A pillangó álma

" A tornyokat árnyékukkal mérik, nagy embereket azokkal, akik rosszat mondanak róluk."

" Ha enni akarsz, ne sértsd meg a szakácsot."

" Távoli víz nem olthatja a közeli tüzet."

" Ha türelmes vagy a harag pillanatában, száz nap gondot takarítasz meg."

" Kis türelmetlenség nagy terveket dönt romba."

" Ha egyik szavunkkal nem tudunk eredményt elérni, kár a többiért."

" Korlátolt fiak elődeikkel dicsekednek."

" Fedd magad, mintha másokat feddenél, ments másokat, ahogyan magadat mentenéd."

" Ha nem teszel semmit felebarátodért, hiába imádkozol Buddhához."

" A nagy fa vonzza a szelet."

"Amíg nem kéred az emberek szívességét, jóindulatúak."

"Az éjjel ezer terven gyötrődtem, de reggel mentem a régi utamon."

"Ha sikert akarsz, kérd három öreg tanácsát."

"A bölcs méh sohasem száll letört virágra."

"Néha még az istenek és a halhatatlanok is követnek el hibákat."

" Az írástudó könyvekről beszél, a mészáros disznókról."

" Minél ostobább valaki, annál boldogabb."

" A Mester mondotta: "Akinek nincs hivatala, az ne foglalkozzon a kormányzás dolgaival."

A Mester mondotta: "Ju, megtanítsalak-e arra, mi az igazi tudás? A tudottról tudni, hogy tudjuk; a nem tudottról pedig tudni, hogy nem tudjuk: ez az igazi tudás."

"Aki tudja, hogy ostoba, megmenekül a nagy ostobaságtól; aki tudja, hogy téved, megszabadul a nagy tévelygéstől. Ám a nagy tévelygők életük végéig sem szabadulnak és a nagy ostobák sohasem lesznek okossá.

Ha hárman vándorolnak, még ha egyikük téved is az út felől, céljukat mégis elérik, hiszen a tévelygők száma csekély.

De ha már ketten tévednek, bárhogy igyekezzenek is, mégsem jutnak sehova sem, hiszen a tévelygők vannak többen. És most, mikor az egész ég alatti világ tévelyeg, hiába is mutatnám az utat, könyörgéssel se mennék semmire. Ó, milyen szomorú ez!"

Csuang-ce

A mester mondotta: "Tanulni és nem gondolkodni; hiábavaló fáradtság; gondolkodni és nem tanulni pedig: veszedelmes."
Kung-ce

"Ki bölcs, nincs saját szíve,
hanem, csak olyan, mint a sokaságé.
Jó a jókhoz és
jó a gonoszokhoz is:
jóságát elnyeri.
Hisz az igazaknak és
hisz az álnokoknak is:
igazzá így válik.
Bölcsként az ég alatt,
világ kavargása mind szívébe fér.
A sok ember mind fürkész, hallgatózik;
A bölcsnek csak gyermekek ők mindannyian."
Lao-ce

Eidolon, azaz az értelem bálványának ledöntése

"Mit akart költő úr ezzel a verssel kifejezni?
- Semmit - mondta szelíden a költő.
- Ezt elhiszem, de úgy gondolom, hogy ezt némileg zavarosan csinálja. Általában az a vélemény, hogy ilyen felhőkarcoló szörnyűség még nemigen jelent meg magyar nyelven.
- Nem a tiszta értelem kifejezését kerestem - mondta szelíden a költő.
- Ez teljes mértékben sikerült.
- Egy hangulatot akartam megrögzíteni.
- Minő hangulatot, ha szabad kérnem?
- Hogy az érzelem mérónja a titkok mélységeinek lemérésénél odvába húzódik a fekete pillanatok elől - mondta szelíden a költő.
- Igen - mondtam megdöbbenve. - Igen. De azért mégis szeretném, ha valamivel világosabban...
- Nagyon szívesen - felelte szelíden a költő. - A költemény halvány visszhangja annak a gránitostornak, amely ott csattog a lélek rengetegében. A szív kamrái titkos járatokon megtelnek a velő gondjaival, és vad zuhanással ereszkednek a csiga teljén lábélláb vízgőzvíz hastájhas...
- Elég, elég! - kiáltottam rémülten, és - felébredtem."

