délután lefeküdni a fáradtságtól, aztán felkelni este, kávét inni, törölni poros zsebkendővel a vihart a szemből, a lécek nyomását az agyban, a megálmodott tető alatt a szorongást...aztán az emlékek próbálgatása, a sok gubanc bontása szét részletekre: udvarra, tetőre, és vígasztaló galambdúcokra.

aztán pedig újra álom. csomagokkal lassan mentem a régi lakásba, ott vártál, nem tudom ki, de közeli ember voltál, biztonságos, és éppen értettük egymást, éppen együttműködtünk, valamiért, mert ilyen az élet, sorról sorra változnak benne a szereplők, és mindig van együttműködés, de aztán nem értem el az ajtót éppen keltem volna át a zebrán ott a patyolat előtt, ahol az út kétfelé ágazik, és az átkelőhelyet is átüti egy járdasziget. akkor jött egy hatalmas szél és felkapott magával és elsodort a háztól, ahova igyekeztem. otthon volt meleg gyertya-fényű otthon...és tudtam abban a pillanatban, hogy soha nem jutok vissza oda, soha nem jutok vissza budára, abba a házba.