Esteledik. A szél elült, a fák madarakat altatnak
csöndben. Tó és sziget összébbhúzódik, mi lesz veled? Az
utolsó komp is elment, én ittmaradok.
Egész nap nyár volt, egész nap verset írtam hozzád egy
északi ország kövei között. Soronkint küldtem haza susogó
hang-postával, hogy még lelegzetet se válthass más neszre,
más ütemre.
Sokáig keringtünk egymás körül, évek múltak. Erdőket
álmodtam közénk, elválasztó, nagy tisztásokat, de a fák
levelei fölcsúsztak lassan az égboltra s te ott álltál előttem
fedetlenül.
Most tán a szobádban állsz, a padlón szétszórt újságok,
levert lepkék. Aludnál? sírnál inkább egyszemélyes
estédben? nem is tudod. Megcsonkított melled fölé téved
kezed s zavartan nézel oda, nem az én kezem jár-e
otthon?
Ez az a késői óra, amikor már csak a félelmeidtől félek,
semmi mástól. Gyönyörű vad vagy, akibe a halálos golyót
belelőtték, de talpon maradt. Álmatlanságod itt bújkál
most is nagy vizekben - messziről altatnálak. Súgom a
hátadnak: forrók a sziget kövei, mint a tomporod.
tenyerem ámul csak, hogy milyen forrók.
Nessun commento:
Posta un commento