egy virágcsokorra

polka, keringő, néptánc-szerű viháncolás. népdal-szerű dallamok. székely himnusz. tangó-vakmerőség, kerülgetés. titokzatosság, naivitás. önsajnálat, törekvés valami abszolútra - vakhit. megbocsájtás. s a színek feloldoznak. a dallamok feloldoznak. az ego-n túli létben már a közösség hiánya sem fáj? mondjad már, sándor. pedig voltak ideges szárnycsapások. a síri világ denevér-szárnyai. a tó fülledt szaga. a hajnali öt órás kelés. szemem mellett három kis apró pötty. médiumok vagyunk. a pórusaim a trópusok. a hasonlat nem elég jó. hosszú dallamok a mértéktelenbe húznak. és nem jó a közvetítettség. a csatornák. igazi tudás a hajszálerekben van és ahogy gondolkodunk róla. a haj szerkezete. mennyi mese. hajszálakat hullatok, könnyeket hullatok. arcvonalak jönnek és emlékek. puhaság, finomság, határozatlan körvonalak és egy emberi sziluett. mi van az arc mögött? miért akarok mindent tudni? lila gőgvirág az a gömb. a fehér bogyók. emlékszel, ráugrottunk gyerekkorunkban és pattant! rózsaszín apró virágok. finom remegések, az erőm. belső mosoly. zöld szamárkóró. 10 évesen irtam egy verset egy gőgös, magányos szarkalábról. emlékeim halál-lágysága: gyengeségeim múlt-illata talán hozott anyag, nem az enyém, másokból áradt rám. elkülönböződés, hogy lehetséges? már nem akarok összetevőimtől menekülni. szembenézni és magától eltalálok innen. az identitás faragott drágakő legyen? de milyen szinű? finoman pihésen bevon a múlt, mint a szőr a testet. nem akarom letépni a bőröm. az évek alatt belém szivárgott bánatot. viselem, akár világíthat is. szürkén, fehéren és gyöngyház-valóságban. gyűrődések az álomban, gyűrt végtelent sokszor álmodtam. b. áttol a szakadékon, aztán mégis féltékenyen őriz, bezár és bekerít. néha visszalép és tanulni próbál. tanulni próbálok. a táj ilyenkor a legszebb, de júlia nem tudja hogyan szeresse sándort, kicsit fél tőle. nehéz. ez a kapcsolat nem egészséges mégis dicső. és vannak egészséges kapcsolatok amik meg sokkal kevésbé dicsők. a test lázad. sándor és júlia tudod, nem magukért élnek. néha belehalnak. és végleg belehalnak. de nekünk se mindegy, mibe.

gyerekkor: a valóság világos volt, a levegő tömbszerű és sárga kockákban töltötte ki a teret. letelt a negyedik hét év. már 16 évesen mindent tudunk, lerajzolunk és megírunk. és lerajzolnak, megirnak, dallamokat álmodnak rólunk a semmi közepén. relatív halhatatlanság ez.  lesz emberi szem, aki visszanéz ránk?
i' ve seen the future baby, it is murder. mióta csak felejtünk felejtünk.  most a valóság ráncszerű, gyűrött, összetett, kusza. érzések kábeljei, és kábulatai. idegek estig elfáradnak már. virrasztanak az idegek. mi a nyugalom? kell valami magasztos neked, te szegény kisgyerek. mindenki az, amit lát. monhatóság vagy mutathatóság (wittgenstein)?  Sokszor nem azok vagyunk, amit mondunk, mert megpróbáltuk kimondani a mondhatatlant? Építünk házat szavakból, háziúr települ? A narratívum értelemképző absztrakció, mert értelmet keresünk az életben. És a szavak visszahatnak. A szembe bogár lép. De ki látja, amit látok? Weöres vagy bordó. Hidegkék vagy zöld. Barna?  Petőfi szemében gyűlő vérerek?