nem ismerem őket. frissen festett az ajtójuk,a decens muskátli az ablakukban, nézi a körfolyót. (aminek mintáját akkor rajzoltam le a Naplóba, amikor Mr. Lanky életemben először hazakísért, és az autóban Lányi Andrásról beszélt, mint lehetséges szellemi példaképről, és akkor említette a hagyma titkát is)
a szomszédok.
minden este mulatnak. minden este nevetnek. mi több: röhögnek, vihognak, kuncorásznak, hahotáznak, nyivákolnak-sipákolnak. dorbézolnak, viháncolnak. élénk életet élnek ők. ők a hetedik kerület legvidámabb barakkja. illetve legvidámabb barokkja. én a középkorban élek. kemény, rendszeres munkát végzek, szobámban egy nyárról ittmaradt elmagányosodott, de még aktív szúnyog él, és zümmög éjszaka. a hajamban zümmög, és kóvályog. egész éjszaka.
mindez alatt szomszédaim valami hosszú, elnyújtott ben húr hosszúságú filmet néznek (mint annak idején fidél atya fantasztikus hittan óráin mi is vagy háromszor megnéztük a reggeli mise után) és feltehetőleg boroznak, söröznek vagy netalántán füveznek. Vagy mégsem? egyszerű jókedélyről van szó? semmilyen bűnös szer nem segít be nekik ebben a fene nagy derűben?
ezt csak előítéleteim élesen vágott mezsgyéje mentén tudom elrendezni magamban mint lehetséges választ.
ha én lennék amélie, kiállnék én is a tetőre, és kérdéseket tennék fel a város lakóival kapcsolatban.
az egyik bizonyosan ez lenne: ugyan min mulatnak olyan jól minden áldott este az én közvetlen falszomszédaim? (szigetelve van a fal, de mintha ez a szigetelés pont hogy felerősítené a hanghatásokat)
Nessun commento:
Posta un commento