Karay Ilonáról...

"Csodagyerek, sőt, valódi nagy költőnő, ámbár tizennegyedik életévét alig betöltve, meghalt. A szomorúság, kétségbeesés, halálvágy, szenvedély ilyen hevű és erejű hangjára nem is tudok más példát, mint némelyik Beethoven-szonátát, a zeneszerző középső, pathetikus korszakából. S ez a forró halál-nosztalgia nem is szorult volna a korai öngyilkosság hitelesítő pecsétjére, a költőnő nyugodtan élhetett volna akár ötven vagy száz esztendeig, tragikuma akkor is ugyanolyan erejű és valóságú lenne, mint így, az otrombán pontos igazolással.

Karay Ilonka 1866 decemberében Aradon született; apját, Karay Nándor pénzügyi tisztviselőt, előbb Aradra, aztán Pécsre helyezték. Ilonka Pécsett nevelkedett, apácák elemi-iskolájában tanult – s apja forgópisztolyával szívenlőtte magát 1881. február 7-ikén. Az öngyilkosság oka elég világos: a szülők válása, az anya elköltözése, a hatvanhárom éves apa másodvirágzása egy ifjú Patzák Annával.

Halálakor a költőnő tizennégy éves múlt két hónappal. Ebben az életkorban a költészet csodagyerekei, Chatterton, Petőfi, Rimbaud, még éppen csak elkezdték az írást, vagy még el sem kezdték. Tehát Karay Ilonkáé a korai bevégzés tragikus világrekordja – de ez komiszul profán megállapítás, még ha igaz is – egy élet korai összeomlását rekorddá minősíteni, egy dacos, vagy kényszerű halálba-menekülést megtapsolni.

Költeményei a múltszázadvégi magyar szecesszió stílusjegyeit mutatják; jobban mondva, előlegezik. Mert hol volt még akkor Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő. Ez a lány-gyermek még igazán élni sem kezdett, máris megelőzte kortársait. Az se tagadható: tele van az akkor divatos melankólia sóhajtozásaival, könnyes vallomásaival, amiket ma már avatagnak érzünk; csakhogy őnála a szokványos boldogtalankodáson mindig átüt a mély és valódi fájdalom.

Sajátságos és példátlan a „Szívem” című vers alap-motívuma: a vérkeringés, a még ki nem ontott eleven vér minden cseppje tükrözi az imádottat. A világirodalomban fel nem vetődött vadonatúj motívum, öntudatlan és akaratlan lelemény, hatalmas asszociációs áram-térrel. Feledhetetlen.

És a „K…n Margitnak” írott verséről említsünk meg annyit: a vers címzettje Ilonka iskolai pad-szomszédja, Kelemen Margit, akinek testvére, vagy rokona Kelemen Aurora, Babits Mihály édesanyja. Így vonulnak emberi szándéktól függetlenül a sors szálai, az ismeretlen elemista-lánytól a nagy és híres költőig.

Milyen volt Karay Ilonka? „Gyenge testalkatú, kicsiny termetű lányka volt, szép arcvonásokkal, nagy sötét szemekkel. melyek fölött pillangószárny gyanánt elterült szemöldök fejezte ki az erélyt és határozottságot, mi jellemének alapját képezte. Szép magas homloka mély értelmet árult el.” Így emlékszik rá Fáylné Hentaller Mariska, „A magyar írónőkről” írt könyvében (Budapest, 1889).

Mindössze ez a három verse maradt ránk – értékét tekintve mégis hiánytalan oeuvre. Szerzőjének holta után, a helyi szenzációt tovább fokozva, az egykori „Pécsi Figyelő” közölte s akaratlanul az utókorra hagyományozta. Testvérbátyja, Karay Lajos említi: „…birtokomban levő számos költői munkái a legszebb reményekre jogosíthattak…” Hogy az említett számos költői munka valamely hagyatékból előkerüljön, erre aligha van remény. De lehet, hogy ez a három költemény súlyosabb, mint a korai próbálkozások tömege.