A reménytelenség könyve

Weöres Sándor:
A reménytelenség könyve
1

Sóhaj a vízben, bölcső sóhaja,
sóhaj a földben, a vérben, a csontok közt:
Minden reménytelen.

Rontsátok le a templom-romot
és egy nap újra-épül.
Kapuján írás, mint a pokolén:
"Hagyjatok fel minden reménnyel. "

Nem fölfele épül, hanem lefele
a templom. A pokol.
Cserepei szakadatlan bontásban hullanak.
Zöld-kötésű nagy könyve
kallódik egy szúvas padon.

Ha kéred a zöld-kötésű nagy könyvet:
a bontási-terv rajzait kapod helyette,
nagy, zörgő tekercseket.

Reménytelen minden, minden reménytelen.
Görnyedj le, vessz el.
Ez a templom tanítása.


2

A porontyok, ebihalak, eleven kocsonyák kidugják fejüket,
nézésük, mint a vízgyürü, terjed.

Terpeszkednek, mégis aprók.
Aprók, mégis ott vannak mindenütt.
Ime: mint öreg bárkák,
teleragadtunk poronttyal, ebihallal, eleven kocsonyával.

Néz a kék és néz a zöld, néz ránk,
a kék és a zöld, mely alulról jött.

Minden reménytelen,
mert nincs út, csak alulról hozzánk.
Lentről látogatjuk önmagunkat, csonttalan kísértetek.


3

Habos a homály - a mi homályunk, a homály virága,
csupa hab és tajték ez a virág,
mozdulatlan szirmai csupa hab és tajték.

Mint álomban, úszol a véget nem érő nedvességben.
Senkise kérdi: ki vagy.
Csak nevedet kérdik,
okmányaid és rendszámod,
habban és tajtékban, szirmok között,
holt táblákat dobál az örvény: erre tilos, arra tilos,
minden tilos és megszabott a habban és tajtékban,
hisz oly mindegy, merre ficánkolsz.

Reménytelen, minden reménytelen,
mint híg, nedves álomban,
míg egy nő selyem-bugyogója kivillan,
s az álomi nővér combjai közt
a lucsok-özönben elolvadsz.


4

Remánytelen! Reménytelen!
Jegyezd meg e szót, dobd el a többit.

Ne kivánj szabad lenni: reménytelen.
Ne kivánj rab lenni: reménytelen.
Ne kivánj gazdag lenni: reménytelen.
Ne kivánj szegény lenni: reménytelen.
Ne kivánj élni: reménytelen.
Ne kivánj meghalni: reménytelen.
Reménytelen, reménytelen.

Mert a förtelem beözönlött a lét szivéig,
mert az iszonyat betört a nemlét szivéig:
a halálban sincs béke többé.

Irtózz minden javulástól:
tudod, mi rejlik mögötte.
Irtózz minden élvezettől:
tudod, mi rejlik mögötte.
Irtózz minden törvénytől:
tudod, mi rejlik mögötte.
Reménytelen, reménytelen.

Ne vállalj mást, csak a teljes homályt,
a tökéletes sötétséget húzd magadra,
burkolózz bele.

Reménytelen! Reménytelen!
Jegyezd meg e szót, dobd el a többit.


5

Éjjel, ha lovak lépése dobban:
s sehonnan semerre patái ezek.

Csupa út, csupa mozgás,
és mind: sehonnan sehova.

Ne hagyd, hogy hamis úttal, hamis léptekkel becsapjanak.
Most nincs más, csak hamis út, hamis lépés.

Kihúznak ágyadból, vagy műhelyedből
és összevissza kiabálva erre-arra cipelnek,
te mosolyogva ingasd fejedet: Reménytelen!

De nem: inkább hallgass, ne szólj semmit,
mint a kődarab, semmit se szólj.


