Füst Milán: Az elmúlás kórusa
I. Egy öreg emberhez!

Még sugárzik szemed - a lélek ép... De menni kell! -
Ó ne hidd, hogy fájdalmas lehet
Ha a bölcs természet bevégzi művét
S a halál sugárzó koronájával tetézi
Tökéletessé!

Repülj tehát, - én hű és bízó szívvel elbocsátlak!
Dagassza szíved és vitorlád új szél - s ne késlekedj!
Menj! S lépj oly bátran a sírba, ahogy kimérten s méltóságosan
A mértékletesség diktálta földi lépteid! -
Lépj bátran hűs sírodba jóság! - Meleg szív büszkén lépdelj!
S ó ne hidd, hogy áldásom
Sirod földjét ne tenné porhanyóbbá!

Áldásom vidd majd magaddal: alvó
Örökkévalóságodat derítse, - s egy végső hang:
Kanárid búcsúéneke!

Minden szent, ami él - s a szentséget magadba hordod...
S talán erős, új szentség fénye derül majd rád az elmulásban:

Ó ne félj tehát!...
Mert végső perced múlik el s nem életed!
A régi fény van elmulóban, - s mielőtt lehúny,
Fürössze lelked boldoggá a tisztaság reménye
Mit lágy ölén kinál a végtelen!

1915.