Jó lenne magammal tölteni egyszer egy napot. nem úgy hogy én vagyok az, aki vagyok, vagyis belülről figyelek kifelé, hanem "én: valaki más" (Rimbaud) vagyis valaki más, de én találkozik velem. Megfigyelném magam, és talán szimpatikus lennék magamnak. Chissá? Tetszene az arcom, a mozgásom, a hanglejtésem, a gesztusaim? Barátok lennénk-e? Most úgy fel tudnám magam vidámítani, csak találkoznék velem! Például átorítólag magamra néznék. Münchausen báró jut eszembe, aki saját hajánál fogva ki tudta magát húzni a bajból. Erre a képre gyakran visszaemlékezem...és ilyenkor képes is vagyok erre. 

Krasznahorkai akadémiai székfoglalóján ördögi félmosollyal engedi le ac sikorgó hangú redőnyöket. Pusztán egy gombnyomás. Hosszan, összpontosítva nézi ahogyan ereszkedik a műanyag függöny, és a sápadtrózsaszín horizontra húzódik ez az egyenletes műanyag-szem. Perceken át zúg az elektronika a műanyag-függönyből. A közönség tökéletes csendben figyeli a Mestert, aki  a hely elsötétítését úgy végzi, mint egy varázsló. Cipollaként áll, arcán távoli, behavazott fenyőerdőtarajra emlékeztető gondozott fehér szakáll és alatta a viharsarki pillangókra jellemző mischevious smile. ÁLLATVANBENT kiáltja artikuláltan, bársonyosan kihangosított szorongásaiból recitál, mint egy szerzetes, Közben a kivetítőn a fekete pamacsot, a gonoszt figyeljük, aki kutya. Kihajol a koordináta-rendszeren, a végtelen villanypóznáin éhezik. A rossz' a puha szavakban jól érzi magát, puha székekben ül.

vannak idők, amikor csak a veszteséget látni, amikor virraszt az ami már nincs. arra ébred, és nyugtalanul alszik a tébolyult. ilyenkor a nagy tisztító oldódás még messze van. a madarak hallgatnak. a végtelen összeesik, ezüstös nejlonzacskók szállnak a füstben, egykor csillagutak. szakadozik le a sár, ékszer, rongyok, arcod, tested, a lázas düh leolvaszt minden fölöslegest, és elkódorog örökre a nagy számok törvénye alapján néhány apróság. maradhattak volna. de mindegy, hát vesszenek azok is.

dél van. kiszúrt szemgolyó az ég. a lángoló pupillát most vékony korom fedi be, tél közelít, a napfénytől még meleg falnak lapul csoszog, viharkabátja lengetésével szelet csinál, a zsebében színes ceruzák, ezeket még odaadja, próbálkozik a szívedbe lopózni. de nem tudsz örülni, mert nincs meg az arány,: hideg van kint és bent, a halálkirály most együtt érkezett más elmúlásokkal.

egyetlen izgalom, mégis jó: egyedül cselekedni. le kell mondani mindenféle segítségről. remény és buzgóság: létezni, mint a színek. tintapaca vagy önmagad pocsolya-partján, visszafele indulsz a tollhoz, a szellem világítótornyához, körös körül a tinta-óceán.

délután lefeküdni a fáradtságtól, aztán felkelni este, kávét inni, törölni poros zsebkendővel a vihart a szemből, a lécek nyomását az agyban, a megálmodott tető alatt a szorongást...aztán az emlékek próbálgatása, a sok gubanc bontása szét részletekre: udvarra, tetőre, és vígasztaló galambdúcokra.

aztán pedig újra álom. csomagokkal lassan mentem a régi lakásba, ott vártál, nem tudom ki, de közeli ember voltál, biztonságos, és éppen értettük egymást, éppen együttműködtünk, valamiért, mert ilyen az élet, sorról sorra változnak benne a szereplők, és mindig van együttműködés, de aztán nem értem el az ajtót éppen keltem volna át a zebrán ott a patyolat előtt, ahol az út kétfelé ágazik, és az átkelőhelyet is átüti egy járdasziget. akkor jött egy hatalmas szél és felkapott magával és elsodort a háztól, ahova igyekeztem. otthon volt meleg gyertya-fényű otthon...és tudtam abban a pillanatban, hogy soha nem jutok vissza oda, soha nem jutok vissza budára, abba a házba.

A nyomozó béka

"türelem, türelem." - mondogatta tényleg türelmesen. szájában úgy forgatta a szavakat mint mások a szivart. maga elé meredt egy pillanatra a széles elméjű és a halványzöld ezer árnyalatával barázdált agytekervényű levelibéka. majd újra a célpontra fókuszált. egy szerény, ám takaros vályogház duplaajtójának fölső, szépen megmunkált párkányzata volt neki gyanús. ezt nézte nagyon erősen, szinte szúrósan, majd bambult, így tudott legkönnyebben gondolkozni.

beosztottjai a lóti-futi varangyok, aki habár jöttek-mentek álló nap, testalkatuk mégsem lett a mozgással járó munkától sudárabb. no de ne kanyarodjunk el elbeszélésünk fő szálától a varangyok testalkatának részletezésével. a nyomozó béka, roppant kacifántos bűnügyek virtuóz megoldója, a béke békadíj-ra érdemesült, elő is léptették, ami a békák világában semmiképp sem eltunyulást jelentő mocsarakban való munkát jelentett. pont ellenkezőleg. nem az unalmas lepkeügyi osztály vezetője lett hát a nyomozó úr, ahol csak a lárvák ellenőrzött mennyiségű lepkévé alakulásáért felel egy-egy osztályvezető, gondolva a fiatalabb generációk táplálékigényeire is.

ezért került agyafúrt hősünk a jászságba, az egyik legvérzivatarosabb tájékra.

mostantól hárman vagyunk. mondta b. te, én; és ő, aki voltaképp két személy: sörény és koponya. ez lesz a háromság úgy kilenc hónapig, aztán a szülés fájdalmas boldogságával hozod létre a művet. pedig fontos lenne megcsinálni a holdbéli csónakost is, johannával, tervezgetjük szombathelyen, miközben fagylaltot eszegetünk.néhány héttel később, eszeget a szürkület. fekszem az ágyon, ételgőzben állsz. leveskockát raktál a puliszkába, és hirtelen érkeznek vissza mint valami rég elfelejtett poggyász ezek a sorok.