6

Mert a förtelem beözönlött a lét szivéig,
mert az iszonyat betört a nemlét szivéig:
a genny elöntötte a világot,
nem csak kívül, az események arcát fekélybe borítva:
gyökerén megmérgezte a világot.

Figyeld: a barmok hangja megváltozott.
Mintha ölnék őket, úgy nyöszörögnek és üvöltenek.
Falánkok, fürgék, mint régen,
de hangjuk merő nyomoruság.
Ők nem érzik, nem tudnak róla.

Figyeld: a virágok illata megváltozott.
Gyönge és kesernyés.
Ők nem tudnak róla, nem érzik.

Figyeld: a gyümölcsök íze megváltozott.
Kényszeredett és alig-édes.
Ők nem érzik, nem tudnak róla.

Olyan lett mindegyik évszak, mint a kacagó vak-leány.
S minden, mint a hülye, ki nem sejti igazi nyomorúságát.

Ha figyelheted halottaidat
s a meg nem születetteket és nem-létezőket:
hosszú fekvő árnyékon, mely mint a lóca,
ülnek és sírnak.
S ha figyelheted a testteleneket:
menekülnek, füstöt vet a szárnyuk.

Mert a förtelem beözönlött a lét szivéig,
mert az iszonyat betört a nemlét szivéig:
a halálban sincs béke többé.


7

A magasság úgy elsötétült,
hogy a fény roncsa már csak a pénzé, a párté, a szerelemé.
Nézd a bankokat, gyüléseket,
a kocsmákat, a bordélyokat:
ott búcsúzik, összesűrűdve, a ragyogás maradéka.

Nézd a kertben ülő családot:
rajtuk még sugár ömlik el,
párnázva mozgásukat:
De szívük retteg: mit hoz a holnap?

Szerelmespár lépdel az utcán:
villanásnyi fény.
Mögöttük a végtelen sötétség.

Átoknak hangzik, pedig áldás:
Ess össze, vessz el,
ez az utolsó áldás a világon.
Hagyj fel minden reménnyel: ez a végső nyitott kapu.


8

Ne várj csodát:
mibennünk meghalt az Isten,
mibelőlünk kihalt az Isten.

Hited arra jó, hogy csörgesd, játssz vele,
hogy könyörögj valakihez, ki nem több, mint egy kitömött madár,
mint egy kóró, melyen szél fütyül.

S ha hitetlen vagy:
saját butaságod imádója vagy,
önmagadat okádod a büdös levegőbe.

Hited babona,
hitetlenséged babona.

Ne vállalj mást, csak a teljes homályt,
a tökéletes sötétségest húzd magadra,
burkolózz bele.


9

Szaladó szürke oszlop,
nem kőből: megőrült levegőből és tehetetlen porból:
tánc ez, vigasság!

"Holnap meghalok úgyis:
ma dúskálni akarok benned, égő város! "
"Jól van: tipord le
testemet és gondold: anyádé. Mi akarsz még? "

A reménytelenség igéi
köszöntik a szaladó szürke oszlopot,
köszöntik a táncot, a vigasságot
örök egykedvüséggel.


10

A sötétség pohara ez,
a reménytelenség könyve.

Ime a reménytelenség: az utolsó remény!
Görnyedj le, vessz el:
átoknak hangzik, és ime az utolsó áldás!

Boldog, aki nem vár javulásra:
tudja, mi rejlik mögötte.
Boldog, aki nem vár élvezetre:
tudja, mi rejlik mögötte.
Boldog, aki nem vár törvényre:
tudja, mi rejlik mögötte.

Boldog, aki nem vár semmit
és a teljes sötétséget magára ölti.

Mert ma a szaladó szürke oszlop
tanít a végső szóra: Reménytelen!

Magának van jövőképe?

Kérdezte Széphelyi tanár úr egykoron. Weöres Sándorral válaszolok, föld nélkül. Talán pár év múlva lesz annyi pénzem, hogy vegyek egy darab földet valahol....

