kieslowski-effektus

pénteken.

Nürnberg: Neues Museum

EIN HAUS, EIN WORT, EINE BIBLIOTEK.

Két nyögvenyelősen faragott földgolyóbist (kiszaggatott fa) látok. Nem teljesen egyforma, magas téglalap alaprajzú szürke oszlopon helyezkednek el: egyiken öltönyös férfi áll, a másikon (valamivel lejjebb lévőn) egy nő ül, fekete és egyszerű kosztümszerű ruhában. Ránézvést a művész talán pár pillanattal az ihletett fafarigcsálás előtt döbbenhetett rá, hogy a két nem, két különböző világ. A néző a banális közhely közé ékelődve már csak azon tud elmélkedni az első döbbenet után,(ja, csak ennyi?) hogy milyen aránytalan és elrontott gömbformákat lát.( pedig még a földrészek is bele vannak faragva s kifestve) De az is lehet, hogy megrendelésre készült. Hirtelenkedve elnagyoltan, már- már trehányul faragta a földgolyókat az alkotó: semmi csiszolás, ráspolyozás nyomát nem látni. műgond? ugyan, öregem...a koncept világa beette magát a képzőművészetbe: igénytelenség formájában. a test fölösleges lózung, az anyag lenézést szenved. Madách 13. szín, („Győzött hát a vén hazugság”) az űrben, a kiállítótér közönyös vákumában lebegnek suta képek és szobrok nagyképű címkékkel. az egész ott ágaskodik mint valami indulat, rücskös, szálkás felület csúnya festékkel mázolva. Óvódás dühhel lett lekenve, na. (Stephan Balkenhol, szül: 1957., Paar auf Weltkugeln, 1993.)

A névtáblák érekes módon a legszebbek a múzeumban, tipográfiai gyönyörűségek. Ma még mindenki neve ugyanolyan szép betűkkel szedve, egymás mellett. Az idő kegyes döntőbíró.
,
Tony Cragg elnyújtott márvány-csigaházai már többet adnak, a szemnek, a képzeletnek. A fehér csigaház a földön fekszik. (Mr. Lanky a csiga helyett az autók vezérműtengelyére asszociált a márvány szoborral kapcsolatban.) A vonalak lustán kitágulnak és kilengenek a forgatás (kiöntéskor?) lassúsága miatt...Lassúság? Ezt a hatást kelti. Megkövült vonaglások, egy számítógép agyából, nemes, klasszikus anyagokba transzformálva. Itt például, ha nem is carrarai, de márvány.
Hosszúra nyúlt az idő, a szobrász olyan szétterpeszkedő idő-szobrot készített, ami pont ellenkező fizikai jelenségből adódóan is lehet ilyen artisztikusan eltorzult: rettentő gyors forgatás, kőcentrifuga rázhatta ezeket az arcokat, testrészeket, állatkákat ilyen formájúvá. Előző állapotában még gyurma vagy agyag lehetett ez a kő...Cragg olyan metamorfózisokat mutat be, amik már gépek pixeljei között zajlanak. Kiindulása mindig figurális: vesz egy (jelen esetben) fület, amit a gép "meggyúrmáz", aztán egy szobrász-gép bronzba önti. (kadmiumsárga forgatott bronzfül) A művész dolga egyedül a számítógép munkájának felügyelete, a mozgásállapotok egy véletlenjéből egy állapot kiválasztása, (előtte a program elkészítése...)
A számítógép az esetlegestől ihletett teremtő-gép. Gép-Isten. Amit azonban eldönteni képtelen: az az esztétikum. Azt csak az ember tudja kiválasztani, és felügyelni.
Elképesztő szoborformák lehetségesek: dekonstrukciós formák, amik a statikus stabilitást nélkülözik, nem felfelé nyújtózkodnak mint a gótika tornyai, és kőcsipkéi... ezek a szétesés, a torzulás, nagyszerű metaforái.
Dalít is zavarbaejthetnék ezek az amorf alakzatok, képi fáziskésekké szétesett arcok. Olyan gyors lett az idő, hogy már iszonyú lassú formákká folyik szét.
(Tony Cragg: Body motion, 2001, Declination 2003)

kiteszik a húst

kiteszik a húst a teherautóból a fehér ládákba. a forgalom megakad a farost-labirintus graffiti-sikátoraiban. az emberek toporognak és a mínuszok rápotyognak a kolbászokra, belevágódnak keresztszárukkal a jókora szalonna rózsaszín hús-fodraiba.
szemből török dervis dajdajozik. asszonyok fekete nagykabátban, kendőben, harangszerűen imbolyognak portékáik körül egy méter átmérőjű területen. a hús fölött szép érett férfiarc látszik ki a fehér ruhából. magas homloka van, szép bőre. ő foglalkozását nézve hússzállító, szabadidejében fenomenológus filozófus.

mindez alatt egy marosvásáhelyi születésű jelenleg érdi vagy ercsi lakos, régi barátom a rajzművészet mesterei című nagy albumot lapozgatja. hullámos haja megnőtt és göndör lett, eltávolodtunk. ugyanaz a kesztyűje mint régen. bőrkesztyű. és most is elegáns és most is úrias. beethovenről ő jut eszembe, de a hideg medici kriptáról is firenzében a san lorenzo kápolnájában. a sokszínű és márványintarziákról. didergő csontvázak nagy szarkofágokban, volutákkal, virágokkal. én nem szeretnék ilyen hidegben feküdni. nem szeretnék.

és ebben a pillanatban festi át a megkezdett vásznat egy fiatal festő az epreskerti műteremben. új stílus érlelt ki: az ún. egyházi futurizmust- lépő monstrumokkal a ( koszosan festett) búzamezőn. nőből férfit is csinál. boccionival az olasz futurista szobrásszal ér össze a végtelenben az elméjük éppen, de ez a fiatal festő nem tudja. csak érez bizonyos erővonalakat a háta tájékán, és a csuklóján. lézersugárszerű melegség hatol át rajta. megizzad a munkában. a lépő figura, tükröződik, nem tudja, hogy jó-e ez, de festi, mert tenni kell a dolgunkat. kávét melegít rezsón, kikapcsolja a zenét. ezelőtt felhőket festett, vándorúton volt mint petőfi. úgy festette akkor a réteket mint egy megszelídített, nyugodt van gogh.

