őszi ablak

tudtuk jól, hogy ez az eső

végleg elmossa majd a nyári meséket… 

álomcsiga nyálkás nyoma villant az aloé levélen

míg szemet dörzsölve fekszünk a szoba évszaktalan vákuumában

a testekkel övezett meleg porhanyós homályában

az esőverte ablakot nézi

a teljesen meztelenre vetkőztetett szemem

most kezdem látni, hogy átázott érmék

egy másik világból küldött levelek

csattannak az üvegen

sárgára aszalódott öregkori arcok?

vagy könnyes arcú szétázott tenyerek?

elektromos rezgésű álomból ébredek

az ablakra rácsapódtak a sárga levél-tenyerek

Álmomban

Álmomban lágy gyolcsot szőttél,
Oly elomlót, mint a köd.
Csak libegett, nem suhogott
Holdas ujjaid között.

S nőtt a kelme, mint az emlék
S tél előtt az éjjelek.
Mint a vágy és mint a láz, hogy
Nélküled nem élhetek.

Tudtam jól, hogy álmodom csak,
De vágy-rajzolt válladat
Megérintém ... Te rámnéztél
S így szólottál: "Árny-alak,

Mért kisértesz? ! Tegnap este
Elaludtam s tudom én :
Annyi vagy csak, mint a csillag
Az esti tó tükörén.

Sóvár szemed, hívó ajkad
S hangod is csak álmodom.
Karjaidon átsüt testem,
Mint holdfény a fátyolon.

S utolérnek nagyot-lépve
Torony-lábu reggelek
S újra árván, forró könnytől
Ázott párnán ébredek...

Ebben a versben van egy örökre bezáratlan idézőjel...

Csontváry és a köd

Helyzetjelentés. 2015. december 23-a. A mai napon azt hiszem semmit nem lehet csinálni, csak írni... "vigyázz magadra és a veledszületett jókedvre" - írja Medve még korábban. Azt hiszem éppen azon vagyok. Őszintén megvallva ezt nem is annyira nehéz egy szerelemgyereknek... Régóta sejtem, hogy lévén szerelemgyerek más, afféle garabonciás-jelű szabályok vonatkoznak rám és az életemben kevesebb a szabály. Nem is tudnám nagyon elviselni. Egyébként pont Csontváry is: a szerelemgyerekséget a zseniség egyik feltételének tartotta, ugyi. Gógyis ember volt (ezek mind egykori hittantanárom, a legkedvesebb papbácsi, Fidél atya szavai: gógyi, ugyi) - mármint a Csontváry - olyanokat tudott, amikről a legtöbben csak bátortalanul, ritkán de inkább soha. 

Más: Volt is egy kis fogalomgyűjtemény a kiállításon egyébként a Csontváry-rögeszmékből mint pl. napút, energia, zseni -  s ez nem is volt annyira haszontalan, sőt motivált, mint amikor a villamoson oktatnak táblákkal meg bemondással, hogy hogyan is kellene emberi módon viselkedni, átadni a helyet és hasonlók, na mindegy, régen rossz, ha ezt már ki kell írni...
A lényeg, hogy a közeljövőben írni fogok Csontváryról - így jutottam be a kiállításra is sajtóigazolással vagy mivel - nem kisebbítem a dolog jelentőségét, életem egyik legizgalmasabb és legmegtisztelőbb feladata - írni Csontváryról! Nagyon nagyon nagy!! óriási dolog, hogy szellemi kölcsönhatásba léphetek Valakivel, akitől már mindent megvallva - gyerekkoromban hátast dobtam. Pillangók szálldostak a hasamban és a gyerekszívem is megtelt a szerelemhez érzéséhez hasonlítható izgalommal a képeitől. Főleg, amiken a Hold és távoli tájak szerepelnek...De a Siratófal, a Mária kútja, a Cédrus, a marokkói tanító homloka és a festőlegény... Akinek az albumát órákig és sokszor nézegettem miután rátaláltam nagyapám könyvespolcán. Tivadar (Egy vizivárosi barátnőm egy régi pasiját is így hívták, emlékeztek?) igazságfelfedő álmodozó volt és hát alighanem tényleg zseni. A "Ki lehet zseni" című írása... na az valami elképesztően gyönyörű, de most csak az elejét idézem:

 "Zseni lehet, aki soron van, akit a sors keze kiválasztott akinek ősei akaraterővel lelkiműveltséggel a művészi tehetséggel voltak  felruházva, aki telivérrel – szerelemmel – jött a világra"

