megint a színekről

Zöld és bordó. Zöld és lila. Zöld és rózsaszín. Halványzöld.  Az örök tintakék. Mit is jelentenek nekem ezek a színek, színpárok? Még egészen régen olvastam Hamvasnál, hogy a zöld és lila azért illik össze, mert a vitalitást kapcsolja össze a boszorkánysággal és titokkal. Ennek hatására vettem egy zöld-lila (de inkább most úgy látom, bordó) falvédőt Isztambulban. Apró cirkalmas rátétek vannak rajta aranyfonálból, csillámló díszecskék, gyűrt ezüst és arany anyagokkal. Álomgerjesztő és embervédő színek, minták.

Tört rozmaring vagy lódenkabát-árnyalatú halványzöld.  És bordó, amely elvileg a  vörös árnyalata. Végülis szépen átvilágított és kigyenlített árnyalatú alvadt vér, mögötte pedig alvó szenvedély és titok. A bordóval mindig különös viszonyom volt. Komoly "dolognak" éreztem (ha egyáltalán a szineket érezhetjük dolgoknak) és egyszerre veszélyesnek is. Erős egyéniségek hordják, olyanok akik már igazán tudnak bántani és akiket már bántottak is. Félek ettől a szintől: gyönyörű de van benne valami halálosan szomorú. És ez a szomorúság éppen az, ami a  bordót a pirostól és a vöröstől elválasztja. A mélybordó nem átvilágitható mint a bor a pohárban, nem vegyül mellé arany, hanem legjobban a fáradt zöldekhez illik. Minden az élénkség az illúziók? megfakulásáról szól itt, ezer ezer átmenettel és módosulással. De megfigyeltem, hogy a felnőttkor delében már hordják ezeket a szineket divattól függetlenül. Egy művészettörténész összeállitása: sötétzöld harisnya, bordó hosszú pulóver rajta halványkék különleges sállal. Persze ékszerek is.

Nem, nem ismerem még azokat az éveket és állapotokat, nem tudok róla semmit, semmit. Csak a szinek tudósitanak nekem.

Zöld és rózsaszin. Most ezek a kedvenceim, az utóbbi 3-4 évben. Még fiatal vagyok, de már tudatosabban élek. Rózsaszin és fehér virágokat ültetek az ablakom alá a levelek zöldek, az ég pedig kiegésziti kékkel. Annyi szépség! Nagyon sokat adnak a rózsaszinek zöldek és fehérek most. Frisseséget, reményt, vidámságot, békét, szelidséget. Most nem beszélek a ruhákról, de szándékosan nem hordok feketét.

Sötétkék, tintakék. Ennek hosszú története van. A novemberi ég a Lánchid fölött és a tintatollak áradása a kezem alatt - kamaszkor a Vizivárosban, szomorkás, szellemileg és érzelmileg nagyon tevékeny időszak. Az egység önmagammal, ami azóta is hiányzik. Úgy állni minden előtt, hogy már mindent tudni. Mindent tudni előre, mindent. Az üres szobában. Hatalmas földig nyúló sötétkék függöny, karcsú diszüveg, kék szőnyegek. Oldani az ég vizét szavakkal, versekkel. Egyedül - mindennel, mindenkivel. Tintakék november. Az a belső, kemény, golyó-szerű személyiség-mag nálam tintakék.  Erről beszélgettünk barátságunk hajnalán Lillivel a finnugorság előadáson (a medve ősről szólt amúgy). L. le is rajzolta. Persze, még „véletlenül is” tintakék volt, csak Biró-féle golyóstollal satirozta Lillike a golyóbist.