Csütörtök este volt, az az időpont, amikor a rendes mindekori Csonkaholdak szoktak történni. Most dísztelen, egyszerű este a régi izgalom nélkül. Tán későn mondom nektek barátaim, hogy sose tudott eltűnni a gyomromból az a jóleső izgatottság, amivel a hasamban leszálltam a töksötét Móricz-on a 19-es villamosról, és lépteim a Ménesi úti mélyen tisztelt Eötvös Kollégium felé irányítottam. Persze késve, mert elvileg negyed óra alatt odaérhetek vizivárosi otthonomból, így mindig van idő csip-csup bíbelődésekre, cicomákra. (persze csak szemfestés, meg egy kis nívea, semmi több.) Eltűnt már az a lakás családtörténelmem dicstelen Atlantiszaként alámerülve. Jó-e rossz-e, ne kérdezd. Más. Hetedik kerület váltotta és érett szerelem. Rács az ajtón, lucsok és farostlemezből felállított sikátorok között karalábé levél-szemét. Nézd, öregem, a Cséhá is alapvetően változott: a hajdani vezető megszelidült, már nem pöröl tovább a kormánnyal, se mással, a cséhá "egyik lelke" Tündérországba utazott, a nagy 'kritika', E. pedig nem kezdi a mondatait azzal: "nekem alapvetően ezzel a verssel semmi bajom, DE." Hát gyerekek, ez valahogy eltűnt, és nem tudom egyelőre pozitívan megélni a változást.
Egy biztos: Miss Pox-szal ültünk 18-án, szeptemberben a Műegyetem csodaszép kertjében télies hidegben. Ám furcsamód nyári lombok vettek minket körül, mivel a fáknak nem volt idejük lehullatni a lehullatnivalójukat. (ismét legrosszabb reményeink beteleljesítendő hirtelen lett nyárból tél.) egyedül Miss Pox vörös haja szolgáltatta az őszi hangulatot, a színükkel nyarat búcsúztató-melengető levelek helyett.
Megállapítottuk, hogy nekünk azért is oly kedves ez a hely, mert mi nem járunk ide és persze nem is fogunk idejárni soha. (...) "inkognitóban", mégis büszkén sétálgatunk Henszlmann arányos és szubjektíve barátságos épületei között. "mi is lehetne szebb feladat egy építész számára egyetem tervezésénél?"-kérdezi barátnőm. "-én nem tudom..." Henszlmannt nagyon szeretem a Néprajzi Múzeum miatt, mely annak idején a második díjat nyerte a Milleniumi építészeti versenyen a Kossuth tér beépítésekor. A kavicsos úton tipegő kisgyereket nézem.
Sietnem kellene, mert a jászain vár N., a tavalyi ősz borongós-boldog mélyéről ismert ivócimborám. Meg kellene néznünk a nemrég elhunyt orosz festőnő kiállítását. Megnyitó van: pogácsa, kóla, ingyenfogyasztás, és persze sok felsliccelt ruha, bumfordi magassarkú cipők. Erőltelett vigyorú, rideg hangulat. Amitől én most ódzkodom. Jókora tornacipős lábamra sandítotok, és érzem ebben nem lenne jó expresszíven ágaskodó kutyákat nézni. "neki legalább volt valamilyen magánmitológiája"- mondja Miss Pox.
N.-val végül a fagyos éjszakai csevegés a Szimplában lett bevégezve. Mécsesek, bárszékek, lepukkant, mégis elit életérzést észlelésünkbe tunkoló helyszín. Egy művészettörténész-filozófus srác is megjelent, aki közölte velünk, hogy minek írni újabb könyveket, hisz már mindent megírtak! Szellemi munkától ódzkodik a megviselt, kifacsart agyú magasan kvalifikált fiatal bölcsész. Lássuk, be, érthető ez. Marad inkább a raktárosi munkánál. A képpakolástól életében először izmai lettek. És még ott van a kétes, könyvekkel való üzérkedés tízszeres profittal, feketén.
Mindezt a Szimplában tudtam meg, ahol nem cigiztem, mégis füstös lettem.
Nessun commento:
Posta un commento