a bőröm. az évek alatt belém szivárgott bánatot. viselem, akár világíthat is. szürkén, fehéren és gyöngyház-valóságban. gyűrődések az álomban, gyűrt végtelent sokszor álmodtam. b. áttol a szakadékon, aztán mégis féltékenyen őriz, bezár és bekerít. néha visszalép és tanulni próbál. tanulni próbálok. a táj ilyenkor a legszebb, de júlia nem tudja hogyan szeresse sándort, kicsit fél tőle. nehéz. ez a kapcsolat nem egészséges mégis dicső. és vannak egészséges kapcsolatok amik meg sokkal kevésbé dicsők. a test lázad. sándor és júlia tudod, nem magukért élnek. néha belehalnak. és végleg belehalnak. de nekünk se mindegy, mibe.

gyerekkor: a valóság világos volt, a levegő tömbszerű és sárga kockákban töltötte ki a teret. letelt a negyedik hét év. már 16 évesen mindent tudunk, lerajzolunk és megírunk. és lerajzolnak, megirnak, dallamokat álmodnak rólunk a semmi közepén. relatív halhatatlanság ez.  lesz emberi szem, aki visszanéz ránk?
i' ve seen the future baby, it is murder. mióta csak felejtünk felejtünk.  most a valóság ráncszerű, gyűrött, összetett, kusza. érzések kábeljei, és kábulatai. idegek estig elfáradnak már. virrasztanak az idegek. mi a nyugalom? kell valami magasztos neked, te szegény kisgyerek. mindenki az, amit lát. monhatóság vagy mutathatóság (wittgenstein)?  Sokszor nem azok vagyunk, amit mondunk, mert megpróbáltuk kimondani a mondhatatlant? Építünk házat szavakból, háziúr települ? A narratívum értelemképző absztrakció, mert értelmet keresünk az életben. És a szavak visszahatnak. A szembe bogár lép. De ki látja, amit látok? Weöres vagy bordó. Hidegkék vagy zöld. Barna?  Petőfi szemében gyűlő vérerek?

út

Ismered? Az a kongó léptű magány, miután elindultál (hányadszor?) a saját utadon. Az egyedülin , az egyetlenen ami számodra ki van jelölve. Ki megy utánad? Senki sem követ az erdőbe. Még mások lépteinek árnyéka is lezuhan az útról, a horizont egy alvadt vércsik, csak az erő van és az akarat. És a templomi üvegablakok szineihez hasonló fények a leveleken.

A cédrus árnyéka

"De tévedtek az emberrel kapcsolatban a receptgyártók. És a formulát, amely olyan, mint a cédrus árnyéka, összetévesztették a cédrus valóságával, súlyával, színével, a rajta ülő madarakkal, lombkoronájával, holott ezeket a nyelv nem fejezi ki, nem férnek el az erőtlen, elröppenő szavakban...

Mert ezek az emberek a kész kifejezést, amelyik megjelöl, összetévesztik azzal a tárggyal, amelyet megjelöl.

Így vált előttem világossá, hogy hiú és veszedelmes dolog tiltani az ellentmondásokat. Ebben az értelemben válaszoltam vezéreimnek, akik felkerestek és a rendről beszéltek, de a rendet, amely hatalom és erő, összekeverték a múzeumok rendjével.

Mert én azt mondom, hogy a fa rend. De a rend itt az összevisszaság felett uralkodó egységet jelenti. Mert az egyik ágon van madárfészek, a másikon nincsen. Mert az egyik hoz gyümölcsöt, a másik nem. Mert az egyik égre tör, a másik lefelé hajol."

Szél hozott, szél visz el

"Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el
minek kérdjem: mért visz el?

Sose néztem, merre jártam,
a felhőknek kiabáltam,
erdő jött: jaj be szép!
-megcibáltam üstökét.

Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.

Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm: a titok,
ő sem tudja, ki vagyok.

Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?"

fűszálszobám

„A mennyek országának keresése visszakeresés: hátrálás a végtelenbe.”

153

"Szeretnék jó lenni hozzád,
hogy mosolyogjon orcád.

Nem vesződni e szöveggel,
babrálni tarka szövettel.

Minek lettem zord dalnok,
mért nem lettem tennisz-bajnok,

ki forogva-lebegve
mókásan ütögetne

s mint játszótéren a labda
szállnál ugorva-kacagva!

Egymásra nézni az élénk
játéktól rá se érnénk,

egymást nem is szeretnénk,
még meg sem ismerkednénk.

De nem vagyok ily röpke
szép tarkaszárnyu lepke

hanem nagy ronda sárkány
kinek láng habzik a száján,

barlangja szurok-katlan
fortyog-zubog szakadatlan

mint gyehenna lángol,
s ha netalántán nem vágyol

égő szurokba ülni,
jobb lesz elmenekülni."

Ami...

Ami után sóvárogsz, menekül előled. Amitől félsz, utolér.

Reggel bekukucskált az ablakban József Attila arca. Az üveg felülete és a fák levelei által megszűrt fény rajzolta ki. Álmomban egy nagy langyos szappanos vizzel teli kádban ültem. Terhes voltam és az utódok jövőjéről gondoskodtam. Megterveztem előre mindent. Közben pedig tudtam, hogy tovább kell vinni a vért. Mivel a nagy Tököli leszármazottjai voltunk, felismerhető azonosságok voltak a rajtunk a testünk iveiben, a hústömegek jellegében és sűrűségében. That's meat, honey! Jól jegyezd meg.  Ez vér és hús, nem feledkezhetsz meg róla amikor a szellem világában barangolsz, álomfogóval az ágyad fölött. Egy széles országúton voltunk, az idegek és a gének táncoltak rajta boldog egyértelműségben, ahogy egy dal felcsendül egy istenhátamögötti étterem hátsó csücskéből. Welcome to Hotel Calfornia.  Találkozás a Kékszakállú Herceg női változatával. Californiai bor kis mámora család-alkotóelemeket keres az IKEA-ban. A szerelem négy évszakából a lojális buildert és a negotiatort választottam magamnak. Hucklebery Finn keritést fest. Dallasban feltör az olaj és a földtulajdonosok arcára csobban. Bátor és kövér tyúkokra csöppenő impregnálófolyadék. Vércsöppek a padlón. P. eljegyzése Budapesten. Chicagoban esik a hó és a német lány okosan szeret. Pink champagne, mécsesek és karácsonyi égők. Reggel papir-madarak röppenek könnyű tüll égre.

Holdlakóink

"A magyar hagyomány szerint a Holdban Dávid király hegedül Szent Annának, vagy ahogy a Csallóközben tudják, hogy Dávid és Cicelle körben forognak, körülöttük pedig a tündérek táncolnak. Nem jó mereven a Holdba nézni, mert dávid hegedűjén elszakad a húr és az ember megvakul."

Közelség

"Mutasd meg, hogy szeretsz, bár a közelség elválaszt tőlem."

Weöres Babitsnak

"Halott. Elszáll a pengéről a lehelet. - De a mosoly arcomra fagy, mert - mások sírják el a könnyeimet."

"A bölcs. Amikor tükörbe nézett, - megszámolta hány feje van - és fölírta, hogy el ne felejtse."

Weöres Kosztolányinak

"Mostani életem folyásáról nem sokat mondhatok. Egyhangú nyugalomban élek, kicsit zaccos, nyúlós-zavaros kedéllyel."

1931. december 19.