közben jeanne vásárhelyen csehov-szövegkönyvet preparál cigarettafüstbe burkolózva. lilára festett körmökkel fogja a ceruzát, a szöveghez instrukciókat ír, most egy arckifejezést: "vicsorogva" kanyarítja oda a mondat elé. a csehov-értő, verditől elfogult tanár úr, néhány napja meghalt: ki volt téve gyászhíre az esztétikás folyosó hirdetőtábláján. jeanne ezt nem tudja. megnézte őt, igaz. szájához emeli a ceruzát, mint a római költőnő a pompei-i freskón. a díszletek körülötte fekete-fehérek. látom jeanne-t, ahogy átmegy a fekete-fehér filmbe. az útitáv felénél az égen van egy sáv: filmkocka-váltás onnantól régi a film. (t.i.: jár bp. és vásárhely között repülő is) budapest színekkel telelehelt szürke bérházainak késő-őszi díszletéből megy a feketekávés, fehér radiátoros, csupasz fákat ablaküvegbe szorító kis lakótelepi lakásba, és megy a szecessziós palotás főtérre, és sosincs egyedül. kínos magány-szomj gyötri, rossz sörrel gyógyítja a magány-vágyat. fiúk vannak, és emberek, mindig emberek, beszélnek, hangjuk színe kirajzol egy útvonalat: egy hullámvasút ez, ezen nyikorognak történeteik, és ezeken a hullámvasutakon utazik félálomban jeanne. tehát mindig másokkal van, csak aljosával most éppen, hogy olvassák egymást. általában nem hallja a gondolatait. keveset alszik, és álmában holnap fél három felé megjelenik borsószem királykisasszony, és még 33 párna ellenére is megérzi a borsót a dereka alatt. görnyed a szöveg fölött, hullámcsatjából kisiklik egy ősz hajtincs.

egy vizeskékszemű bolgár nagyhajú fiú jókorra táskával a hátán robog a jános kórházba. a kezelésre jött, hogy elhozza onnan anyukáját. most hazabotorkálnak a moszkva térig lassan villamossal, majd metroval a stadionokig, és utána negyven perc alatt a házig. mindezalatt aztán leül a számítógép elé, és azon kottázik, női karra kórusművet, haldokló szirén-hangokat, egy cérnaszál-hercegnő sír a fülében. feltesz egy teát: citromfű teát. apró csészéből kortyolja a nedűt, mint ahogy japánban szokás. behúnyja a szemét. az ujjai nyúlós még meleg grillázsokká vékonyodnak. megrezeg a nagy rezeda-haja mint a hársfa nagy virágfürjei kora-nyáron falu főutcán.

mindez alatt egy negyvenhárom éves borostás férfi lesétál a texasi kanyonjának patakjához hogy megnézze a libáit reggeli fürdőzésükkor. gágog velük együtt, és közben elfogultan javítgatja a drótkerítést amit ő maga eszkábált. ez védi meg a libuskákat mindenféle vadállattól. a kutyái is ott sündörögnek körülötte. nem messze a pataktól van egy barlangszerű mélyedés a földben: a férfi mindig azt képzelte ez olyan barlang, ami egyenesen az alvilágba vezet le.

tintakék november

Tintakék november
(10 éve írtam 1998-ban)

"Álmok, tévedések kutattak fejemben,
Míg fázós léptekkel a Híd felé mentem.
Szétömlött a sötét.
Az ég a Híd fölött, kék volt, tintakék.
Nem láttam semmit, csak izzó égőket, s felette
felhőt, mi a Híd fényét körbederengte.
A tintakék égen, egy csillag sem volt,
s a felleget összenyomta a mennybolt.
Lábnyomomba a feketeség lépett,
ott is maradt, lesüllyedt mélyen,
s úgy érezte örökre itt marad a télben.
Még egyszer visszanéztem én,
mit mond, mit hoz ez a kék,
Nem felelt,
csak terjedt, áradt, özönlött a Városban szerteszét."

kedvenc Sólymos- idézet a reklámújságról mint a civilzáció hordalékáról a Herakleitoszi áramlásban

A piac hordalékai hibátlan Mondrián-struktúrákká állnak össze.

szomszédok

nem ismerem őket. frissen festett az ajtójuk,a decens muskátli az ablakukban, nézi a körfolyót. (aminek mintáját akkor rajzoltam le a Naplóba, amikor Mr. Lanky életemben először hazakísért, és az autóban Lányi Andrásról beszélt, mint lehetséges szellemi példaképről, és akkor említette a hagyma titkát is)
a szomszédok.
minden este mulatnak. minden este nevetnek. mi több: röhögnek, vihognak, kuncorásznak, hahotáznak, nyivákolnak-sipákolnak. dorbézolnak, viháncolnak. élénk életet élnek ők. ők a hetedik kerület legvidámabb barakkja. illetve legvidámabb barokkja. én a középkorban élek. kemény, rendszeres munkát végzek, szobámban egy nyárról ittmaradt elmagányosodott, de még aktív szúnyog él, és zümmög éjszaka. a hajamban zümmög, és kóvályog. egész éjszaka.
mindez alatt szomszédaim valami hosszú, elnyújtott ben húr hosszúságú filmet néznek (mint annak idején fidél atya fantasztikus hittan óráin mi is vagy háromszor megnéztük a reggeli mise után) és feltehetőleg boroznak, söröznek vagy netalántán füveznek. Vagy mégsem? egyszerű jókedélyről van szó? semmilyen bűnös szer nem segít be nekik ebben a fene nagy derűben?
ezt csak előítéleteim élesen vágott mezsgyéje mentén tudom elrendezni magamban mint lehetséges választ.
ha én lennék amélie, kiállnék én is a tetőre, és kérdéseket tennék fel a város lakóival kapcsolatban.
az egyik bizonyosan ez lenne: ugyan min mulatnak olyan jól minden áldott este az én közvetlen falszomszédaim? (szigetelve van a fal, de mintha ez a szigetelés pont hogy felerősítené a hanghatásokat)

célforgalom

Mr Lankyt sikerült lekapni amint éppen műtermébe robog, egy munkás hétköznapon. Sóhajtva, visszatértem a Védműkönyvtár fennkölt ridegségébe. Ebédeltünk is, a kellemesen közel lévő Risotto-ban. Itt mindig erős, és zsíros szag van, "magyarosan" nagy adagok. Miért? Még mindig félnek az emberek a közelgő vésztől és éhínségből? Reflexből eszünk mindig sokat? Mekkora adagot szolgáltak fel Párizsban? Nagy tányérban kis halom hal, kevés köret, egy jó vörösborral. Itt meg mélytányérokban púpozott ételhalom. A nagy magyar valóság, a pató páli ugar, leöntve valamilyen globális kulimásszal, és színes csomagolásokkal, reklámokkal. Csiricsáré nyomor és megejtő szépség: mindentudó fák levelei szelíd kézként simítják a földet a pesti utcán.

Szagokról szeretnék írni. A pesti-budai illatokról. Utánozhatatlan és otthont jelentő szagokról.

A szagról, amit akkor érzünk, mikor leszállunk a vonatról és elindulunk a síneken át, befelé a csöndes kisváros tiszta levegőjébe. Ez a nyugalom-szag, gyerekkor-szag, már majdnem Szekszárd-szag. Ballagás a vonattól a házig, és beszélgetés nagyapámmal, most pedig Mr. Lankyvel.

Aztán a pesti bérházak illékony és csábító bomlás-szaga, a pincékből felfelé áradó poros nyári festések emlékét tároló hidegség: macskákat rejtő sötétből felkúszó szag-suhintás az elhaladón.

