Füst Milán: Az elmúlás kórusa
II. Egy lány szemeiről

Ó élet, örök tenger, mely szirtre csapod szenvedő cseppjeidet!...
Ó örök Mozgás te... amely körbe fut, helyben áll, semmire se mén... Átok!!
Átka a paránynak, de hiú dicsőség annak, aki nézi művét
S beteljesülve látván, nem törődik
A szenvedés zúgásával, mely a teret betölti.

A te akaratod, hogy a nemes elpusztúljon és a Hit jajongva, -
S újjáéledjen aztán s elpusztuljon ismét, -
Hogy haragudjék, aki megbékél s éljen előbb, aki meghal -:
Halál! - Te vagy a mi atyánk...

Ó Egyetlen Principium, egyetlen fény, amely int!
Téged dicsőít a fáradt, téged hív a szenvedő s e szomorú lány szemében
Úgy reszket szép arcod, mint az örökké várt jó vendégé, aki ajándékot:
Az örök jegyesség koszorúját hozza.

...Elmúlás!... bús szépség és szomorú öröm te! - E sötét szemek
Rólad beszélnek nekem s hogy itt talán hamis a játék és hiba van valahol!...
- Ó vigasztalásom! - s hogy erre egyszer én még ráébredek...

Mert bús hangjából vigaszod is csendül felém, mely a Nirvana
Himnikus hangjaival úgy tölti be a messzi teret, mint a kettős égi szó:
Amely teremt és öl,
Melynek dorgálása dícséret, zokogása nevetés s amely
A múlás örök dicsőségét hirdeti!

Ó Kettős Arc! - ki a fellegek fölött
Az éter tisztaságában nem ismersz irgalmat s kihez e vajúdó világ
Hiába nyujtogatja megváltásodért esengő karjait!
...Ki a mélybe nézel s nem látsz, ki mindent hallasz süketen...
...Ki a múltakat neveted s a jövőben kétkedni nem átalsz...
Ó kettős szépség: élet és halál... - egy testben férfi-nő, - egymással várandósok,
Egymás szülői és felfalói... Kettős Átok!... Segíts, hogy megnevezzelek
S ez lesz jutalmam földi vándorlásomért.

1915.