Hiába siratod magad
hiába siratod
beomló vízmosás
beomló homlokod

valaha volt egy tisztás
ahol sütött a hold
hiába siratod magad
hiába siratod

a tisztás szélén forrás
abból ivott a nap
hiába siratod
hiába siratod magad

moccanatlan az erdő
homályosul a hold
beomló vízmosás
beomló homlokod

felkelek, szemem alatt álom-árkok. a hagyma elégett, kész az alapötlet.

együtt úsztunk

Felkapaszkodtam melléje, ugyanarra a bójára. Jó volt, s csak úgy tréfaképpen hátraengedtem a fejem, s a lány ölébe fektettem. Nem szólt semmit, s így is maradtam. Az egész ég a szememben volt, csupa kék és aranyszín. Éreztem a nyakszirtem alatt, mily lágyan lüktet a lány hasa. Így maradtunk sokáig, félig szundikálva, a bóján. Mikor a nap nagyon erős lett, Marie a vízbe ugrott, s én utána. Utolértem, átfogtam a derekát, s együtt úsztunk. Marie egyre nevetett. A parton, míg szárogattuk magunkat, azt mondta: - Én barnább vagyok. - Kérdeztem tőle, nem jönne-e estére moziba. Megint nevetett, s azt mondta, szeretne megnézni egy Fernandel-filmet. Amikor végre felöltözködtünk, nagyon meglepettnek látszott, hogy fekete nyakkendőt lát rajtam, s kérdezte, kit gyászolok. Mondtam neki, hogy anyám halt meg. Amikor megkérdezte, mikor, azt feleltem neki: - Tegnap. - Egy kicsikét hátrahőkölt, de különben egy szót sem szólt. Kedvem lett volna hozzátenni, hogy hiszen én nem tehetek róla, de lenyeltem a mondókámat, mert eszembe jutott, hogy ezt már a főnökömnek is mondtam, egyébként is mit jelent ez? Az ember mindenképp hibás egy kicsit.

(...)

Marie azt akarta, hogy együtt ússzunk. Úgy helyezkedtem mögéje, hogy átfoghassam a derekát, s míg ő a karját mozgatta, én a lábammal paskoltam a vizet, úgy segítettem őt előre. Egész délelőtt a fülünkben csobogott a víz hangja, ahogy csapkodtunk, míg csak bele nem fáradtam. Akkor otthagytam Marie-t, s szabályos mozdulatokkal és nagy lélegzetet véve úsztam vissza a part felé. A homokon én is elterültem, hasra feküdtem Masson mellett, s arcomat is a homokba fúrtam. Mondtam neki: - Milyen jó -, s ő is ugyanígy vélekedett. Nemsokára Marie is jött. Megfordultam, hogy lássam, amint jön. Egészen síkos volt a sós víztől, s hátrafogta kezével a haját. Szorosan mellém húzódott, s teste és a nap melegétől kicsit el is álmosodtam.

Elengednélek, visszahívnálak

Elengednélek,
visszahívnálak,
nagy vízben vetnék neked ágyat
s fáradhatatlan tengerészed,
a kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.
Nyár van,
kiköltözöm az ég alá
szerelmed nomádjának:
süssön a Nap, mint a végzet -
egész testemmel égjek!

Erőt az elérhetetlen jövő ad
a holnapi romlása a vágynak -
Darazsak golyózápora
luggatná át koponyámat,
venné a világ véremet,
de én csak mosolygok,
mert látlak.

Elengednélek -
visszahívnálak -
hangya gyászmenet hömpölyög,
előle eltaszítanálak.
Porból fölszedve vizet adnék,
sebed kimosnám szavaimmal.
Melléd feküdnék s a világot
elsötétíteném
hajaddal.

Levél északról

   Esteledik. A szél elült, a fák madarakat altatnak
csöndben. Tó és sziget összébbhúzódik, mi lesz veled? Az
utolsó komp is elment, én ittmaradok. 
   Egész nap nyár volt, egész nap verset írtam hozzád egy 
északi ország kövei között. Soronkint küldtem haza susogó
hang-postával, hogy még lelegzetet se válthass más neszre,
más ütemre.
   Sokáig keringtünk egymás körül, évek múltak. Erdőket
álmodtam közénk, elválasztó, nagy tisztásokat, de a fák
levelei fölcsúsztak lassan az égboltra s te ott álltál előttem
fedetlenül.
   Most tán a szobádban állsz, a padlón szétszórt újságok,
levert lepkék. Aludnál? sírnál inkább egyszemélyes
estédben? nem is tudod. Megcsonkított melled fölé téved
kezed s zavartan nézel oda, nem az én kezem jár-e
otthon? 
   Ez az a késői óra, amikor már csak a félelmeidtől félek,
semmi mástól. Gyönyörű vad vagy, akibe a halálos golyót
belelőtték, de talpon maradt. Álmatlanságod itt bújkál
most is nagy vizekben - messziről altatnálak. Súgom a 
hátadnak: forrók a sziget kövei, mint a tomporod.
tenyerem ámul csak, hogy milyen forrók. 

fingerprints

nem tudhatom már, hogy ki is vagyok,

hiába. egykor tapintottalak

eltűntek mára a nyomok is mind

ujjlenyomataim mit sem mondanak.

szólítgatom éjjel is ujjaim nyomát,

hasztalan: ők is elfelejtenek

utoljára ahogy láttam őket,

hajadat túrják, s táncot lejtenek

merre vagytok, merre régi ujjnyomataim?

