Mr Lankyt sikerült lekapni amint éppen műtermébe robog, egy munkás hétköznapon. Sóhajtva, visszatértem a Védműkönyvtár fennkölt ridegségébe. Ebédeltünk is, a kellemesen közel lévő Risotto-ban. Itt mindig erős, és zsíros szag van, "magyarosan" nagy adagok. Miért? Még mindig félnek az emberek a közelgő vésztől és éhínségből? Reflexből eszünk mindig sokat? Mekkora adagot szolgáltak fel Párizsban? Nagy tányérban kis halom hal, kevés köret, egy jó vörösborral. Itt meg mélytányérokban púpozott ételhalom. A nagy magyar valóság, a pató páli ugar, leöntve valamilyen globális kulimásszal, és színes csomagolásokkal, reklámokkal. Csiricsáré nyomor és megejtő szépség: mindentudó fák levelei szelíd kézként simítják a földet a pesti utcán.
Szagokról szeretnék írni. A pesti-budai illatokról. Utánozhatatlan és otthont jelentő szagokról.
A szagról, amit akkor érzünk, mikor leszállunk a vonatról és elindulunk a síneken át, befelé a csöndes kisváros tiszta levegőjébe. Ez a nyugalom-szag, gyerekkor-szag, már majdnem Szekszárd-szag. Ballagás a vonattól a házig, és beszélgetés nagyapámmal, most pedig Mr. Lankyvel.
Aztán a pesti bérházak illékony és csábító bomlás-szaga, a pincékből felfelé áradó poros nyári festések emlékét tároló hidegség: macskákat rejtő sötétből felkúszó szag-suhintás az elhaladón.
A Vár-avar szaga, a gazok csípős szaga a domboldalon, amit májusban az orgonák bódító rivalgó illatfelhője borít be, mikor hajnalban anyámnak virágot szedek.
A belváros fojtogató, izzadt gőze egy nyári délutánon a buszon, és a keleti pályaudvar mély ólmos bűze, a piaci kofák ládáiból kipárolgó rothadó zöldségek szaga. Az Epreskert terpentinlehellete, az Elte péntek délutáni nagyfényes, tágas, lehetőség-illata, a színház előtti dohányfüst-felhő, a Gellért hegy titokzatos alpinista szele. Eové. Ezek csak Budapesten léteznek. Ebben a szagban vagyok definiálható lény. Hogy hiányzott ez a szag, és milyen gyönyörű volt beleszippanatani ezeket Rómából hazatérve... Az első szippantások, a sok mediterrán, idegen-légkör után. A házakat még megszokhatni: de a szagot azt nem lehet lecserélni.
Emlék: apám vonaton búcsúzott hazájától, ahogy ő mondta, végigszagolta még ezt az országot utoljára. Azóta úgy láttam már megszokta a kinnti szagot, és talán arrafelé nincs is vonatablak, aminek szeleburdi szelének vetve fejüket fiatal József Attilák dönnyögnének a bajszuk alatt, ilyesféléket, mint apám akkor fiatalon. Nem írtam a Balaton szagáról, és a vonat-szagról sem.
A bőr alatt halovány árnyék. (most elolvastam Séf bá egyik kedvenc József Attila versét is) Ha lenne hó most a sínek összeölelkeznének alatta.
Nessun commento:
Posta un commento