  "A keserűt meg majd... " Ugye, Medve? Nagyon hiányzol és hiányzik Buda, de legfőképp a Viziváros. Hiába jött el Pécsről meg a közgyűjteményekből Csontváry ide a Várba és a Vizivárosba ...valahogy  ezek a helyek mégis messze vannak. Akkor is, ha éppen bennük sétálok, Atlantisz lettek, álmaim elsüllyedt régiói... (vagy légiója? -  "Versek álmoknak légiója/ harcoljatok ezután másnál./ Elfáradt szegény bús vezéretek/ Most egy kicsit elbujdosik/ és megáll az elmúlásnál".)  Ez a hely, sőt, ez a helykomplexum, az első kerület, ugyi, éppúgy elvesztette létezésének hitelét, mint az a párt, amiért annyira lelkesedtünk, és amiben annyira hittünk mi mind: 17 évesen. Emlékeztek? 2002-ben még tüntetésekre jártunk - ma már nem járunk tüntetésekre, hanem szétszóródtunk a világban - "ki-ki magának próbálva szerencsét" - mellékeres utak vagyunk egy misztikus tulipánon. De mind innen indultunk Budáról. Szóval az, hogy itt vagyok, maradtam, egészen irreálisnak tűnik, mert Ti nem vagytok már itt, a családom, a macskám, Chloé vagyis Chleo, - tudjátok apám is így nevezte el tőlem függetlenül  a macskáját nemtom hányezer kilométerre és ez csoda volt!!!, a szomszédok kutyái, a Zsozsó és a tacskó, és a gyerekkor. J. halála az Úri utcában. Az is lehet persze, hogy nem a Viziváros van messze, hanem én. Talán megváltoztam? Olyan ide visszatérni, mint egy régen eltékozolt szerelmet megpróbálni felidézni. Amikor ugyanitt leszólítottak, hogy milyen szép pár vagyunk B-vel. Amikor G. szavalt és az asztalra csapott és egy másik idősávban a másik G. megsértődött. A megidézés szinte lehetetlen, hiszen sose lesz már olyan. Pedig emlékszel még Medve, ugye? Emlékszel még a régi kamaszkori hősies szerelmekre, a szomszéd fiúkra, a gimis románcokra, a hittantáborosokra, az elsőkre, a Nagy Szerelemre, a sírva villamosutánfutós, a "Zsebi én szerelmes vagyok"-Nagy-Szerelemre, a Csokonai Vitáz Mihály arcában meglátom-G-t-eszeveszetten-megszállott-szerelemre, az erőltetett-mégis-szép-szerelmekre, B-re, ahogy a fal tövében áll, és tisztára úgy néz ki, olyan bajszos, mint a Babits Mihály, és abban az Andrássy úti   tükrökkel kirakott kocsmában vagyunk, G.-vel és a suhanc zeneszerzőkkel a Philip Glass koncert után, ami az egyetlen olcsó volt a környéken, de azóta már az se olcsó, és valami indiai étterem van a helyén az Andrássy úton...Szóval kinézem magamnak B-t, azt mondja abban a Margithídbudaihídfői kocsmában, hogy bájos a kancsalságom és szeret biciklizni és ez megpecsétel eldönt valamit és kitalálom Őt és "megvalósítom" őt, még mielőtt elhagyjuk egymást. És Mr, Lanky szeme a hátamba fúródik és félek és tízezredszerre is szakítok P.-vel valahol Nyúlipoutban. Mindez elenyészett és elmúlt és szétporladt és már elcserélődött egy, egyetlenegy szóra, a Szerelemre. Ady Minden Szerelmében telt az életem egészen az ovitól kezdve. A Cs. Ambrustól kezdve, akinek a szülinapi buliján "dzsengáztunk" és kardok voltak az apukájának a szobafalán. Mert minden a Szerelemben van és mi a Szerelemben vagyunk. Dehát tudod te ezt Medve... tenéked magyarázzam? 

