"Nem is olyan sok ez"

Tegnap, a postán történt velem valami, ami anyám szerint a válság végének jele. Márminthogy flörtölt velem egy jóképű postás. Tényleg szemtelenül jóképű volt. Mintha valami női magazin példa-statuáltja lenne. Hát...nem az esetem. Az ilyen férfiak. De ez most mindegy is. Azért jól esett a kedvessége. Valami Amélie-kommandó-féle lehetett ez neki: örömet okozni az embereknek a jelenlétével. Mert lehet így is! De ezt sokan nem akarják tudomásul venni persze. Szóval nem gondolom, hogy személy szerint nekem szólt volna. Ha így van, az se számít. Mindegy, mondaná WS. Mindegy. Nem sokáig lakom már a Keleti pályaudvarnál. Reményeim szerint néhány hónap múlva örökre elbúcsúzom Pesttől mint lakóhelytől, és akkor maximum Buda. Maximum. (De szívem szerint faluba mennék. Kolozsvár környékére, esetleg valahova a Dunántúlra. Vas megyébe. Úgyis a Vaskorban élünk. És nincs is szebb és jobb hely annál.)

 Tehát éppen Zs. számláját fizettem be akinek az anyukájával aznap nagyon kora reggel találkoztam. Félreértettem az üzenetét, reggel 8 este 8 helyett. Fatális tévedés volt, ezért az ágyból kiugorva rögtön a kórház egyik rendelőjébe futottam. Átadni a kulcsokat. Aztán vissza. A cuccokért. De ez most lényegtelen. Nagyon nehéz ám egészséges embernek bemennie a betegek közé. Borzongató érzés. Gottfried Benn (aki maga is orvos)  írt erről megrendítően. Minden tiszteletem az orvosoknak és azoknak akik gyógyítanak. Bármilyen értelemben. Emberpróbáló dolog. 

Tehát a posta. Egy hosszú konzultáció, könyvtárazás, és doktori szeminárium (A modernség ambivalenciái...úristen, de unalmas téma, kevesebb, sokkal kevesebb tiszteletem azoknak, akik ezekkel a trisztán (álá Petri) elméleti ügyletekkel töltenek el éveket az életükből. Bocsánat, de ez nem olyan fontos. Hagyjuk meg ezt a filozófusoknak, azok közül is csak a legnagyobbaknak. És mi foglalkozzunk az irodalommal...dehát hogy is lehetne ezt elmagyarázni egy büszke agyú  férfinak...sehogy. )

Tehát végre a posta. Oda már mindezek után kerültem el. Mi az, hogy kerültem... Odavánszorogtam. Nem vagyok jó formában mostanában. Ez valami bölcsész-betegség, az állandó fáradtság és levertség. Ehhez egy jól kezelt melankólia. De most a fáradtságnak más oka is van. (Betegség...) A lényeg, hogy vártam egy fél órát a postán. Rájöttem, hogy ezt most ki kell bírni. A várakozást. Odamegyek a pulthoz. A fiú szélesen rám mosolyog. 

- Sokat várt?
- A napnak ebben a szakaszában, igen, soknak tűnt.
- Munkából jött? Dolgozott eddig?
- Igen. (mosoly, merthogy amit mi csinálunk, az sokaknak NEM számít munkának. Véleményüknek keresetlen formában gyakran hangot is adtak. Egyfajta proletár-gőg ez. A munkaidőt "ledolgozók", a hétköznapok hőseinek rátarti büszkesége rejlik mögötte. De tévednek, természetesen tévednek ebben.)

A postásfiú megnézi a csekken szereplő összeget:
- Dehát nem is olyan sok ez! (Itt már gyanakszom: lehet, hogy a kormány titkos ügynökével állok szemben?)
- Hát nem...
- De mostmár jön a pihi- (vagy pihe) puha jól megérdemelt pihenés, nemdebár?
- (Mosoly, zavarban lévő bólintás). Hát...igen, talán.
- Nagyon boldog karácsonyt!
- Köszönöm szépen, viszont kívánom...

Különösen a pihi-puha, vagy pihe-puha kifejezés döbbentett meg. A srácban keveredtek a Cosmopolitan eszményi férfijének, a sármos Ken barbinak, a hurráoptimista kampányembernek és a plázák giccsben úszó reklámszólamainak karakterjegyei. Egy magyar postán. Tömegben, december elején. Kilépve mégis átjárt valami öröm-féle. Szép volt azért ez...Szép jelenet és az volt benne a legszebb, hogy meglepődtem. Nagyon szeretek meglepődni. Hajrá világ, okozz nekem minél több ilyet!