Hiripa

Előjött a sötétből Hiripa.

Sírt egy sort, nevetett egy sort, aztán megint sírt, megint nevetett.

– Most sírsz vagy nevetsz? – kérdeztem tőle balgatagon.

– Az attól függ – mondta egy mosoly és egy hüppentés között.

– Mitől?

– Hogy sírok-e vagy nevetek.

– Ha nem tudnám, ki vagy, most már bekumott szemmel is tudnám.

– Hogy én vagyok Hiripa.

– Hogy te vagy Hiripa.

– Szemrehányni azt tudsz – visította, a könnyei, mint a záporeső, egy kisebb tüzet biztos könnyedén eloltott volna.

– Ha nem lesz állásod, elszegődhetsz tűzoltónak.

– Érzéketlen fatuskó vagy – sírta – önző majom, taplószívű, süketszívű, vakszívű vasszívű, kőszívű.

Sorolta volna estig, ha közbe nem kérdezek.

– Miért?

– Na látod, te taplószívű, ha a te süket, vak és vas szívedről van szó, rögtön közbe tudsz

kérdezni, de ha az én sírásomról-nevetésemről, akkor…

– De hiszen megkérdeztem.

– Mit kérdeztél, te balgatag, emlékezz!

Ami igaz, igaz, azt kérdeztem, sír-e vagy nevet.

– Bocsánat – szégyenkeztem. – Most jön az igazi kérdés: Miért?

– Mit miért? – kérdezte kéjesen, abbahagyva sírást-nevetést.

– Miért sírsz, akarom mondani, miért nevetsz, vagyishogy miért sírsz-nevetsz?

– Azért sírok – nevetett –, mert nem tudom, boszorkány vagyok-e vagy tündér.

Nem tudom, a kedves olvasó került-e már ilyen horderejű kérdések elébe, engem mindenesetre lesodort a lábamról. Arról nem is beszélve, hogy nevetett, amikor azt mondta, hogy sír.

– Tehát akkor nevetsz, amikor azt hiszed, hogy tündér vagy, és akkor meg, ha a boszorkányt gyanítod, sírsz.

Ráncolta a homlokát.

– Most nagyon összekevertél. Tehát, amikor nevetek boszorkány, amikor sírok, tündér?

– Fordítva.

– Akkor tehát – kezdett bele, de nem tudta ám folytatni, mert az ablakban föltűnt Ófirencia kisasszony, anglasz nyelvtudor, sziri-szúrós szemmel.

– Már megint miféle hablaty és hebehurgyaság folyik itten, amitől nem tudok anglaszul virtuózni, holott!

Ha holott, akkor ezer jaj nekünk. Zuhanórepülésben, mint egy vándorsólyom, rátörtem Ófirencia kisasszony megszelídítésére.

– Azt hiszem, egyedül csak te tudsz segíteni – mondtam neki szemérmetlenül.

Máris eltűnt szeméből a sziriszur, finomkásat csücsörített, mint akit hájjal kenegetnek.

– Mi a probléma? – ereszkedett le közénk fensőbbségesen.

Mondtuk.

De ezt már hallotta Frukkancs, Zsigula, Radibenc, Tiszilli, Hapciter, Geszter és Ánimán is, akik odasereglettek a hablatyra és hebehurgyaságra. Sőt hallotta Tyzsa asszony is, aki fölemelkedett hatlövetű Erika írógépe mellől és kipillantott az ajtórésen. Méghogy tündér! – méltatlankodott a tekintete, mivel Tyzsa asszony minden nőt boszorkánynak tartott, mentségére szolgáljon, hogy sajátmagát is. Puff, bevágta az ajtót, és visszaült a hatlövetű mellé. Tratata – célbalőtt.

– Egy szavazatot kaptál a boszorkányra – mondtam Hiripának. – Úgy van, szavazzunk – értették félre a többiek, és nagy, összevissza ordítozás zúdult a nyakunkba: tündér, boszorkány, boszorkány, tündér. Ki ahol érte.

– Kuss, ti alantas népség – szisszentett Ófirencia –, csak nem képzelitek, hogy ez a vakarcs itt tündér vagy boszorkány, ugyan, hol van ő attól… jaj, jajaj!

Jaj bizony, jajaj! Mert, huss, egy bagoly röppent ki Hiripa szeméből, rácsapott Ófirencia kezére, belecsípett, jajaj!

– Húúú, boszorkány – sóhajtottuk mind. Csak Ófirencia kisasszony jajveszékelt vérző kézzel.

– Ó, ez a csúnya bagoly – mondta Hiripa –, ne haragudj – és megsimogatta Ófirencia kezefejét, hipp-hopp, a seb begyógyult, hipp-hopp, elmúlt a fájdalom.

– Húúú, tündér – sóhajtottuk mind.

Na, akkor most tündér vagy boszorkány?

Még szerencse, hogy a hablaty és hebehurgy Mohácsra is elhallatszott, mert, íme, nagylihegve jött Árger úrfi és Áresz kisasszony.

– Mohácsról azt üzenik, hogy tündér – jelentette Árger úrfi. Áresz kisasszony elképedve nézett rá.

– De hiszen éppen ellenkezőleg! Azt üzenik, hogy boszorkány.

Hiripa boldogan nevetgélt.

– Megmutatom a boszorkányruhámat – mondta és magára öltött egy végre való fekete krepdesint, tüllt, vásznat, selymet és tafotát, fekete gyöngyökkel, fekete rojtokkal, fekete csipkékkel, fekete gombokkal.

Gyönyörű volt.

– Jaj, de rút – kiáltották kórusban a lányok.

Mármint Ófirencia, Frukkancs, Áresz kisasszony, Hapciter, Geszter és Ánimán. Még Tyzsa asszony is segített nekik odabentről, pedig nem is látta Hiripa boszorkányruháját.

– Gyönyörű – kiáltották kórusban a fiúk.

– És tündérruhám is van – folytatta Hiripa és máris fehér fodrokban csillogott, ragyogott.

– Gyönyörű – zengték a fiúk.

– Jaj, de rút – zúgták a lányok.

Na erre eltörött a mécses.

– Akkor most boszorkány vagyok vagy tündér?

– A vak is láthatja, kedves Hiripa, a vak is láthatja… – dadogtam.

– Miért nem mondod? – kiáltott rám, s mivel nem válaszoltam, nekiállt, sírt egy sort, nevetett egy sort.

– Most sírsz vagy nevetsz? – kérdeztem tőle balgatagon.

– Te érzéketlen fatuskó, te önző majom – sírta –, te taplószívű, süketszívű, vakszívű, kőszívű!

Ezt mondta, pedig akkor már régen beleszerettem.