"Nem sokat törődöm irodalmi sikerrel, magam kedvére irogatok; nem leszek rászorulva, hogy firkálásból éljek, szerzek egy doktorátust és talán állást is kapok majd; ha nem, akkor is van jó sárga kavicsos csöngei föld a talpam alatt - megvan a megélhetésem és ami siker és pénz az irással kapcsolatban csöppenik hozzám, azt indokolatlanul jövő ajándéknak tekintem, érthetetlen természeti tüneménynek". 

/Weöres Sándor Füst Milánnak, Pécs, 1935. november 27./

Ikersudarasodás avagy a sebekről

Már régen elült a szél, nincs már félelem és fájdalom. Csak az erdő és a fák csöndje. Még félénk madarak hangjai hímzik a nyugalmat pókhálószerűen. Szürkés ígéret az ég. A feltámadás reménye ebben a hidegben még derengőbb és szebb is, emberibb is mint a melengető tavaszban -  a hideg az igaz, a kihűlt föld? Később lesz majd zabolátlan a táj, a madarak zajos örömködésének hangjaikor s bőrünkön táncoló fémkacskaringók sistergése közben. Ez még a koratavasz, rideg mennyország. Meglátunk egy fát. Törzse kétszeresen ágazik szét, s kétszeresen forr össze újra. Két nagy sebet kapott életében s hiába tekerte, rázta, zúzta szét kényszerű-iker törzseit nagy erejű Szél úrfi, ő újra rátalált saját életvonalára és visszaolvadt önmagába. Visszaolvadt egyszer. S visszaolvadt még egyszer. A seb, ki tudja, fájhatott neki, talán oly erős fájdalmat ejthetett rajta, mintha áramütés érte volna. Két bántás, vigyázatlan ember vagy állat által, órási trauma a fa életében, amikor saját teste kényszerűen kettéhasad - talán ilyen az is, amikor megszakad a szív: apja távozását néző leányka, földbe gyökerez a lába, s anyját vigasztalja. Aztán a nap, mégis rásütött másnap, és sejtjeit használta a fájdalom-vágás habarcsának, s maga fölé nőtt, magasra! Képzeljétek el azt az erőt, ahogyan lentről szívja fel anyja porhanyós testéből a hidegen felbuzogó vizet, s fentről húzza magához az arany fény, igazi apja szellem-melege. s Olyan magasra nő, hogy fentről látja saját lélegző levélkéit. A felnövés idejét látjuk ma is ezen az élő szobron, a sebek utáni nagy elágazások tátongó nyomait, s az önmaga hiányát körbeölelő idővel dacoló, nyurga testet.

Sebéből folyt gyantában elaludt egy hangya. A lombból könnycsepp hull az éledő gallyra - egy távoli tenger szivárog, sírdogál. A világunkon túli égbolt fölül van, nagyon messze, de az ismert világunk határára tapad, fülel, őt is földre húzza a gravitáció. Egy újabb születésre rendelt angyal pici léket ütött rajta. Aludj, aludj hát hangya. S álmodban vigasztald meg a könnyező mennyet is.

"A bábok között elaludt a hangya.
Szél, a bábokat most el ne fúdd!
Különben jó az is.

Kis, fáradt fejét csillámokra hajtja
és alszik véle csöpp árnyéka is.

Egy szalmaszállal fölkelteni szépen!
De jobb, ha már indulunk haza,
erősen beborult - -

A bábok között elaludt egy hangya
és - hopp - egy csöpp már a kezemre hullt."
(József Attila) 

A szeretet himnusza

Testvérem,
Ki az északi sark fényes üveghegyei között botorkálsz
S kancsal szemekkel meredsz az ég befagyott tavára,
S te másik,
Sötét, elepedt utasa a szörnyüszelű szikkadt Szaharának,
Ki nyelvet lógatva vágtatsz nyakigláb, görbe tevéden,
S te szintén ,
Rézbőrű, morcos, százszor megrugdosott fia Amerikának,
Ki egetfúró sziklák zord ketrecében dühöt üvöltesz,
S te is, ki
Ópiumos, álmos, langyos hazádban tipegsz ingó léptekkel
S álmaidat hegyetlen a lomha sárga vizekbe fojtod,
S ti, mind, mind,
Testvéreim, milliók, elhullott magvai egyazon kalásznak,

Élők és élni fogók és mind, mind halni fogók: szeressétek egymást!

