Az ajtót nyitva hagyta, valamit hallanom kellett volna, valami motoszkálást, a hűtőszekrény ajtajának nyitását, puffanását, a poharak koccanását, a lépéseit, de mint később, mikor már egyre távolabb kerültünk attól, hogy bármi érthető legyen, s ezért védekezésünkben a saját közös történetünket kezdtük egymásnak mesélni, megpróbálva összeállítani azoknak a pillanatoknak a történetét, elmesélte, úgy emlékezett, hogy a konyha ablakánál megállt, hallgatta és nézte az esőt, s maga sem tudja miért, de képtelen volt elmozdulni onnan, mintha nem akarna visszajönni a szobába, viszont kifejezetten azzal a szándékkal, hogy a szobában én érzékeljem tehetetlenségének ezt a csendjét, amit éreztem is, a várakozást és a határozatlanságot, érzékeljem, hogy ő most az esőt, a sötét tetőket, magát a pillanatot fontosabbnak érzi, mint engem, aki a szobájában várakozom, mert azt kell mondania, hogy boldog volt ettől a várakozástól, s ezt szerette volna valahogy velem megosztani, úgyis olyan ritkán érez ilyesmit az ember.
Felállt, s mintha most is csupán a konyhába tartana, elindult felém.
Nem tudhattuk, mit fogunk eldönteni, és mégis mindketten éreztük, hogy valami már eldőlt, amit el fogunk dönteni.
Aztán hirtelen, mint aki megváltoztatta szándékát és mégse a konyhába megy, leereszkedett mellém a szőnyegre, a könyökére támaszkodott, arcát kényelmesen a tenyerébe hajtotta, félig feküdt, félig ült, és egymás szemébe néztünk.
Azon ritka pillanatok egyike volt ez, mikor nem mosolygott.
Nagyon távolról nézett, s nem is engem, hanem a jelenséget, amivé ekkor lettem magam helyett neki, mint ahogy én is úgy szemléltem arcát, miként egy olyan tárgyat szemlélhetünk, melynek szépsége vagy becse semmiképpen, minden igyekezetünk ellenére sem kétségbevonható, és mégse azonos azzal, amit szerethetünk, nem az a szépség, amit szeretett vagy szeretni véltem.
És azt mondta halkan, hogy ez ilyen.
Nessun commento:
Posta un commento