“elmegyek végre.” - gondoltam reggel,

s fiókjaid ürítettem éppen.

hirtelen százezernyi ujjnyomod

hullt alá a padlóra szépen...

mint akit nem érdekel mit veszít

hagytad csak, le sem hajoltál értük

magad sem tudtad, melyik kié,

és kérdőn egymásra néztünk:

merre vagytok, merre régi ujjnyomataim?

és most házasodnál gyorsan,

és vinnél a templomba rendesen,

s hullna ránk konfetti-áradat...

de tudod: ez nem az én esetem.

s bár elvennélek szívesen,

kezdeni egy olyan lánnyal félek,

ki régi ujjlenyomataimmal

azonosít amíg élek.

merre vagytok, merre régi ujjnyomataim?


-------------------------------------------------


I touched you once too often
Now I don't know who I am
My fingerprints were missing
When I wiped away the jam
Yes I called my fingerprints all night
But they don't seem to care
The last time that I saw them
They were leafing through your hair

Fingerprints, fingerprints
Where are you now my fingerprints?

Yeah I thought I'd leave this morning
So I emptied out your drawer
A hundred thousand fingerprints
They floated to the floor

You know you hardly stopped to pick them up
You don't care what you lose
Ah you don't even seem to know
Whose fingerprints are whose

Fingerprints, fingerprints
Where are you now my fingerprints?

And now you want to marry me
You want to take me down the aisle
You want to throw confetti fingerprints
You know that's not my style

O sure I'd like to marry you
But I can't face the dawn
With any girl who knew me
When my fingerprints were on

Fingerprints, fingerprints
Where are you now my fingerprints?

Fingerprints, oh fingerprints
Where are you now my fingerprints?

Aztán

Aztán a szerelem következett, mint a házkutatás.
Kiforgatva fiókok, évszakok,
erdők fölbontatlan levele összetépve,
egymásra hányva földúlt hajszálak,
cigarettavégek koporsói,
emlékbekapott városok.


S a jövő titkos iratain a sárcsizmák pecsétje.


Aztán a szél.
hogy az ajtót kitárja,
huzatba,
napsütésbe. 

ez aztán magánmitológia

Riporter: 

-Tegnap néztem a Macerás ügyeket, és eszembe jutott, hogy a 'pletyka szerint' a Ti megismerkedésetek Szabolccsal az a bizonyos udvari jelenet. Tényleg így volt?

Török-Illyés Orsolya: 

-Igen, legalábbis hasonlóan. Egy buliban találkoztunk, a marosvásárhelyi vártemplomban. Hallottam róla, hogy a Simó-osztály odajött egy közös workshop-szerűségre, de én még akkor nem találkoztam velük. Megjelentem ezen a bulin, és Szabolcs rám mutatott. És mindaddig úgy tartotta a kezét, míg oda nem mentem és meg nem fogtam.

Jácint álmodik

Jácint álmodja meg eljövendő éjszakánkat. Hogyan álmodik a Jácint? Lassúak álommozdulatai. Mint színes zsírkréta krix-kraxok felfeslenek képzeletvonalai a éjszaka fekete vize alól.

himnusz a szabadsághoz

Akit önnön bálványa se fékez 

s fűzi csak önkéntes kötelék,

híven a szeretet szent hitéhez,

élheti csak szent s szabad életét.

(...) 

Annak, mit a kor megtépni vágyott,

holnap virágban kell állnia!

Tavaszt szülnek még a rombolások,

kél a habból szent Uránia,

a Hüperíón hősien robogva

ég, s elsápadnak a csillagok -

porladjatok, szolgák! sírotokra

szabad napok mosolya ragyog. 

kezek és mancsok.

Egy gondolattól a másikig végtelenül hosszabb az út, mint csillagtól csillagig.

Undor: Jean Paul Sartre

"Állandóan készenlétben kell állnom, egyébként megint kisiklik ujjaim közül. Semmit sem szabad (erőltetni, vagy erőszakolni, törölve, ami fölé van írva olvashatatlan), de gondosan és a lehető legrészletesebben fel kell jegyezni mindazt, ami történik."

Ez aztán tényleg férfias lelkialkat:

"Sem szűz, sem pap nem vagyok, hogy eljátszadozzam a lelki életemmel."

"Egy nagy kék légy döngicsélt körülötte: csúnya kakilégy volt. Lucien félt tőle- s az orra hirtelen tele lett a tilos dolog hatalmas, rothadt, nyugodt szagával. Még egyszer elkiáltotta: "zeretem a mamámat, szeretem a mamámat!" - de olyan furcsának tűnt a saját hangja, hogy irtózatosan megrémült, s egy szuszra a szalonig szaladt. E naptól kezdve biztosan tudta, hogy nem szereti a mamáját."

Egyelőre "egyáltalán nem tűnik" tézisregénynek:

"Lucien megborzongott,a keze reszketett. "Igen, ez az - gondolta magában. - Ez az! Mindig tudtam! Én nem is létezem! (...) Behunyta a szemét, és elengedte magát: a lét csupán illúzió; mivel tudom, hogy nem is létezem, az kell csak, hogy befogjam a fülem, ne gondoljak semmire - és megsemmisülök. Ám az illúzió makacs volt."

Az a furcsa érzés, hogy nem létezik, az az űr, amely oly sokáig tátongott tudatában, álmossága, megrökönyödései, az önmaga megismerésére irányuló hasztalan erőfeszítései, amelyek mindig abba a bizonyos ködfüggönybe ütköztek..."A kutyafáját, valami komplexusom van"- állapította meg végül."