A Vár-avar szaga, a gazok csípős szaga a domboldalon, amit májusban az orgonák bódító rivalgó illatfelhője borít be, mikor hajnalban anyámnak virágot szedek.

A belváros fojtogató, izzadt gőze egy nyári délutánon a buszon, és a keleti pályaudvar mély ólmos bűze, a piaci kofák ládáiból kipárolgó rothadó zöldségek szaga. Az Epreskert terpentinlehellete, az Elte péntek délutáni nagyfényes, tágas, lehetőség-illata, a színház előtti dohányfüst-felhő, a Gellért hegy titokzatos alpinista szele. Eové. Ezek csak Budapesten léteznek. Ebben a szagban vagyok definiálható lény. Hogy hiányzott ez a szag, és milyen gyönyörű volt beleszippanatani ezeket Rómából hazatérve... Az első szippantások, a sok mediterrán, idegen-légkör után. A házakat még megszokhatni: de a szagot azt nem lehet lecserélni.

Emlék: apám vonaton búcsúzott hazájától, ahogy ő mondta, végigszagolta még ezt az országot utoljára. Azóta úgy láttam már megszokta a kinnti szagot, és talán arrafelé nincs is vonatablak, aminek szeleburdi szelének vetve fejüket fiatal József Attilák dönnyögnének a bajszuk alatt, ilyesféléket, mint apám akkor fiatalon. Nem írtam a Balaton szagáról, és a vonat-szagról sem.

A bőr alatt halovány árnyék. (most elolvastam Séf bá egyik kedvenc József Attila versét is) Ha lenne hó most a sínek összeölelkeznének alatta.

etruszk

Ha az etruszkok, sabinok és latinok hasonlítnak is egymáshoz városi szervezetük fővonásaiban, más fontos tekintetben nagyon elütnek. Bármilyen volt is a vándorlás útja, mely az etruszkokat végső letelepedési helyükre, Közép-Itáliába vezette, intézményeik jellege a kelettel való régi kapcsolat tanuja. Vallásuk mystikus és szövevényes volt, mint az egyiptomi és más keleti vallás, s egyes családok féltékenyen őrizték a szertartások titkait. Papjaik nem alkottak külön kasztot; az etruszk főnemesek (Lucumones) voltak a papok, mint a görög királyok, s ők voltak a hadvezérek is. Így tartották fönn hatalmukat, habár a nép között hatalmas kereskedő-szellemet fejlesztett ki egynéhány tengerparti városuk, melyek a Földközi-tenger legfontosabb kereskedelmi pontjaivá lettek. De az etruszk hatalom a Kr. e. hatodik század vége felé nagyon hanyatlott; a Pó völgye már rég nem volt az etruszk nép birtoka, most pedig Latiumban és Campaniában fekvő telepeivel (például Tusculummal és Capuával) is megszakadt az összeköttetés. Csak a szűkebb Etruria tizenkét városa alkotott kissé laza politikai testületet, mely azonban így is legerősebb és legfontosabb szövetsége volt az itáliai községeknek.

Az etruszkok vallása rendszeres, száraz és formalistikus theologián alapult. A legfőbb lény, melyet Gondviselésnek vagy Végzetnek tartottak, inkább a világ lelke, mint kívüle létező szellem; a kisebb istenségek e lénynek egyes tulajdonságait érzékítik meg.

lefagyott a kezünkről a Nivea

(Kedvenc Lorand mondataim egyike. Remélem olykor-olykor olvassuk egymást.)
Egy szép napról számolok be. 2008 október 27.
hajnali 6-kor ébredtem, ami 5-nek felel meg a régi időszámítással nézve. Még belefért egy álom, találkoztam a képzőművészeti egyetem egy oktatójával, először álmomban barnára festett hajú még mindig fiatalos halk nővel, majd a valóság: az extrafeminim határozott és nőisége fényében önönmagát beragyogó, new yorki akcentusú, párfümösen illatozó atomrobbanás-erős kisugárzású, mézcsorgás-hangszínű nő. Óh női életek krónikás asszonya! Szőkeség szigorú harcosa! Önbizalmat az álomból merítettem. De ugyanúgy a valóságból is.
Bak úr lökött be a beeresztőkapun, a maga kedvesen bumfordi mozgásával, a portások tökéletes közönyével szembesültünk, de így jó. Szép az ősz az epresben, sárga, és okker színű magas nagy. levélszőnyeg, ösvényei a sárga úthoz hasonlítanak az Ózból, csakhogy fehérek. Mindenütt szobormaradványok, esetleg alkotóősök emlékművei. Az osztályból kevesen érnek oda reggel. Nyújtózkodunk, és egy nyegle lány vásznat feszít, vagy bíbelődik. Bak úr elképesztően másolta szénnel Velazquez-t és Tiziano Vénuszának tükrében egy Magritte-féle kalapos alak hátat fordít méghozzá duplán. Át mentünk a szocialista építésű alkotóház-épületbe, ahol annak idején a Mr Lanky rengeteg sört vett (akkor még assisi szent ferenc is volt)nohát itt a büfében vett kávét a Hölgy, Miss Individuál Mitológia.
Bak úr bemutat őneki, én csak hebegek-habogok. Mindenki a szakdolgozatom témáját sejti ezek mögött a készülendő interjúk mögött, pedig nem. riporterkedésem, ez már hivatás, ez nem a tudományok felségterülete. Ez már az ami a nagybetűs életben fog következni.
Sokat beszél Miss Individuális Mitológia, hogy ne szóljak bele az órába például. Mindenről szó esik: női hirdetésekről, foghíjtelep-fotózás, megbűvölve photoshoppal (ez fontos) mint feladat, a falon plüssállatokról készült szürke és rózsaszín kép-kezdemények, portrék, sziluett zöld égitestttel. Nem, nem égitest, mint megtudom: tükör.
A Hodler kiállítás szimbolizmusát boncolgatjuk, én is megnyilvánulok Ady kapcsán, mégiscsak teszteltek. Fekete-csendélet, fehér-csendélet, (régen ezek nem voltak színnek tekinthetők. hiányukkal sűrítésükkel van tónusértékük). Becserkészek jópár riport-alanyt, készségesek nyitottak a kislányok.
Itt tényleg női hangulat van, mit mondjak, ledöbbentem. Kombinék a középpontban. A "betétes lány is interjút AD. Ahogy ő mondta. A sokmindentől elmorfondírozva beléptem Mr Lanky műtermébe. Ő nem volt ott csak a nagy képei. Neonos nagy látomások, ki nem mondott kék kontraposzt, és erőteljes gomolygás. Hol a régi finomság, fröccsöntés, hupisárga, minden. Egyszercsak megjön kék overálban. Élet és művészet. Még kávét is főz nekem, kis rozoga rezsón. tele van a föld csikkekel, és mindenhol festék-kosz. Jó szagok. Elsétáltunk a sarki kisboltba zsemléért, meg hasonlókért, és utána mentem az antik gyűjteménybe, az egyiptomi kiállításon átvágva. Nagyon produktív voltam ma, megtudtam azt is, hogy Róma neve az etruszk Ruma szóból jött. És megint ott volt mellettem az intermédia felkenetlen nagy főpapja. Ott szuszogott, és szabályt sértett (visszarakott egy könyvet a polcra) Ejnye.
Mr Lankyvel betérünk a Risottó otthonos ételgőzös terébe és hagymalevest kérünk. Majd sportszelet, és védműkönyvtár, a cicababák vihogása közepette Keresztelő János vágtat nagy albumokkal. Én és a karolingok. némi nyelvgyakorlás. Majd Gerdavirág és társa is feltűnik a szokásos mély, nagy mosolyokkal. Mr Lanky bosszús, nagyszülei hiányolják.
Hazafelé beugrunk harisnyát venni. És fésűt.
Máris fésülködöm. Éljen a képzőművészet! Alla Szentendre!

