Azt hittem, életem legszebb tavasza lesz. Egy hét Firenzében, utána reneszánsz-stúdiumok az egyetemen és szerelem. De néha az ember hagyja magát legyőzni. Egyet nem szabad: az önmagammal való egyességet felbontani. A belső lelki boszorkánykonyhában nem keverhetek magamnak már túl erős mérget, ez felelőtlenség. Mindig az arányokra kell figyelni, minden az apró mértékeken múlik: mennyit hagyok az öntudatból; a valóságból mennyit engedek be "oda", (hova?) mert mindent tudunk, mennyire mennyire tudjuk! (Csak titkolózunk, mint a találós mesék, mondja ravaszul a költő). Firenze, 2006, itt hagytam először ezt az arány-eltolódást, magamat sem értem. Szétáradt a testemben (a felnőttkor?) a részemmé vált, az "idegen anyag", mint valami tüske. (Közben Lenaglass blogját olvasom, azt hiszem, ő is ilyesmit élt át a Tündérországnak nevezett végeken- csak kicsit később...)
Ez immunbetegség, a lélek immunbetegsége, persze kihat a testre is. Esendővé, gyengévé, görnyedté teszi. A vállalkozószellemet, a minden lehetségest, a valódi mosolyt, a kiváncsiságot öli ki az emberből és helyébe egy ragacsos borúlátó komolyság ül, mi másokat méreget folyton és lassú, lassú köröket ir az agyban, mindig ugyanoda jut. Ellenszere, kenőcse nem a közöny. Hanem az őszinteség, tiszta helyzetek, szigor önmagammal. És nem vágyódni mások segitségére. Nem félek az öregedéstől, de az öregkortól sem. Inkább várom már. Csak attól, hogy elfelejtem milyen voltam és megöregszik a lelkem...
Nessun commento:
Posta un commento