Camus: Közöny

"Az ember mindenképp hibás egy kicsit."
"Valóban vasárnap volt mindenütt."
"Úgy érzem érdekes dolgokat mond. Különben nincs rá okom, hogy ne beszélgessek vele."
"Az alvó ház szívéből úgy szállt fel lassan ez a sírás, mint egy csendből kicsírázott virág."
"Egy perc múlva kérdezte, szeretem-e. Azt feleltem, ennek nincs értelme, de hát azt hiszem, hogy nem. Akkor elszomorodott. De míg az ebéddel foglalkozoitt, különösebb ok nélkül megint csak nevetett, de úgy, hogy kénytelen voltam megcsókolni. Akkor tört be szobánkba Raymond-ék veszekedésének a lármája."
"Azt feleltem, hogy az ember élete úgysem változik, hogy az egyik élet olyan, mint a másik, s hogy én az itteni életemet kedvemre valónak találom."
"Szerettem volna visszatartani, s valahogy megmagyarázni néki, hogy vágyódom a rokonszenvére, nem azért, hogy jobban védjen, hanem, hogy úgy mondjam, csak úgy természetesen. (...) Nem akart megérteni engem, s úgy láttam, hogy haragszik. Szerettem volna meggyőzni arról, hogy olyan vagyok mint bárki más, teljesen olyan, mint bárki más."
"Tulajdonképpen nincs gondolat, amihez ne lehetne hozzászokni."
"Ő tovább is Istenről óhajtott volna beszélni, de én közelebb mentem hoizzá, s próbáltam megmagyarázni néki, utoljára, hogy nincs sok időm. Azt a keveset, ami hátravan még, nem akarom elvesztegetni Istennel."

Jó napot! (csúszkáltunk az örök télben)

 Hiripi sétálni ment. Lement egy völgybe, fölment egy dombra. – Pfúj! –  mondta odafönt. – Az égen borzongató viharfelhők, az ereszeken szúrós jégcsapok, befúj a kabát alá ez az eszeveszett szél, az út csúszik, majd a nyakát töri az ember, mérges hópelyhek vágnak az arcodba, a harkályok idegesítően kopácsolnak az öreg diófán, az öreg diófa is olyan, mint egy csontváz, a rémes égbe markol hegyes águjjaival, és ráadásul ez a füst, ki az, aki ezt a kibírhatatlan kátrányszagot beleeregeti ebbe az amúgy is átkozottan szomorú délutánba. Pfúj!
    Ezt mondta Hiripi, és lenyűgözően szomorú volt. Rosszkedvű, mint egy bedőlt fenekű hordó, bánatos, mint egy üres éléskamra, lelombozott, mint egy tűzvész utáni lucfenyő, mord, mint egy kiszuperált gőzmozdony, zord, mint egy elhagyatott várrom, keserű, mint az avas olaj, savanyú, mint egy vödör almaecet, letört, mint az elhányt őzagancs, konya, mint egy lehullni készülő falevél, levert, mint egy láz tépte nagybeteg, gyászos, mint egy sebesült holló, úszott a rosszkedvben szegény Hiripi, lubickolt benne.
    És akkor észrevette Hiripát.
    Jött lobogó, piros szoknyában, cifra bekecsben, hetyke kalapkában. Virult.
– Na még ez is – morogta Hiripi –, más nem is hiányzott.
    Hiripa már messziről kiabált.
– Szervusz Hiripi! Micsoda gyönyörűség!
– Már mi lenne itt a gyönyörűség? Ebben a szurokhervadásban – morgott Hiripi.
    De Hiripának aztán moroghatott.
– Nézd ezeket a méltóságteljesen gomolygó csodafelhőket, a jégcsapok, mint az ékszerek, és érzed ezt a finom szelecskét, felpezsdíti a lusta vért, és nézd, hogy táncoltatja a hópelyheket, jaj de kecses tánc, figyeld csak, Hiripi, és hallod a harkályokat, boldog ritmusokat kopácsolnak az öreg diófán, s látod az öreg diófa ágai milyen csodálatos vonalakat rajzolnak az égre? Mint egy festmény Hiripi, látod? És érzed ezt a finom, finom füstszagot – mélyet lélegzett Hiripa –, hű, de jó borókaillata van, régesrég nem éreztem ilyen
jókedvre derítő, borókaillatú  füstszagot.
– Krhmrmr – morgott Hiripi.
– És hogy te is itt vagy, az meg mindennek a teteje – folytatta Hiripa. – Úgyis annyira szerettem volna veled találkozni.
    Hiripi Hiripa hetyke kalapkájára pislantott. Hm. A kalap mögött látta a gomolygó  felhőket. Na, nem is olyan gyászosak. Egy vidám hópehely megcsiklandozta a nyakát, s közben valami szívderítő ritmust hallott. Alighanem a harkályok az öreg diófán. S finom illat csapta meg az orrát, hm, boróka, borókás füst, de kellemes.
– Gyere, csúszkáljunk – mondta Hiripának, és válaszra sem várva nekifutott.
    Hiripa utána.
    Csúszkáltak, lobogott a ruhájuk. Ha hasra estek, nagyokat nevettek. Csillogtak nekik a fényes jégcsapok. Vidámak voltak, mint két fényre szabadult kiscsikó. 
    Látod, micsoda szép délután!
    Jó napot.

Hiripa

Előjött a sötétből Hiripa.

Sírt egy sort, nevetett egy sort, aztán megint sírt, megint nevetett.

– Most sírsz vagy nevetsz? – kérdeztem tőle balgatagon.

– Az attól függ – mondta egy mosoly és egy hüppentés között.

– Mitől?

– Hogy sírok-e vagy nevetek.

– Ha nem tudnám, ki vagy, most már bekumott szemmel is tudnám.

– Hogy én vagyok Hiripa.

– Hogy te vagy Hiripa.

– Szemrehányni azt tudsz – visította, a könnyei, mint a záporeső, egy kisebb tüzet biztos könnyedén eloltott volna.

– Ha nem lesz állásod, elszegődhetsz tűzoltónak.

– Érzéketlen fatuskó vagy – sírta – önző majom, taplószívű, süketszívű, vakszívű vasszívű, kőszívű.

Sorolta volna estig, ha közbe nem kérdezek.

– Miért?

– Na látod, te taplószívű, ha a te süket, vak és vas szívedről van szó, rögtön közbe tudsz

kérdezni, de ha az én sírásomról-nevetésemről, akkor…

– De hiszen megkérdeztem.

– Mit kérdeztél, te balgatag, emlékezz!

Ami igaz, igaz, azt kérdeztem, sír-e vagy nevet.