Tovább fejlődött volna, ha életben marad? Lehetséges, de én inkább úgy vélem, hogy a sírba-sodró örvény hozott létre emberfölöttit (vagy legalábbis kislány-fölöttit) és csak-egyszerit. Talán többé nem érte volna el ezt a koncentrált feszültséget, enyhébb körülmények között. Vigasztaljuk magunkat azzal, hogy ha számunkra teljes munkássága csak három elégia is: talán ez a java mindannak, amit írt, vagy később írhatott volna."

Hozzá

Mély tisztelettel vegyült szeretettel
Emelem föl tehozzád szememet;
Félek, hogy tégedet szeretni vétek,
Az is megalázza nagy lelkedet.

Pedig tévedek, mert te nem egy gőgös,
Magasan álló büszke fényalak,
Te menyországból leszállott angyal,
Az emberek boldogítója vagy.

Nem foglalsz el nagy állást a világban,
Észre sem vettenek ezért sokan;
De én, ki ismerni megtanulálak,
Tudom, hogy szívedben egy angyal van.

Szeretlek, szeretni foglak örökké.
Szeretetem lángja ki nem alszik,
El nem oltja sem hideg sír, sem halál,
Sőt majd ott, a másvilágon növekszik.

Viszont szeress? oh nem, azt nem kívánom.
Nagy a boldogság, gyenge a kebel,
És e szegény szív talán megrepedne,
A nagy boldogságot nem bírva el.

Had járjak én körülted mint a bolygó
A nap körül melytől fényét nyeri,
Melyet imád, de melyhez közeledni
Félénk tisztelete nem engedi.

Te is napom vagy, melyet bár imádok
Megközelíteni sohsem merek,
Megelégszem a piczike sugárral
Melyet néha reám vet szép szemed.

De mint a bolygó, ha szeretett napja
Megtagadja tőle a sugarat,
Úgy elsötétül lelkem is ha szemed
Nem vet reám egy piczi sugarat.

Elvonulok, hogy észre ne vehessed,
Mikor a halál engem elragad,
S ha utolsó imámat meghallgatják,
Veled béke és boldogság marad.

[1879]

Óhajom

Ha Isten így szólna hozzám
“Kérjék bármit s megadom!”
Nem kelnének hiú vágyak,
Sóvárgások ajkamon.

Mi kellene? fény, dicsőség,
Hír, vagyon vagy bölcsesség?
Mi a fény, csillogó külszín,
Kápráztató semmiség.

Hamis pénz, mely bár ragyogó,
Belseje értéktelen,
Így a fény is mely körülvesz
Boldogítani képtelen.

Dicsőség! magasztos érzés,
Mit magunk nem élvezünk,
Holtunk után magasztalnak
Hallhatatlan lesz nevünk,

Dicsekszenek érdeminkkel
Babértól zöld sírkövünk,
S ezért kell egy hosszú élten
Tán nyomorban küzdenünk.

A hírt mily sokan óhajtják
Pedig ez nem boldogít,
A világ hamar felejtő
És hogy ha ma Istenít,

Holnap ismét elfeledhet,
Odavan dicső nevünk,
Ezután közönnyel hallják
Kár is ezért küzdenünk.

Még gazdagságot sem kérnék,
Boldogíthatna-e az?
Sokan mondanák, hogy igen,
S én azt mondom nem igaz.

Teremhet-e a föld gyógyírt
A szenvedő léleknek?
Szerezhetni-e azt kincsen
Sorvadó szíveknek?

Nem, kincset sem választanék,
Megölne a fájdalom,
Látva a fölhalmozott pénzt
S nem enyhítve bánatom.

Oh! a bölcsesség egész más.
A természet könyve ím,
S a titkos zárt mely kinyitja
A relytélyes kulcs enyim.