házavató után

mindeninek köszönet, aki megtisztelte a garay utcát tegnap. mezoe kolléga ünneplőben, andáöcsibandi gitárral, zsófi szerény csinossággal, annemarie mosolyogva és az ő latintanár-szociológus kedvese bort lassan iszogatva, két informatikus: egy mandulabarna sörényű férfi, és egy filigrán ideges ember, aki ha nem is sokat de a kelleténél többet megenged magának. (stilisztikai értelemben) bodzaréka szentendréről, ő még nem járt a festészet napja előtt a kopaszi gáton, nem csoda, pesten is a legmeszebb terül el ez az új létesítmény szeretett háza-hazájától...

niko, szokásos nikoizmusaival és két doboznyi niko-tinos szerrel, "ezt hozta az ősz: megannyi illatos ékszerét" kosztolányi után után szabadon. csak jazz zene nem szólt.

húgom konyhai remekeit élvezettel fogyasztottuk, ámde húgom elmenekült a helyszínről, mezoe és többek bánatára, még a tömeg érkezése előtt. benci kiábrándult a felvidékből, és annak meleg vendégszerető légköréből. szó esett kassa és erdély cigánygettóiról, szigorlatról, munkahelyekről, és tanárokról. művtöris pletykálkodás, unalomig, mégis élvezettel, vissza vissza térve.

zs. szokásos könyöklős cinizmusa felhangolt vihogásokban tör ki: hirtelen ugrándozások hangulati grafikonján. no legyünk tudományosak. hagymázas hülyeség. p. is feltűnik a telefonban, én pedig pirulok.

handel nem jó, charlie sokaknak derogál, marad a rock: zeppelin, doors. a túrótortát leöntötték borral, és ugyanolyan jó. ahogy telnek az évek a házibulik egyre kevesebb szeméttel, eltört pohárral, és világmegváltással járnak. már nem is csókolóznak addig egymásnak idegenek, és nem alszik senki a kádban. konszolidálódunk. az alkohol az fogy ugyanúgy. borvirágok, sörsörték. a vodka hiányzik, de van helyette málnaszörp.

sugi profizmusa lakás és minden egyéb ügyben ismét elbűvöl. elmegy hamar lelket gyógyítani, megint munkát keres-talál. és gyönyörű nagyok a szemei, pedig fáradt saját elmondása szerint. szeretem a harisnyáit, ugyanúgy mint medve boszorkányos fekete ruháit. mirígysége óta létező sztájl.

és öcsi a húrok közé csapott: "kell egy háááááááááááááááz, lenn az óceán partján" megáll az idő, végtelenből kiharapott öröklét pillanat köszönt be néhány perce, a házibuli alkategórában. mezőe persze aláfesti a taktust, világoskék csörgőjével. aztán zongoraleckét kér és kap tőlem. mindenkinek köszönet a szép ricsajért, az egész élet-zajért.

valami i love you so

most nem írok erről merleau ponty kell.

mocsári tigris

tegnap éjjel 3.40-kor csörgött a telefon, de nem ébredtem fel rá. kétségtelenül, nemcsak vidékek, emberek is vannak bennem, velem vannak, valahogyan. akikre több gondolatot, gondot kell áldoznom. nem úszom meg, ---"vesd hát ki, így lehet a végtelenbe menned."---újraalkotni, megmenteni a süllyéstől. cioran szerint az idő a sátán. mondd, barátom, hogy lehet, hogy nincs? a mese meséje amit pep írt még nem árulta el (befejezetlensége révén) mi is a kislánynak az idő. azóta is várom, hogy megadja nekünk a mese bölcsessége a feloldozást. új színekkel és szagokkal tölti fel az őszt. az idő a kislány legjobb barátja?  összekuszálja a szálakat, és utána lehetetlen kibogozni. nem kell kibogozni, elég újra megélni. vagy írni? de azt csak olyan szigorúan lehet, ahogy johanna, márai, ottlik, dosztojevszkij elvárja. a szépet izzadó kegyetlenség, ami után csak megkönnyebbülés jöhet. mindenféle gyanús megoldás helyett, egyetlen kievickélés önmagamból. csupa ilyenekkel veszem magam körül. ragcsos valószínűtlen önmélyemből, legtermészetesebb. nyolc éve kibújtam a felelőség alól. a kis hazugságok lepöcöléséhez meg újra kell születni. felvetődött: a holdudvarban maradnék. a művészek hónaljhajlatában. nehezen vezet ez jóra, még az alázat köntösébe bújtatottan is.  deríti ki az élet. készülök, a madarak jöttét várom, és a képzeletem megnyírja a szárnyaik formáját. közben ujjaim végén bizsereg az új.

Mr. Lanky anyukája szerint éjjel jobban dolgozik az agyunk mint nappal. filozófiát olvasok, és újságot. piha. a legrosszabb párosítás. olykor irodalmat, vagy valamilyen elemzést. eszembe jut latinovits, színbádként, és a szobabelsők, és a dohányfüst. beszív, fák lomjait csodálja, majd...

a napok hangulatában feltűnik Lázár Ervin fehér tigrise amit a pep kapott tőlem, miután elolvastam. amit elolvasunk, az előbb- utóbb megtörténik velünk, bekeríti a képzeletünket, ezt figyeltem meg. kitudja, vajon pep elolvasta-e, miközben megismertem a könyvből több szereplőt, a felügyelőt, és szolga erzsébetet. róma. fürdőszobaablak, szürkeség, és perugia újongó öröme. bennem elakadt. és kivérezni, kivérezni. még csak olvasni tudok. az oszk, szelíd buda domjai távol kerültek tőlem és nincs magánéletem. 

sajátos

"A moziban mindig üres mellettem egy szék, akkor is, ha ül benne valaki."

Nagyvilág,  2008. szeptember, horvát irodalmi különszám

Emil Cioran, néhány idézet a netről

"Illuzió nélkül nem létezik semmi.