– Bocsánat – szégyenkeztem. – Most jön az igazi kérdés: Miért?

– Mit miért? – kérdezte kéjesen, abbahagyva sírást-nevetést.

– Miért sírsz, akarom mondani, miért nevetsz, vagyishogy miért sírsz-nevetsz?

– Azért sírok – nevetett –, mert nem tudom, boszorkány vagyok-e vagy tündér.

Nem tudom, a kedves olvasó került-e már ilyen horderejű kérdések elébe, engem mindenesetre lesodort a lábamról. Arról nem is beszélve, hogy nevetett, amikor azt mondta, hogy sír.

– Tehát akkor nevetsz, amikor azt hiszed, hogy tündér vagy, és akkor meg, ha a boszorkányt gyanítod, sírsz.

Ráncolta a homlokát.

– Most nagyon összekevertél. Tehát, amikor nevetek boszorkány, amikor sírok, tündér?

– Fordítva.

– Akkor tehát – kezdett bele, de nem tudta ám folytatni, mert az ablakban föltűnt Ófirencia kisasszony, anglasz nyelvtudor, sziri-szúrós szemmel.

– Már megint miféle hablaty és hebehurgyaság folyik itten, amitől nem tudok anglaszul virtuózni, holott!

Ha holott, akkor ezer jaj nekünk. Zuhanórepülésben, mint egy vándorsólyom, rátörtem Ófirencia kisasszony megszelídítésére.

– Azt hiszem, egyedül csak te tudsz segíteni – mondtam neki szemérmetlenül.

Máris eltűnt szeméből a sziriszur, finomkásat csücsörített, mint akit hájjal kenegetnek.

– Mi a probléma? – ereszkedett le közénk fensőbbségesen.

Mondtuk.

De ezt már hallotta Frukkancs, Zsigula, Radibenc, Tiszilli, Hapciter, Geszter és Ánimán is, akik odasereglettek a hablatyra és hebehurgyaságra. Sőt hallotta Tyzsa asszony is, aki fölemelkedett hatlövetű Erika írógépe mellől és kipillantott az ajtórésen. Méghogy tündér! – méltatlankodott a tekintete, mivel Tyzsa asszony minden nőt boszorkánynak tartott, mentségére szolgáljon, hogy sajátmagát is. Puff, bevágta az ajtót, és visszaült a hatlövetű mellé. Tratata – célbalőtt.

– Egy szavazatot kaptál a boszorkányra – mondtam Hiripának. – Úgy van, szavazzunk – értették félre a többiek, és nagy, összevissza ordítozás zúdult a nyakunkba: tündér, boszorkány, boszorkány, tündér. Ki ahol érte.

– Kuss, ti alantas népség – szisszentett Ófirencia –, csak nem képzelitek, hogy ez a vakarcs itt tündér vagy boszorkány, ugyan, hol van ő attól… jaj, jajaj!

Jaj bizony, jajaj! Mert, huss, egy bagoly röppent ki Hiripa szeméből, rácsapott Ófirencia kezére, belecsípett, jajaj!

– Húúú, boszorkány – sóhajtottuk mind. Csak Ófirencia kisasszony jajveszékelt vérző kézzel.

– Ó, ez a csúnya bagoly – mondta Hiripa –, ne haragudj – és megsimogatta Ófirencia kezefejét, hipp-hopp, a seb begyógyult, hipp-hopp, elmúlt a fájdalom.

– Húúú, tündér – sóhajtottuk mind.

Na, akkor most tündér vagy boszorkány?

Még szerencse, hogy a hablaty és hebehurgy Mohácsra is elhallatszott, mert, íme, nagylihegve jött Árger úrfi és Áresz kisasszony.

– Mohácsról azt üzenik, hogy tündér – jelentette Árger úrfi. Áresz kisasszony elképedve nézett rá.

– De hiszen éppen ellenkezőleg! Azt üzenik, hogy boszorkány.

Hiripa boldogan nevetgélt.

– Megmutatom a boszorkányruhámat – mondta és magára öltött egy végre való fekete krepdesint, tüllt, vásznat, selymet és tafotát, fekete gyöngyökkel, fekete rojtokkal, fekete csipkékkel, fekete gombokkal.

Gyönyörű volt.

– Jaj, de rút – kiáltották kórusban a lányok.

Mármint Ófirencia, Frukkancs, Áresz kisasszony, Hapciter, Geszter és Ánimán. Még Tyzsa asszony is segített nekik odabentről, pedig nem is látta Hiripa boszorkányruháját.

– Gyönyörű – kiáltották kórusban a fiúk.

– És tündérruhám is van – folytatta Hiripa és máris fehér fodrokban csillogott, ragyogott.

– Gyönyörű – zengték a fiúk.

– Jaj, de rút – zúgták a lányok.

Na erre eltörött a mécses.

– Akkor most boszorkány vagyok vagy tündér?

– A vak is láthatja, kedves Hiripa, a vak is láthatja… – dadogtam.

– Miért nem mondod? – kiáltott rám, s mivel nem válaszoltam, nekiállt, sírt egy sort, nevetett egy sort.

– Most sírsz vagy nevetsz? – kérdeztem tőle balgatagon.

– Te érzéketlen fatuskó, te önző majom – sírta –, te taplószívű, süketszívű, vakszívű, kőszívű!

Ezt mondta, pedig akkor már régen beleszerettem.

1860. április 8.

Amikor Crescence búcsúzik Széchényi Istvántól, és azt mondja: drágám, az a legszebb "drágám", amit valaha hallottam.

"Semmi sem nehéz, amit Széchényi gróf mond nekem." Crescence Ma Vie...

van egy kert

Van egy kert. Vannak benne puszpángsövények,
fenyők, fügefák és egy királyi jegenye.

Van egy kert. Vannak benne teraszok, faasztal
és székek, fehér kövek, lépcsők, piros
és fehér leanderek. Van egy kert.