Nézzétek:
Fény villan az égen és azt lobogja: szeressétek egymást!
S a föld szíve visszadobog remegve: szeressétek egymást!
Halljátok:
Az óceánok fölzúgnak, így zúgnak: szeressétek egymást!
A hegyek közt mennykövek dübörögnek: szeressétek egymást!
Hirtelen,
Mint gyors villámok cikáznak el az ezerévek felettünk,
A harmadik párka szapora ollója iramodva csattog -
Testvérek!
Sötét gyűlölet ne sarazza a drága pillanatot,
Míg mocsoktalan ajkunk egymáshoz érhet.
Ha majdan
Elhajított hólabdaként száguld a kihűlt föld
Zimankós napja körül s szerte bolygók dideregnek,
Egy árva
Fénysugara még akkor is tűzhessen a sötétült űrbe
Az egykori, világot csóvázó, szerelmes szeretetnek!

Albert Einstein a gondolkodásról

"Koraérett fiatalemberként igen elevenen élt bennem mindazoknak a reményeknek és törekvéseknek a haszontalan volta, amelyek az emberek többségét szakadatlanul űzik. Egyhamar rájöttem ennek a hajszának az embertelenségére is, amelyet akkoriban szorosabban rejtettek a képmutatás és a szép szavak álarca mögé, mint ma. A gyomrának a létezése mindenkit arra ítélt, hogy részt vegyen a hajszában. A gyomrot kielégítette a hajszában való részvétel, a gondolkodó és érző embert azonban nem. A hajszából az első kivezető utat a vallás mutatta, amelyet a hagyományos oktató-nevelő gépezet minden gyerekbe beleplántált. Így lettem én is - noha vallástalan (zsidó) szülők gyermeke voltam - mélyen vallásos, ez azonban már 12 éves koromban hirtelen véget ért. A népszerű tudományos művek olvasása során hamarosan meggyőződtem arról, hogy a bibliai történetek jó része nem lehet igaz. Ennek következményeként szinte fanatikus szabadgondolkozóvá váltam, amihez az az érzés társult, hogy az állam szánt szándékkal hazudik az ifjúságnak; ez lesujtó hatású volt. Ennek az élménynek az lett a következménye, hogy bizalmatlanná váltam minden tekintéllyel szemben, szkeptikussá lettem a mindenkori társadalmi környezetben élő meggyőződésekkel szemben - ez a beállítottságom később sem szűnt meg, noha az ok-okozati összefüggésekbe való jobb bepillantásom következtében veszített eredeti élességéből. 

   Világosan látom, hogy az ifjúság hamarosan veszendőbe ment vallási paradicsoma az első kísérletem volt arra, hogy megszabaduljak a "csak személyi érdekeltség" bilincseiből, abból a létből, amelyen a vágyak, remények és primitív érzések uralkodnak. Ekkor ott állt előttem a tőlünk függetlenül létező külső világ, amely nagy és örök rejtély ugyan számunkra, de legalább részben hozzáférhető szemléletünk és gondolkodásunk számára. Szemlélése szabadulásként hatott rám, s hamarosan rájöttem, hogy sokan, akiket becsültem és csodáltam, a vele való odaadó foglalatoskodásban belső szabadságra és biztonságra találtak. Félig tudatosan, félig tudattalanul az a legfőbb cél lebegett előttem, hogy ezt a személyünkön kívüli világot a lehetőségek keretén belül megértsem. A jelenben és a múltban élt hasonló beállítottságú emberek és ezek eredményei voltak az én elválhatatlan barátaim. Az e paradicsomba vezető út nem volt olyan kényelmes és csábító, mint a vallási paradicsomba vivő; de megbízhatónak bizonyult, s sohasem bántam meg, hogy ezt az utat választottam.