Inkább az örök éj, mintsem egy fád nap, inkább a félhomály, mint az elmosódott fény.

A benned lakozó semmin kívül semmi mást sem kell akarnod.

Mindenki kalauzom, aki nálamnál is bolondabb.

Az illat egy virág történelme.

Nem én szenvedek a világban, hanem a világ szenved bennem.

Az ember: állat, aki látja magát élni.

Egy pofon és egy sértés közül jobban viseljük a pofont.

Ne azért írj, hogy elmondj valamit, hanem azért, mert mondanivalód van.

Az egyedüllét nem arra tanít meg, hogy egyedül vagy, hanem arra, hogy az egyedüli.

Egyértelmű, hogy Isten egy megoldás volt. És ennél jobbat soha nem is fogunk találni.

A filozófia túlságosan elviselhetetlen, s ez a legnagyobb hiányossága. Hiányzik belőle a pátosz, az alkohol, a szerelem. Mi a művész? Egy ember, aki mindent tud – de ezt nem tudatosítja. Hát a filozófus? Egy ember, aki a tudatossággal él, de nem tud semmit" 

könyörgő asszony

"Férfi volt a könyörgő asszony. Szeme kék, metszése hideg. Szavai halkan másztak fel a díványon. A dívány mintáiban eltévedtek, majd továbbkapaszkodtak a lány fürtjeire, majd fülcimpájára ültek. Onnan legurultak a nyakára és elborították csókokkal. Kulcscsontját markolászták.
A könyörgő asszony kendőjéből dohos illat szállt, s a hősies magány lidérceivel kápráztatták a lányt, és nagy, kerek szeme előtt ugrándoztak. A könyörgő asszony hangja lassú, mégis türelmetlen: kérelmét nem volt idő megfontolni, könyörgése mindjárt lejárt. Fenyegető lett, hideg, a lány didergett. Bűntudata támadt, és megpróbálta kereken megölelni. Nem volt mozdulatában undor. Bizonytalan ölelése elfolyt, és egy ütés riasztotta fel."

súlypont

tegnap a szokásos atlétikaórán vettünk részt Lágymányoson. "Lágymányos az a város egy testrésze?" -kérdezem gyakran magamban. tegnap háromszor vetett erre a városrészre a jósors, így a napom nagy részét az egyre koszosabb, és büdösebb 7-es buszok nyeklő-nyakló belsejében kényszerültem tölteni.

magasugrást tanított nekünk a szimpatikus mikulás-kinézetű tanár úr. nagyon szeretem Őt, ő AZ edző. mind a humora, a tudása, és az emberismerete is példaértékű. soha jobbat.

anne-marie is feljelentkezett az órára, az utolsó előtti sorsdöntő 'etéer-pillanatban'.

ígyhát csodálatos örömmel vehettem észre, hogy valaki hátbavert a salakpályán.

rövid bemelegítés után, a gimnazista korban kötelező magasságokat ugrottuk. a második harmadik magasságot már kedélyesen levertem. a kedves tanár úr, kissé zavartan magyarázta a többieknek, hogy itt bizony önhibámon kívüli, fizikai adottságokból adódó probléma van, nem newton dolgozik erősen. hát, igen, a súlypont az alacsonyan van.

este anne-marie meséjét hallgattuk régi régi barátaimmal csonkaholdon, amiben egy festő csakazértis újraalkotja a tájat, mégha porországba is veti őt a végzet. a metafizikai mérleg nyelve így helyrebillent. súlypont ide-oda.

boldogság

Kora reggel van, verőfényes márciusi reggel. Paprikáskrumplit főztem előző este, eljött Sz. a latin szakos "őrangyalom" és hozott egy piros cserepes virágot, eccola a sinistra nella finerstra. Ezt a virágot nem túl szellemesen, bár nagy szeretettel Gábornak neveztem el az ajándékozó személye után. Emlékszem, ahogy mondta: "alle donne della casa!". Vagyis a ház asszonyainak hozta a virágot magyar gentleman barátunk. Majd a bimbókba lehetőségeit és színeit rejtő muskátli jön, az Auchanban vettem kicsit több mint egy euróért. Ez egy külön kacifántos történet. Utána jön Rosaria születésnapi rózsaszín virága. Egy Rosariának csak rózsaszín virágot lehet venni, én úgy gondolom...végül a negyedik, virágtalan de egészségesen növekedő muskátli.

Később Marie-A. kitalálta, hogy ezek a virágok mi magunk vagyunk, a lakás négy lakosa, így mindenki ápolja a saját virágát, hogy egy sajátos versennyé alakulhasson, ki virágzik szebben, jobban. Hát, ez valami olyasmi volt, mint ott fönn a cimben.

részlet ma esti olvasmányomból

"A test az a mező ahol észlelő képességeim lokalizálva vannak. De milyen kötelék van köztük és közte, ha nem az objektív ko-variációé? Képzeljük el, hogy a tudatot összekötjük egy mozdonnyal - mondja Husserl - , és a tudat érzékeli a telítettséget, amikor a mozdony tartályát feltöltik vízzel, és a meleget a meleget, amikor felfűtik: ettől még a gőzmozdony nem a tudat teste."

Világos, nem?

Csak most azt nem értem ebben, hogy a tudatom miért pont a tartályra csatlakozik fel? Miért nem a füstre vagy a sípolásra, esetleg zakatolásra zoom-ol rá?

a 'hol nem voltam

Csütörtök este volt, az az időpont, amikor a rendes mindekori Csonkaholdak szoktak történni. Most dísztelen, egyszerű este a régi  izgalom nélkül. Tán későn mondom nektek barátaim, hogy sose tudott eltűnni a gyomromból az a jóleső izgatottság, amivel a hasamban leszálltam a töksötét Móricz-on a 19-es villamosról, és lépteim a Ménesi úti mélyen tisztelt Eötvös Kollégium felé irányítottam. Persze késve, mert elvileg negyed óra alatt odaérhetek vizivárosi otthonomból, így mindig van idő csip-csup bíbelődésekre, cicomákra. (persze csak szemfestés, meg egy kis nívea, semmi több.) Eltűnt már az a lakás családtörténelmem dicstelen Atlantiszaként alámerülve. Jó-e rossz-e, ne kérdezd. Más. Hetedik kerület váltotta és érett szerelem. Rács az ajtón, lucsok és farostlemezből felállított sikátorok között karalábé levél-szemét. Nézd, öregem, a Cséhá is alapvetően változott: a hajdani vezető megszelidült, már nem pöröl tovább a kormánnyal, se mással, a cséhá "egyik lelke" Tündérországba utazott, a nagy 'kritika', E. pedig nem kezdi a mondatait azzal: "nekem alapvetően ezzel a verssel semmi bajom, DE." Hát gyerekek, ez valahogy eltűnt, és nem tudom egyelőre pozitívan megélni a változást.