Vannak benne gerlék, feketerigók, szürke varjak,
gyíkok, macskák, tücskök, csörgőszarkák,
sündisznók estefelé. Van egy kert. Zöld úrfelmutatás.

Van benne egy asszony, egy férfi: nem
verheti ki innen őket semmiféle mennyei
rágalom. A csillagok, nap- és tejútrendszerek
munkájuk közben ha ideérnek, fohászkodnak és
azt mondják: van egy kert. 

VÁNDOR, E KIS KAPÚ NEM AKAR KIZÁRNI,
CSAK AZT MUTATJA: MERRE KELL BEJÁRNI.

Petelei István szovátai nyaraló-kapujának felirata (Jakab Ödön írta)

Bárha! Zsuzsika

"Itt az én régi szobám ablakától kezdve egy zöld tenger hullámozik. A muhar úgy felnőtt négy hét alatt, hogy egy vonalat képez a teteje, amibe minden belefulladt. A körtefák felett nőtt; és magos virágos georginák fölé nőtt, úgyhogy a virág  nem látszik ki belőle; egresek, veresszőlők beledőltek a bürkökbe, és a felfutók minden fajtája felmászott az ágakra, lombokra. Sohase láttad mását ennek. A legyek, pillangók ide menekedtek mind, ebbe a zöld vadonba. Itt-ott széles, érdes tapintatú füvek közül, valahol a sötétből piros rózsák néznek ki s a tarka szemű floxok. A zsályák elnyúltak, mint a szürke kötélvégek; és a levendulák vad oldalágakkal kapaszkodtak a tormalevelekbe, hogy megláthassák a napot. Te ilyen szépet még nem láttál. Reggeltől estig tudnék úszni ebben az élő-eleven zöld rengetegben, amint simogatnak, fogdosnak minden oldalon, míg tovább törtetek előrefelé..."

Rebi néni vagy Rebi mama inkább csúf, mint szép, nagyon szerény, engedékeny, mindig kissé szomorú, szive tele szeretettel s azzal a vággyal, hogy azt a sok szeretetet valakire pazarolja - így ismerte meg a kis gyermeket, aki neki mindene lett. (...) A kis István Rebi néni szobájában lakott, ez a jó lenány gondozta s játszott vele, elmondta a kis fiucskának azt a sok mesét és történetet, amivel lelke tele volt.

És azt mondta halkan, hogy ez ilyen.

Az ajtót nyitva hagyta, valamit hallanom kellett volna, valami motoszkálást, a hűtőszekrény ajtajának nyitását, puffanását, a poharak koccanását, a lépéseit, de mint később, mikor már egyre távolabb kerültünk attól, hogy bármi érthető legyen, s ezért védekezésünkben a saját közös történetünket kezdtük egymásnak mesélni, megpróbálva összeállítani azoknak a pillanatoknak a történetét, elmesélte, úgy emlékezett, hogy a konyha ablakánál megállt, hallgatta és nézte az esőt, s maga sem tudja miért, de képtelen volt elmozdulni onnan, mintha nem akarna visszajönni a szobába, viszont kifejezetten azzal a szándékkal, hogy a szobában én érzékeljem tehetetlenségének ezt a csendjét, amit éreztem is, a várakozást és a határozatlanságot, érzékeljem, hogy ő most az esőt, a sötét tetőket, magát a pillanatot fontosabbnak érzi, mint engem, aki a szobájában várakozom, mert azt kell mondania, hogy boldog volt ettől a várakozástól, s ezt szerette volna valahogy velem megosztani, úgyis olyan ritkán érez ilyesmit az ember.

Felállt, s mintha most is csupán a konyhába tartana, elindult felém.

Nem tudhattuk, mit fogunk eldönteni, és mégis mindketten éreztük, hogy valami már eldőlt, amit el fogunk dönteni.

Aztán hirtelen, mint aki megváltoztatta szándékát és mégse a konyhába megy, leereszkedett mellém a szőnyegre, a könyökére támaszkodott, arcát kényelmesen a tenyerébe hajtotta, félig feküdt, félig ült, és egymás szemébe néztünk.

Azon ritka pillanatok egyike volt ez, mikor nem mosolygott.

Nagyon távolról nézett, s nem is engem, hanem a jelenséget, amivé ekkor lettem magam helyett neki, mint ahogy én is úgy szemléltem arcát, miként egy olyan tárgyat szemlélhetünk, melynek szépsége vagy becse semmiképpen, minden igyekezetünk ellenére sem kétségbevonható, és mégse azonos azzal, amit szerethetünk, nem az a szépség, amit szeretett vagy szeretni véltem.

És azt mondta halkan, hogy ez ilyen.

Öt géniusz: Kelet és Dél

„Az Alföld sajátságosan paradox hely, de az önellentmondás egészen más, mint a délorosz sztyeppén. A paradoxon az, hogy szárazföld, egészen nyílt, túlságosan nyílt, végletesen nyílt, sokkal nyíltabb, mint az óceán, ezért az ember védtelenebb és elveszettebb és az ég és a föld határtalanabb, ugyanakkor reménytelenebb. Az óceánnak van partja, és ha földet kiáltanak, elérkezett a szabadulás. A kontinentális óceánról nem lehet partra szállni. Ezért e táj nyíltsága annyit jelent, mint bezárva lenni. Minél egyöntetűbb a síkság, ez belülről meghatározó tudattalan bezártság, annál kizárólagosabb….Az Alföldön nincs szabadság másutt, csak a sóvárgásban és ez az egyetlen sóvárgás. A nyíltságba bebörtönözve lenni, szabadnak lenni.”
(...)
„Dél – oldottság, derű, nyugalom, félálom, egyensúly, csökkent aktivitás, aranykor-ösztön (a történet küzdelmeiben nem részt venni), ritmikus életigény, idealitás, közvetlen élethelyzet,

  Nyugat – civilizáltság, fejlődéseszme, hétköznapi munkaétosz, szociális tagozottság, intenzív művelés, ráció, állandó tanulás, tevékenység, praktikus, lojalitás,