    Amit itt elmondtam, csak bizonyos értelemben igaz, mint ahogyan egy néhány vonásból álló rajz is csak korlátozott mértékben ábrázolhat egy bonyolult, zavaros részletekkel teli tárgyat. Ha valaki kedvét leli a szépen egymáshoz illeszthető gondolatokban, lényének ez  vonása mások rovására erősebben kifejlődhet, s egyre erősödő mértékben határozhatja meg mentalitását. Az illető egyén később visszapillantva esetleg úgy érezheti, hogy egy egységes és rendszeres fejlődésen ment át, pedig valóban kaleidoszkópszerű egyes élményekből tevődött össze. Hiszen a külső helyzetek sokrétűsége és a pillanatnyi tudattartalom szűk volta az emberek életét bizonyos mértékig atomizálja. A magamfajta ember fejlődésének az a fordulópontja, hogy fő érdeklődési köre lassanként és egyre jobban távolodik a pillanatnyitól és a csak-személyitől, s a dolgok gondolati megértése felé fordul.  Ebből a szempontból tekintve a dolgot, a fenti vázlatos megjegyzések annyi igazságot tartalmaznak, amennyi ebbe a rövid keretbe belefér. 

     Mi tulajdonképpen a "gondolkodás"? Amikor érzéki benyomások hatására emlékképek merülnek fel bennünk, ez még nem "gondolkodás". Amikor a képek sorozatokat alkotnak, amelyek minden tagja újabbat kelt életre, az még mindig nem "gondolkodás". Amikor azonban egy bizonyos kép sok ilyen sorozatban visszatér, éppen visszatérése következtében az ilyen sorozatok rendező elemévé válik, amennyiben az egyébként összefüggéstelen sorozatokat összekapcsolja egymással. Az ilyen elem szerszámmá, fogalommá válik. Szerintem a szabad asszociációról vagy "álmodozásról" a gondolkodásra való átmenetet az a többé-kevésbé uralkodó szerep jellemzi, amelyet a "fogalom" ebben játszik. Önmagában véve nem lényeges, hogy egy fogalom érzékelhető és reprodukálható jegyhez (szó) kötődjék; ha azonban ez bekövetkezik, a gondolkodás másokkal közölhetővé válik. 

    Milyen jogon - kérdezheti az olvasó - bánik ez az ember olyan gondtalanul és primitív módon ennek a problematikus területnek az eszméivel, s meg sem próbálkozik azzal, hogy valamit be is bizonyítson? Íme a védekezésem: Gondolkodásunk szabad játék a fogalmakkal; a játék jogosultságát a segítségével az érzéki élményekről nyerhető áttekintés adja. Az "igazság" fogalma ilyen képződményekre még egyáltalán nem alkalmazható; erről a fogalomról szerintem csak akkor lehet szó, ha a játék elemeire és szabályaira vonatkozóan messzemenő megegyezést (konvenció) sikerült már elérni. Nem kételkedem abban, hogy gondolkodásunk nagyobb részt jegyek (szavak) használata nélkül, s ráadásul messzemenően tudattalanul megy végbe." 

    

Grand Hotel

keskenyednek lábai
betonkocka soványul
arcába nézek és látom
hogy lopva nézi a balkont
ahol aranysárga láz lakik
öszes hajú nő
napcserzett arccal mered
fésüli őszes haját
kevés haja van
sok szürke hálószoba
szürke ő is
barna bőre émelyeg a szürkeségben
mintha minden kincse haja lenne
úgy simítja haját
a Hotel csendje
sötét szobában arany naplemente
nézi a nő elmerengve
sötét szoba a balkonon
arany naplemente
a nő szemében tündököl
becsukott ernyők
denevér bőrű rejtőzködők
alszanak
nem feszülnek fénynek
szürkévé aszott arany naplemente
a láz csitul
az ernyők denevér álma
feketébe domborul
zöld-kék orgonák hegyek és házak
Grand Hotel zárás előtt