Egy biztos: Miss Pox-szal ültünk 18-án, szeptemberben a Műegyetem csodaszép kertjében télies hidegben. Ám furcsamód nyári lombok vettek minket körül, mivel a fáknak nem volt idejük lehullatni a lehullatnivalójukat. (ismét legrosszabb reményeink beteleljesítendő hirtelen lett nyárból tél.) egyedül Miss Pox vörös haja szolgáltatta az őszi hangulatot, a színükkel nyarat búcsúztató-melengető levelek helyett.

Megállapítottuk, hogy nekünk azért is oly kedves ez a hely, mert mi nem járunk ide és persze nem is fogunk idejárni soha. (...) "inkognitóban", mégis büszkén sétálgatunk Henszlmann arányos és szubjektíve barátságos épületei között. "mi is lehetne szebb feladat egy építész számára egyetem tervezésénél?"-kérdezi barátnőm. "-én nem tudom..." Henszlmannt nagyon szeretem a Néprajzi Múzeum miatt, mely annak idején a második díjat nyerte a Milleniumi építészeti versenyen a Kossuth tér beépítésekor. A kavicsos úton tipegő kisgyereket nézem.

Sietnem kellene, mert a jászain vár N., a tavalyi ősz borongós-boldog mélyéről ismert ivócimborám. Meg kellene néznünk a nemrég elhunyt orosz festőnő kiállítását. Megnyitó van: pogácsa, kóla, ingyenfogyasztás, és persze sok felsliccelt ruha, bumfordi magassarkú cipők. Erőltelett vigyorú, rideg hangulat. Amitől én most ódzkodom. Jókora tornacipős lábamra sandítotok, és érzem ebben nem lenne jó expresszíven ágaskodó kutyákat nézni. "neki legalább volt valamilyen magánmitológiája"- mondja Miss Pox. 

N.-val végül a fagyos éjszakai csevegés a Szimplában lett bevégezve. Mécsesek, bárszékek, lepukkant, mégis elit életérzést észlelésünkbe tunkoló helyszín. Egy művészettörténész-filozófus srác is megjelent, aki közölte velünk, hogy minek írni újabb könyveket, hisz már mindent megírtak! Szellemi munkától ódzkodik a megviselt, kifacsart agyú magasan kvalifikált fiatal bölcsész. Lássuk, be, érthető ez. Marad inkább a raktárosi munkánál. A képpakolástól életében először izmai lettek. És még ott van a kétes, könyvekkel való üzérkedés tízszeres profittal, feketén.

Mindezt a Szimplában tudtam meg, ahol nem cigiztem, mégis füstös lettem. 

Bertolucci: l'ultimo tango a Parigi avagy a rejtély megoldása

Megsejtettem ki volt az, aki művészileg és játszástechnikában nagyon insprálhatta a februárban elhunyt Heath Ledger-t. Hallottuk már, olvastuk már ezerszer, hogy fene nagy színész, de honnan meritkezett, milyen példaképeket figyelt a szerepre készülve?

Véletlenül vettem észre, hogy a posztumusz bemutatott Sötét lovag című filmjében "szó szerint" leutánozza Marlon Brando játékát. A perve

rz hatást keltő szürcsölő szájnyalogatást, a hányaveti artikulációt, tömbszerű, hirtelen mozdulatokat, visszafogott, de sötét arcjátékot. Az ő tökéletes gonoszt megjeleníteni szándékozó játéka mintha "vér szerinti testvére" lenne Bertolucci Utolsó tangó Párizsban cimű filmjében látható Brando alakitásnak. Habár ott a megcsömörlöttség szimbólumaként. Úgy tűnik nem véletlen, hogy ha annak idején rajongtam Brandóért most tetszik Ledger.

Nem vagyok filmkritikus, ezért nem akarom feltétlenül tudni, hogy a mindkettőjük köré kiépült sztár-hisztéria ködéből kipiszkált (objektíve is értékes) színészi villanások tűnnek-e erősebbnek ezekben a filmekben, vagyis  teljesen "érdek nélkül " szemlélve is sikert aratna-e e a két művész játéka a szememben. 

A lényeg, hogy a sugárzóan tehetséges és Brandohoz hasonlóan túlérzékeny Ledger nem akart kisebb  művésztől tanulni mint az egyik legnagyobb amerikai ikontól. 

...És, hogy a filmművészetben sincs új a nap alatt.

in memoriam nürnberger volksfest

folytatódik a tradíció Nürnbergben. népámítás azonban ma már csak a libák és egyéb szárnyas vagy szárnyatlan állatok számára engedélyezett. egy álmos nyári délután, kellemes hűvösben. északon vagyunk, ugyebár. sütkéreznek a liba-kolóniák.

hogyan lettem művészettörténész?

Természetesen véletlenül. Szentendrén álltam rémülettel Vajda Lajos szénrajzai, a száguldó gyökerek előtt, friss 18 évesen. Nem jutottam ezen túl, ugyanott állok és nézem most is.

Krisztus utolsó megkísértése

Martin Scorsese alkotását a napokban láttam. Nagyszerű film. Azoknak, akik feltesznek kérdéseket, (a kérdezők kedvesek Őelőtte) élményt nyújtó és logikus ez a gondolkodásmód.

Mert a szabad akarat az embereknek is és egy Krisztus számára is adatott. Jézus élővé tétele a művészetben: ezt, a szerintem egyedül járható utat folytatja a The last temptation of Christ. Mindig is nagyobbra értékeltem, a námileg jelenné formáltan

megnyíló múltat, mint azt a magyarázatot, ami be akar fejezni, egyszer, s mindenkorra. Mert ezzel megspórolják a gondolkodást.

Abban hogy szigorúak legyenek magunkkal és tényleg végiggondolják a kereszténység értelmét, úgy tűnik az olaszok erősek. Adott egy Caravaggio drámai szemléletén és római falfestészeten felnőtt rendező, egy amerikaias egyszerűségű és őszinteségű szövegkönyv, illetve a háttérben, egy határozott vízióval előálló görög író. Scorsese, akiknek feltehetően testközelben van Róma és a Vatikán: a sokszor ellentmondást nem tűrő katolikus egyház, érthető módon Júdásnak tűnhet egy dogmatikus szemében. Azonban a film fénytörésében a judásság egyáltalán nem nyer negatív jelentést az üdvtörténetben, ellenkezőleg, a legnagyobb hajtóereje a dolgok természetszerű és/vagy elrendelt menetének.