S én még ezt sem választanám
Nekem ez sem kellene,
Szép, magasztos a tudomány
De a vallás ellene.

Pedig a hit a legjobb gyógyír
A bús lélek sebére
Melyet semmi be nem gyógyít,
Melynek mindég folyt vére.

Ha most ezek után kérdne
Az Úr: “mond mit kérsz tehát?”
Leborulva így kiáltanék:
“Erős hitet vagy halált!”

[1879]

Szeretteim

Oh én olyan nagyon tudok szeretni,
Olyan mélyen tud érezni szívem!
Van-e, aki méltó szeretetemre,
Akit szerethetek forrón, híven?

Családi életemben sok üröm van
Megkeseríti az az édeset,
S egy szívemben rokoni szeretetet
Nem érzek, vagy csak nagyon keveset.

Csak rosz oldalról ismertem meg eddig
Az engem környezők lelkületét,
Tapasztalva sok roszat és kevés jót
Mi bilincselné szívem érzetét?!

Az idegenek nagyon idegenek
S ismerni őket még sem óhajom
Miért legyenek ők barátaimmá,
Miért ismerjék ők az én bajom?!

És ki tudja, talán ha keresnék is
Lelnék-e köztük egy rokon kebelt,
Melyben vigasztaló szelíd szavat, az
Őszinte és hű barátság nevelt?!

Maradjak én idegen e világban,
Változhat az éntőlem bármikép,
Engem nem érdekel, nem tartozik rám
Hogy egy esik, más meg magasra lép.

Mert a világi részvétel ezen áll,
Egyik ember a más estére les,
Mert ő maga magasra törekedve,
Az elbukottban csak lépcsőt keres.

De hát akit szeretek nincsen senki?
Szívem dobogása azt mondja: van,
Oh vannak, kiket én szeretek forrón,
Csak hogy ezek nincsenek számosan.

Kettőt szeretek, két arc foglalja el
Szívemnek mély és csodás rejtekét,
Többet, többet igazán nem találnék
Ha átkutatnám is a földtekét.

Az egyiket imádom, amikép csak
A földi ember egy Istent imád,
Ki alkotá az emberi szívet, s ki
Meghallgatja a szívből jött imát.

De ő méltó, ezerszeresen méltó
E szívnek buzgó imádatára,
Egy angyal Ő, ki elhagyá a mennyet
S leszállt a földi szennyes rút porára.

Leszállt, hogy itten egy szent életen át
Küzdjön, fáradjon embertársaiért,
S e hosszú háladatlan fáradsága
E földön soh se nyerhessen babért.

Kit nem érdekel a föld szennyes kincse,
Megveti az emberek hatalmát,
Ki a világtól távol szent magányban
Másvilágon várja csak jutalmat.

Egy lélek mely fehér e barna földön
Mint egy elolvadhatatlan hódarab,
Egy szív a mely csendes mint a nyugodt víz,
Mely a szenvedélyeknél soh se rab!

De letudnám-e angyal-lelkét írni?
Nem, elég nekem az, hogy szeretem,
Elég, hogy ezen és a másvilágon
Egyedül benne rejlik életem.

A másik arc nem fénylik dicssugártól.
Egy barátnőnek kedves arca az
Akinek szívében és az enyémben
Egy érzelem van s tárgya ugyanaz.

Ezért szerettem én meg oly nagyon őt,
S felőle most is csak ezt gondolom.
És ha talán csalódni kellene benne
Szívemben sokkal nő a fájdalom.

Barátnőm ő a szó szent értelmében,
Az vagyok-e neki nem tudom azt,
De reménylem mégis, hogy az Isten nem
Vonja meg tőlem ezt az egy vigaszt.

Sok a tűz, mit az első önt szívembe,
A másikkal kell azt megosztanom,
Kétszeres leszsz az öröm és felényi
Megosztva két szívben a fájdalom.

[1880.08.24.]