Észak – provinciális életrend, természetközelség. önálló kultúra nélkül, félműveltség, laza szociális kapcsolatok, melankólia, gyakorlatlanság, szekták, irrealitás,

  Kelet – a nomádság és az állandó letelepedés között, szabadság-sóvárgás, letargia és kitörő indulat, tiltakozás minden ellen, ami nem ő, hiúság, kevélység, zaklatottság, irreligiozitás, bomlott szocialitás (egyéniség-fragmentumok), a tanulás és az alkalmazkodás nehézsége, uralmi ösztön, lázongás, ellenkezés, ideiglenesség,

  Erdély – szakadékosság, mély ellentétek és azok áthidálasa, humor (groteszk), sokrétűség, kettőség, megalkuvás, bonyodalmak, okos gyakorlatiasság, magas életigény, ízlés, rafinéria.”

fasori harangszó húsvét hétfőn

"Lehet, hogy te nem ismersz engem, de én mindent tudok rólad." (Zsoltárok, 139,1)


"Azt is tudom, hogy pontosan mikor ülsz le, és mikor állsz fel." (Zsoltárok 139,2)


"Minden utadat jól ismerem." (Zsoltárok 139,3)


"Még a hajszálaid is mind számon vannak tartva." (Máté 10,29-31)


"Mert saját magam hasonmására teremtettelek téged." (1Mózes 1,27)


"Anélkül hogy tudnád, Énbennem élsz, mozogsz, létezel." (ApCsel 17,28)


"Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek." (Jeremiás 1,4-5)


"Kiválasztottalak magamnak, a teremtés kezdetén." (Ef 1, 11-12)


"Én határoztam el pontosan a születésed idejét, és azt is, hogy hol fogsz élni." (Ap Csel 17,26)


"Félelmetesnek és csodálatosnak alkottalak meg." (Zsoltárok 139,14)


"Én formáltalak anyád méhében." (Zsoltárok, 139,13)


"Én hoztalak a világra születésed napján." (Zsoltárok 71,6)


"Nem vagyok tartózkodó, sem haragos, hanem teljes szeretettel tekintek rád." (1 János 4,16)


"Többet adok neked, mint valaha földi apádtól kaphattál."( Máté 7,11)


"Mert én vagyok a tökéletes Apa." (Máté 7,11)


"Mert mindenben gondoskodom rólad, és ellátlak mindazzal, amire szükséged van. (Máté 6,31-33)


"A jövődre vonatkozó terveim mindig reménnyel vannak teli." (Jeremiás 29,11)


"Mert örök szeretettel szeretlek téged." (Jeremiás 31,1)


"Annyiszor gondolok rád, mint ahány homokszem van a tengerparton." (Zsoltárok 139,17-18)


"És én örvendek neked hangosan énekelve." (Zofóniás 3,17)


"Mert az én kincsem vagy." (2Mózes 19,5)


"Megtalálsz, ha teljes szíveddel keresel engem." (5 Mózes 4,29) 


"Gyönyörködj bennem, és megadom szíved kérését." (Zsoltárok 37,4)


"Mert én adtam neked azokat a kívánságokat." (Fillipiekhez 2,13)


"Az Atya vagyok, aki minden nyomorúságodban megvígasztal." (2 Korintusiakhoz 1,2-4)


"Amikor a szíved megtört, akkor vagyok közel hozzád." (Zsoltár 34,19)


"Egy nap minden könnyet letörlök szemeidről." (Jelenések 21,3-4)


"Mert Jézusban láthatod, mennyire szeretlek. "(János 17,26)


"Ő azért jött, hogy bebizonyítsa, hogy én veled vagyok, és nem ellened." (Rómaiakhoz 8,31)


"És hogy elmondja, hogy nem tulajdonítom neked vétkeidet." (2Korintusiakhoz 5,18-19)


"Feladtam mindent, amit szerettem, azért, hogy megnyerjem a te szeretedet." (Rómaiakhoz 8,32)


"Soha, semmi nem választhat el téged az én szeretemtől." (Rómaiakhoz 8,38-39)


"Gyere haza, és a legnagyobb ünnepséget rendezem a tiszteletedre, amelyet a mennyország valaha is látott." (Lukács 15,7)


"Én mindig Atya voltam, és mindig Atya leszek. (Efezusiakhoz 3,14-15)


"Várok rád." (Lukács 15,11-32)

Vízbe dobott kő

Jól lakásnál több a koplalás.
Üvegen át nézni cukrokat,
el nem fogyó édességet ad.

Kifosztott volna a teljesültség,
kell a hiány, a tűnődni való.
Tán épp az elmulatszott volt a jó.

Vagy ki tudja. Rigóból hattyú nem lehet.
Vízbe dobott kő a hattyu-árny.
Tóban darabokra tört a hattyú-szárny.

"Mert ő megsebez, de be is kötöz."

paradicsomkert

I.
Egy szál kövér pipacs lobog,
hol az erdőig ér a rét,
egy szál pipacs, fél-szirmát lekonyítva,
akár a nyúl a fél-fülét.

Itt a határ. Itt reng a páfrány,
míg a karhossznyi sün kilép,
a völgybe innen hempereg le,
akár egy pohos barna-medve,
nem borzolódó, lágy tüskéivel
a homokot szelíden hersegetve.

Lejjebb vad bokrokban a szöllő,
hol törzsre érez, felszökik,
s óriás babérlevelek
közül csüggeszti kebleit.

Úgy ring a zöld, akár a víz,
tömör hullámmal csap a hegynek,
a szirtek lágy hússal remegnek,
csak itt-ott villan ki a lomb
alól a kő, a csont,
és foltos, szaggatott a táj:
kövér, kopár.

S ott lent, hol kitárul a völgy,
ahol fátyol-eres gomolyba
a hőben minden szerte-folyna,
egy sor feszes, mértani-rendü szálfa,
a táj szélén éles fekete szálka,
nem olvadozva-rengve, nem lazulva,
a fény csücskét mégegyszer földbe szúrja,
s állja a hőt, – közükben
a szeletekre szabdalt végtelennel:

a szálka-fák közt áttükröz a tenger.


