Vad naiv bébi

Délután egy óra, vasárnap délután (nem esik hó, ez a "telente vasárnap" szólama, amikor "az összes albérlet ragyog, és ülnek a szobában a lakók") Fázós novembervég. B-vel ülünk sarki boltban és kávézunk. Színhely: Budán a Városmajor mellett, évszak: tél van most tehát. (szokásos évszak). Már a szemközti utcaoldalra áttekintve kiszúrom, hogy közeledik felém a híres író, egy élő legenda, Remény Géza kifejezetten soványkás alakja. Nagy fekete szövetkabát, elegáns kalap. Nem remélem, hogy pont oda tart, ahol mi ülünk és kávézunk. Ezért Róla csevegünk kicsit udvariatlan hangossággal, helyekről ahol lakott... De pedig igen...bejön a bolttal vegyített kávézóba ("jó kis hely" amúgy!)  Itt lakik valahol? Valószínűleg igen, mert láttam őt korábban is, mikor még mi is itt laktunk albérletben, több mint másfél évet...Ráadásul most 3 napja szinte transzban olvasom az új regényét, a két idősíkban, a 40-es és 70-es években játszódó budapesti sztoriját. Kegyetlenül élet-szagú (brutálisan megható) és remek, remek történetek...apa-keresés, egy egykor tündöklően szép szőke ciklon: Budapest szerte bálványozott, majd rezignálttá és visszahúzódóvá vált anya, rejtélyek, néhány fiatal művész "Társasága", a polgári értelmiség fénykorának nagyon a vége és  nyomorult visszfénye később, kocsmák, hóesés, körutak, családi otthonok tágas magas tereiben cigarettafüst és konyak (vö. egy halotti tor!),  szerelem, lövések, bérházak és házmesterek, bátorság, udvarias majd állati erőszaktevő nyomozók, hűség, háború. Őrültek és alkoholisták, lázadók és rendőrök. Nem tudom olvasni most amúgy, mert más dolgom van éppen. (Annyira azért rájöttem, hogy Doxa az azonos lehet a budapesti kocsmákban máig emlegetett Dixi-vel, a Naplómba is bekerült néhány sztori vele kapcsolatban...) Én most WS. feleségét és alkotótársát próbálom elhelyezni az irodalmi térben, valahogy pozitív elfogultságomat leküzdve. Tegnap állapítottuk meg megintcsak B-vel, hogy WS-t olvasni versírás előtt nem motiváló, ugyanis telítettségérzetet okoz. Elolvasod és jól vagy. Amy verseinél, mivel nem olyan tökéletesek talán ritmikailag és formailag, marad valami hiány bennem, és továbbgondolom, továbbírom őket. Hagy helyet még maga mellett, sőt invitál. Provokál, gondolkoztat. WS inkább kinyilatkoztat, ő olyan mint egy jelenség. Mint a szél zúgása. Zsigeri. Szóval Weöres egy nagy-nagy univerzum, amiben inkább némán jó nézelődni, tapogatózni.    Visszatérve a vasárnap délutánra. Nem vagyunk korán kelők. Se mi, se Remény G. Szendvicset vesz, közérbe megy le, tejért és sörér'. Hozott magával szatyrot is. (Ez már valami!) Tényleg remény ő itt a télben, hogy ebben az országban mégiscsak érdemes írni és művészettel foglalkozni. Intenzíven érzékelni. Úgy látni a világot, abból a szögből, azzal az élességgel. Hasonlóan mint ő. Mert el akarja kapni a speciális semmit, ami még mindig köztünk ténfereg, a hangulatot. Hát voltak nekünk élményeink, kérem...ebben a veszélyesen esendő sokszor gyönyörű bűnvárosban (is).