Tehát van egy film, ami mer kérdezni Jézusról, ami nem tolja el magától a Megváltót, és nem helyezi a kutakodó lélek számára elérhetetlen messzeségbe. Mindez egy menedék és művészi tett olyan terepen, ahova kevesen mernek bemerészkedni: a sok válasz helyett kimozdít a mindennapos, és nem végigélt igazságok pusztán olvasmányélményszerű, bejáratott jellegéből. Tehát: van a tanítás, mégsem tudjuk élni, mert nem találunk Jézussal személyes kapcsolatot. Ez nem alámerülést jelent, félre ne értsék. Ez a film a kapcsolatot keresi Jézussal. Mert látom én is, hogy vallás útja sokszor túl szűk annak, aki gondolkodásra van elrendelve, attól a bizonyos almába harapástól kezdve. A tudás lehet szolgalelkűség is: ez a film eltöröl egy lustaságon alapuló egyfajta tudáshagyományt Jézusról, amit neveztek már többek között "kultúrkereszténységnek" is. Jézus alakját az emberi képzelet mindig újrateremtheti, és újra is teremti a történeti toposzok ráadásaként. Azért nem írom, hogy „ellenére” mert, párhuzamosan eltérő, és érvényes képeink lehetnek Jézusról, (ezt jól példázza a négy evangélium négyféle értelmezése is). Két neve van: Jézus és Krisztus. A második nevét azért érdemelte ki, mert meg mert halni, tehát a végső lépést is megtette. Újdonság számomra, hogy a film nézőpontjában nemcsak kívülről, hanem belülről is drámai a történet, reflektorfénybe kerül, hogy Jézus ugyanannyira ember és ugyanannyira isten. 

...És minden pillanatban le kell győzni azt az ugyannyit. Egy milligrammon múlt minden: tanúsítja az alkotás.

Érezhető Scorsese megközelitésében, hogy minden szereplő egy előre predesztinált sorsot él: Jézus személye  érezhetően alárendelt: az üdvtörténetben ő mint személy, nem a legfontosabb, hanem az, amit tanított. Azt ki kellett mondania, és utána meg kellett halnia. Azt, hogy hogyan élte meg ezt maga Jézus, arról igazából nem sokat tudunk. Mondhatnánk azt is, hogy a szavaiból ismerjük őt. A szavait újraírták: ma egy már lefordított, megszerkesztett és interpretált szöveget olvashatunk evangéliumként. Bár ebben a filmben sem egy képes Bibliát lapogatunk, mint Franco Zeffirelli „becsületes” filmjében. A dolog Scorsesénél képzeletbeli, tehát sokkal valóságosabb. Az író látomása a szöveg mögött vonuló történetig és azon belül Jézus "személyes" szemszögéből viszgált történetéig utaztat vissza.

Nem gondolom, hogy ellent mondana a film sem Jézus tanításának. Minden korban más jellemvonása válik fontossá és másmilyen is a Megváltó. A legfontosabb dolog nem változhat: a tanításának magja nagyon egyszerű: vagyis, hogy szeresd a másikat, bárki is legyen az; és mégis a legbonyolultabb követni. Úgy látjuk őt, mint Megváltóvá váló embert, akinek bonyolult nap mint nap megtenni a következő lépést. Félelem-sivatagban és eszelős rendületlenségben találjuk őt. Emberek között, akik ugyanúgy hatnak rá, mint ahogy ő hat rájuk. Félelmeit érezzük erősebbnek, mint kapcsolatát az Úrral. Mégsem döbbenetes, hiszen ez a történet itt játszódik az emberek világában és neki elsősorban emberként kell helytállnia. Ugyanazon a földön játszódó történet, mint amin mi is élünk, ezért működik a dráma, tehát éppen megszületik amit látunk, úgy mintha nem lenne Közte és köztünk idő.

Isten erejétől megdöbbent, egyszerű ácsot mutat be Scorsese, aki félelemmel csodálkozott rá a belső változásra és „hangokra”, ami elindította őt az úton. Egy őrültet látunk, tele félelemmel, aki tanácstalan hogyan szólhatna az emberekhez. A film elején nem is tudjuk, nem is sejthetjük, hogy ez az ember Megváltóvá érhet. Ez a szabadság és billegés a jó és rossz között, ami a feszültséget biztosítja a filmben. Annak bizonyossága, hogy a dolog nem egyszerű, és Jézusnak mindig nehéz megtenni mindazt, amit megtesz.

Nyugtalanító persze, hogy nem volt természetes ami történt, nem természetes az, hogy a jó győz a rossz felett. Jogos az a kérdés is: vajon mennyire hitte el önmagáról ez az ács, hogy ő a Megváltó? Lassú érési folyamatot látunk.

Milyen lehetett a Keresztelő? Még szinte pogány, tébolyult látnok. Bizalmatlan is egyébként. Mária arca csupán egy meggyötört, nehéz életű anya arca, abban a pillanatban, amikor az egyetlen fia elhagyja a bizonytalanért.

…És a tanítás, ami saját magát is meglepve elhagyja ajkát, botrány tárgya lenne most is: ugyanolyan döbbenet és nevetség sarjadna újra. A filmben a születés természetességével kezdődik el újra minden: sok reveláció, és döbbenet, a végig-spontánan tartott cselekményben. Félelmetes és szépséges mindez, és valahogy úgy kegyetlen, ahogy az élet. A naturalizmus ugyanúgy jellemzi a fényképezést, mint a szimbolizmus. A szenvedés megmutatása nagyon erős: ezt, a helyenként popra váltó zene tovább mélyíti, ugyanakkor képi idézeteket rejt: az ostorozás jelenetben, vagy az állóképben (Pilátus misztikus fényben egy gyönyörű ló kantárjával a kezében) ami Caravaggiot, és az antik festményeket idézi.

Judás, mint egyetlen szellemi társ tűnik fel a gyötrődő, önmagában is gyakran kételkedő Jézus mellett. Júdás, az okos tanítvány, aki leginkább bízott benne, legjobban szerette, és aki folyton cselekvésre ösztönözte Jézust. Hogy miért ő szerette legjobban? Scorsese értelmezésében azért, mert még az árulás bűnét is magára vette, hogy a történet jó irányba haladjon előre. Jogos felvetés, Júdást nem gonosz lázadóként, hanem az egyetlen olyan tanítványként ábrázolni, aki megértette már a történés pillanatában is tettek jelentőségét és távlati értékét. Jó szolgaként jelenik meg, akinek nem derogál feláldozni a bűntelenségét ahhoz, hogy egy hit megszülethessen. Bonyolult, már-már megoldhatatlan probláma. A predesztináció és a bűn ellentmondásaival fögg össze, hogy Júdás a film szerint talán nem oda való ahova Dante is tette: a Sátán szájába.

A másik lényeges szál: Jézus, mint férfi. Mint gyöngéd, esetleg gyönge fiú, aki hagyhatná magát nők által befolyásolni. A kísértés lényege, hogy igazi, tehát ugyanazok az emberi érzések hajtják, vezetik őt, mint bármelyik embert, a saját boldogsága iránti vágy, vágy arra, hogy ne legyen magányos, és hogy ne különbözzön a többitől. Vajon hány nő környékezhette meg őt, és hánynak kellett ellentmondania? Sokan feltehetően szerelmesek voltak belé, és meg szerették volna őt győzni gyarlóságáról: Ő minden alkalommal azt tudta mondani: „noli me tangere.” És minden alkalommal nehéz volt.

