Jó lenne magammal tölteni egyszer egy napot. nem úgy hogy én vagyok az, aki vagyok, vagyis belülről figyelek kifelé, hanem "én: valaki más" (Rimbaud) vagyis valaki más, de én találkozik velem. Megfigyelném magam, és talán szimpatikus lennék magamnak. Chissá? Tetszene az arcom, a mozgásom, a hanglejtésem, a gesztusaim? Barátok lennénk-e? Most úgy fel tudnám magam vidámítani, csak találkoznék velem! Például átorítólag magamra néznék. Münchausen báró jut eszembe, aki saját hajánál fogva ki tudta magát húzni a bajból. Erre a képre gyakran visszaemlékezem...és ilyenkor képes is vagyok erre. 

Krasznahorkai akadémiai székfoglalóján ördögi félmosollyal engedi le ac sikorgó hangú redőnyöket. Pusztán egy gombnyomás. Hosszan, összpontosítva nézi ahogyan ereszkedik a műanyag függöny, és a sápadtrózsaszín horizontra húzódik ez az egyenletes műanyag-szem. Perceken át zúg az elektronika a műanyag-függönyből. A közönség tökéletes csendben figyeli a Mestert, aki  a hely elsötétítését úgy végzi, mint egy varázsló. Cipollaként áll, arcán távoli, behavazott fenyőerdőtarajra emlékeztető gondozott fehér szakáll és alatta a viharsarki pillangókra jellemző mischevious smile. ÁLLATVANBENT kiáltja artikuláltan, bársonyosan kihangosított szorongásaiból recitál, mint egy szerzetes, Közben a kivetítőn a fekete pamacsot, a gonoszt figyeljük, aki kutya. Kihajol a koordináta-rendszeren, a végtelen villanypóznáin éhezik. A rossz' a puha szavakban jól érzi magát, puha székekben ül.