*

Hová indulsz te vékony, gyönge-csontú?
Nem hallod-e fejed felett
halkan pendülni az eget –
mint az ezüsthöz koccanó üveg,
bong, bong a bolt – nem hallod-e
a seregélyeket?
Nem látod-e, amint lecsapnak,
rezgését a szőlőlugasnak?
S nem látod-e, amint a fürtből
a csőr alatt kibuggyanó
bogyók sűrű illata füstöl?

Nem érzed-e ott fönn, a mennybeli
fények mögött a mélyebb feketét?
Nagy, suhogó vásznakon rajzolódva
most kezdenek derengeni,
most, most fordulnak új alakzatokba
a kintibb ég halvány jelképei.
Csepp zökkenés: a föld fordulni kezd,
orsózza már, orsózza az időt,
útjára indít minden erjedőt,
mézgás meleggel tapadnak az ágak,
nem érzed-e: átfűlik avar-ágyad,
és széthasadt gyümölcsök közt heversz?
Oly ifjú vagy. Hogy bírod el a vágyat?

Nem félted-e a két szemed?
Fordul az év, takard el, míg lehet.

Nem félted-e a gyönge szád?
Nagyon tapad a szőlő méze rád.

Nem félted-e a válladat?
Az indiánszínű szeplők miatt
olyan, mintha mindig sütné a nap –
nem félted-e, hogy sustorogva rászáll
az őszelő, a súlyos indián-nyár,
s te térdre hullsz és ottmaradsz, lerogyva
egy perzselő foltnyi homokra,
majd felkiáltva hemperedsz be
a vonagló-indás berekbe,
de ott is megmar a növényi láng,
a roppant napban szinte láthatatlan
kék borszesz fénnyel sistergő katáng,
és csontig eszi minden ízedet –

nem félted-e a két szemed?

És ott a Lány. Nem néz reád.
Nem félted-e gyönge szád?
Ő térdig fűben áll, s a zöld
úgy tükrözik a bőrén,
mint a fehér mennyezeten
a kinti, zöld verőfény,
mikor a fákra űl a nap –

nem félted-e a válladat?


*

Aztán alkony.
Nagy, hűvös ég.
Utoljára a felhők felrohannak.
S oly nesztelen csapó sörénnyel,
olyan hasító hegyü fénnyel,
olyan habokkal, torlaszokkal,
oly óriás mozdulatokkal
készülődik a tépett kora-éj,
s oly űzött némasággal, hangtalan,
mint a kimondhatatlan szenvedély.

Lebágyad. Csönd. A hegytetőn
ül mozdulatlan két alak,
két oldalról a hűvös, érdes
fatörzsnek vetve hátukat.

Körül, a síkságból kiszökve
derékig ködben ott lebeg
egy-egy üres, aprócska vulkán.
Holdfényben néma hold-hegyek.
A holdfény egyre élesebb,
s mind feketébb az éjszaka.
Szél mozdul olykor.
S válaszolva
végigrezeg a fuvalomra
fejük fölött a Fa.


II.
A hűvös pára földre cseppen:
egy angyal jár az éji kertben.
Csuhája a bokrokhoz ér,
sutrálja őket, mint a szél.
Aztán megáll. Embernyi botja
végét befúrja a homokba,
két tenyerét a bot fejére,
támasztja állát a kezére.

Két lomb-szelet közt messze láthat:
a földi téren árnyra árnyat.
S ha lefoszt egy-egy árny-pihét,
alatta újabb árnyalatnyi
temérdek újabb árny szakad ki,
egy óriási vadmadár…

De nem. Elég.
Elég a kép.
Lélegzik egyet. Fullatag
a végtelen árny-zuhatag,
jöjjön helyette más alak,
s látja a földet, mint halat.
Az űr vizéből gömbölyű,
fényes hátát kidugja. Pára
lövell belőle felzihálva,
és képtelenül melegen:
léttelen, jeges vizeken.

– Mi lesz a vérrel? – szólt az angyal –
mely már zubog, hallod, Uram?
Én, aki élek hangtalan,
én, ki haránt-meredeken
fúródom át a tereken,
talptól szemöldökig sötét,
deres szárnyamba burkolózva,
én mit bánom? – de ő, a két
félre hasadt vérjárta forma,
aki e hal, vagy e madár
hátán kapaszkodik, hörög,
csupasz karját nyújtva riadtan,
mézgás-szemű majomkölyök,
s Te úgy nézed, úgy hallgatod,
mint ő az állatot –
Őt mire szántad? – Mire néki
a testtelenből testbe lépni?
Mire gömbnyi szemében úszva
a fenn száguldó esti ég?
a rostra-feszített ostya-vékony
szirom? mire e rothadékony
gyönyörüség?
Mire, ha majd emelkedik,
az emelet, a bakelit?
a cink? a drót? a drótvilágon
mért fennakadni, rongy az ágon,
mire pengén kis-ujjnyi-forma,
acélba-edzett vércsatorna?

Mire a benti boltozat,
a csont alatt?
A halvány idegekkel osztott,
eleven-hálós végtelen:
belülre felrajzolt horoszkóp?
Mire a lét alatti lét?
az állat-rend, a fű-család?
kövek? palák?
Vakítsd meg most! Nőjön vakon!
vagy szórd a szélbe, Fergeteg!
fújd szét, elektron-felleget!
Hiszen tiéd az irgalom –

Így szólt az angyal.
Válla mellett
némán himbált egy bodza-ág,
foszforos fényű tenyerén
tartva derengő illatát –
így szólt, mig földre hullt a hold,
az is kerek, tenyérnyi folt,
így szólt, míg fönt-lent sűrüsödve
szitált a fény a lombközökbe,
s már miljom kartalan, fehér,
világító ezüst-tenyér
hullámlott, miljom cseppnyi mérleg –
így szólt, amíg a lombon át
a tálkák rezgő mozdulattal
latolták már az éjszakát –

Így szólt, s elhallgatott az angyal.