A kereszt felé tántorogva az életében fontos nők megpillantása után, feléjük vinné a lába. És akkor megragadják és a kereszthez vonszolják. Olyan jelenet ez, amit megvetett keresztkészítő ácsként, római hóhérok segédjeként számtalanszor látott már, és most alig hiszi, hogy őt fogják megfeszíteni. Félelmetes erejű ez a bizonytalanság, testi- lelki döcögés mindvégig. Végül a film  leginkább felháborodást kiváltó és „vitatott” része: az elgyengülés víziója a kereszten, ami az emberiség számára maga a kárhozat. Jézus a film egyik képzeletszálán megkönyörült magában az emberen, aki rettenetesen fél a haláltól…Vagy a film képei csak Krisztus gondolatainak illusztrációi, akkor, amikor elsötétedik az ég, és amikor úgy érzi, elhagyta őt az Úr? A Sátán a kereszt alatt nem tűnik gonosznak, „csak” emberinek. Ám ez az aprónak tűnő, de mégsem apró billenés végletes következménnyel jár. És talán ez a nyitja mindennek. A legártalmatlanabb szinben fellépő kis kiegyezések melyeknek következményit itt végignézünk, csalódottan, szemlesütve. Ekkor történhet meg Jézussal ugyanaz, mint azzal az angyallal, aki elfáradt a lelkek kíséretében és elaludt egy sír fölött.

Felmerül a kérdés, mi történt volna, ha ő nem teljesíti feladatát…jött volna helyette más? Erre a film határozott nemmel válaszol. A képzeletbeli Jézus öreg családapaként találkozik a megtért római katonával, Pállal, akit egyáltalán nem érdekel az ő "embersége", ugyanakkor pontosan tudja a saját szerepét és feladatát a történetben, amit akkor is végrehajt, ha Jézus nem támad fel. Lépten-nyomon arra eszmélünk, hogy a darab alárendelt figurái kioktatják szerepéről a főszereplőt. Voltaképpen önmagát leleplező dramaturgia érvényesül: a történet mindenképpen úgy teljesedik be, ahogy meg van írva. És egyszerre ad szabadságot a gondolatnak, gondolkodásnak: Jézus keservesen meghozott döntéseiig megyünk vissza és végül mégis. Merthogy miután beleborzad, hogy milyen lehet egy félig istennek emberi halált halnia, tudatosan, tehát gondolkodó emberként képes vállalni a Messiás szerepét. 

Nem udvarias film, de nagyon igazságos. Igaz, az, hogy az evangélium, de akármilyen emberi életút nem egy történet, hanem minimum példázat, amiben ezer és ezer magyarázat rejlik. A történet csak egy kotta, ami újrajátszható bővíthető és variálható. Nem szerencsés az egyház részéről a támadás. Még akkor sem, ha bizonyos korosztálynak nem ajánlott a film megtekintése. A hithez való közeledést nehezitik ezzel. A "valóság" sohasem egyértelmű, már a tudományban sem, és sohasem írható le tények halmazaként; előre és hátrafelé is nyitott. A legkülönösebb mindenben mégiscsak az, hogy az embernek a saját természetét a legnehezebb követni...Mert a „szeretet bonyolult”. Sok jó értelemben vett engedményt ad a film a Jézusról való gondolkodásnak és ezzel talán sokak hitének új utakat tapos ki.

róma, ugyanúgy

Compleanno a Giardinoban. Márai a platánok alatt. Esett is. Megcsókolt a kultúra és én pofon vágtam. 

róma, másképp

A római 19-es villamos nem a Batthyány térre megy. Itt Gerano a végállomás. Sör, végérvényben, Peroni, de ennek semmi köze nincs Eva Peronhoz. A szembenlévő házban egy kendős arab lány várta haza kedvesét, aki feltehetően egy internetkávézóban dolgozott.
Ha szürke az ég, itt (ott) Rómában, az olyan végérvényesen elkeserítő tud lenni, hogy ezer év halottainak rossz emlékei borulnak rám. Mert Rómában legélénkebb hely a temető, a motorinok hiába cikáznak sokszor átgyalult, felszórt, lesózott, felpuhított, felmosott, megünnepelt és elvesztettt útjain.

'a' citta eterna

Bevettem Rómát. Eleget tettem a követeléseknek. Az olasz konyha csodálatos és egyszerű. Az emberek, kik csodálatosak, egyszerűek.

Gyertek csak...ne csalódjatok. Nektek nem az a sorsotok.

eszmélet

"Rab vagy, amíg a szíved lázad-
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ."

az otodik èjjelen volt màr albèrletem

...felszàll a Nagy Madàr. Mint Leonardo fantazmagòriài: egèsz èjjel virrasztàsos csomagolàs, kapkodàs, egy kulonos kètsègbeesès, szomorù fàradtsàg, aztàn FéNY FéNY FéNY.

A repulon osztàlytàrsam is ult, ès Roma repterèn is, a semmi àgàn is a nevemen szoltanak. Az èn csomagom volt az utolsò. Megismertem a szakadàsairòl. Pep szertelensège a tàska szakadàsa: otthonos. Tokèletlensègèrol ismerem fel, de ez jo. Csak leultem vègre, hosszù idò ota ès a harmadik (sul binario tre) elindul a koszos de jokedvù vonat a Tiburtinara.

én meg sors-jàtèkos.

Egy ideig a semmiben is voltam amig Szaki nem èrkezett meg. Metroztunk. A 7es busz zsùfoltsàga ehhez kèpest...

Azutàn pedig minden lazul, minden konnyù, vettunk a Punto supermercatoban, prosciutot, ès cibattakat, olajbogyò mèg volt raktàron...

Elmentunk az egyetemre, mindenki segit megtalàlni a cimet, ahol albèrletemet sejtem.
Osztonbol jàrok-kelek, pedig mèg sose jàrtam Romàban, egyedul. Egy buszra felszàllok, jegy nèlkul, vègtelen nyugalom, a nap àldottan sut, àld.
Nagy kulvàrosi feluljàrok, ès egyszercsak megèrzem, hogy hol kell leszàllni. Via Cadoro 190. A làny nevetve integet az ablakbol.
és rogton a bizalmukba fogadnak, ès eldol, hogy mostantol egyutt fogunk èlni. Kis àgy, asztal, szekrèny, az ablak mellett. Egy kedves lànnyal megosztanivalo.
A hostelben rendezòdtem, ès Marcoval a dèl-olasz szociologussal kerultem szoros baràtsàgba. Egy brazil fèrfi ènekel a furdòszobàban...
levàgtam a hajam, megint. Most megyek szètnèzni a vàrosban...àldott magànossàg jovel, mondanàm ha èn lennèk Csokonai. Gondoltam eoresre is. Hatalmas macskàk ugràlnak a vàrosfalakon. Majdnem Chleo-mèretù, piszkos voros cicàk.

A Maci előszava

Ez a blog Tintakék római utazásásnak alkalmából jött létre, hogy ide lejegyezhesse a fontosabb eseményeket, melyek történnek vele az út során.