De mostan hidegzuhany. Hiába fakadok sírva nők azaz fiúk nevét kiáltva s házszámokat: mindenki elutazott és még Juhász Ferenc is meghalt, sőt Kobzos Kiss Tamás is. Persze sem ők, sem a szerelmek nem tűnnek el nyomtalanul és éppen a nyomok a legkellemetlenebbek. Mert mindenhol jelek vannak és sebhelyek, meg zúzódások nyolc napon, sőt nyolc éven túl sem gyógyuló nagy vonzalmak - mélyedései a bőr mélyebb szerkezetében - beleégve mint Dózsa György makacs izmaiba az elektromosság, égett hússzag - hát, "éltem és ebbe más is bele halt már", és hát természetesen  - nem bánok semmitse! Még lényegében mindannyian élünk - kivéve persze Taki tanárnőt, Zsenyát, Lődit, apámat, nagyanyámat - de nem él már közöttünk Kapcsolat. Csak a rohadt fb-on égnek a lájkok. A Viziváros mint valami Tündérország alábukott valahova, mint a gyerekkor. De az élethez hozzátartozik - hozzá kell tartoznia - a reménynek, hogy egyszer talán mindannyian visszakerülünk Budára. Mert oda Buda! És nem is merem bevallani, de még a Napló is elveszett... be van fotózva ugyan, de nincs meg... És elvesztettük a Fő utcát, a Zsolna utcát és jelentem: a szerelmek is kivéreztek! Egytől egyig. Mindaz, amiért és amiben éltünk! Mi lesz velem B. nélkül? Új idők, új dalai? Berlinben vagy Ausztráliában? Miért jó a jónapot? Mit ad az adjisten? Mi jöhet még ezután, édes öregem? 
Figyelj. Ha nem jutunk ide vissza, akkor én most, 2015 karácsonyán ünnepélyesen megígérem Neked, hogy ha nem lesz Buda, akkor vagy a Mennyben vagy a Tisztítótűzben, vagy a Pokolban, mit bánom, vagy a Nirvánában mindannyian megint találkozni fogunk... plusz a Jóisten. Ahogy mindig is. Méghozzá a Lánchíd Sörözőben fog velünk rock-ot hallgatni a Jóisten és maga Jézus Krisztus is, az emberarcú, az igazi emberi természetű Isten, a piros kockás abroszoknál és Szép Ernő Cipó úrral együtt elszavalja majd a "Nem volt játékom" című verset és mindannyian sírunk majd és nevetünk. És itt lesz Cseh Tamás és Bereményi Géza is és KAF és a Balla Feri és persze apám és az összes haverja és a nagybátyám, és a trafikosnéni, a Zsike és Nanó bácsi no és persze Mary Poppins és a régi melegszendvicseken megrajzolt Vörös-tenger, amin a zsidók biztonságosan átkeltek. Igen, itt lesz, illetve ott lesz a mennyei vagy poklos Lánchíd Sörözőben Fidél atya is és dob majd néhány szaloncukrot ránk, miközben egy súlyosan pajzán népdalt énekelgetve szintetizátorozik. Pöttyös Eszternek illatos lesz a Polly Pocketje és megmutatom neki a Titkos utat...Sanyi Scootert fog hallgatni, a fiúkkal palackpostát dobunk a megáradt Dunába...Együtt leszünk, ez biztos! Nem fogtok többé ennyire hiányozni, ti Mindannyian akiket annyira szeretek! Itt lesz a szomszédnéni, az Éva és a Fiúk és Imre, akikkel a Rám szakadékba mentünk túrázni, és ájtatosak lesznek és feladják rám a ruhát a rendes ministránsfiúk. És a Batthyány téri szoci szökőkút is meglesz, amit lebontottak. Ott lesz az első történelmi sokkom Auschwitz-ban, amikor anyám ölében zokogtam, ott lesz apám minden mosolya, ott lesz minden ki nem mondott szó, minden szomorú ünnep, minden céltalan és üres nyári és téli vasárnap, ott lesz minden ellopott, elhazudott értékünk, ott lesz minden, ami miatt féltünk és szorongtunk az utóbbi évszázadokban. Minden meglesz. De itt a Földön, Budapesten már havazások sincsenek, a régi dalok sem szólnak úgy, megfakult minden és a karácsonyok igazi átélt meghittsége is elenyészett, - minden csak valaminek az árnyképe - valami Újnak kellene következnie. Talán másfele kellene menni... másik országba? Segítene az valamit? Vándorolni kellene.

30 éves vagyok, de nem érzem magam néha még feleannyinak se... Vagy nagyon jól vagy nagyon rosszul csinálok valamit. Az én koromra már mindenki ezerszer felnőtt, mindenki abbahagyta már a blogírást, a versköltést, a folyamatos szerelmesnek levést, az bohémságot, a szeszélyeket... én meg még mindig nem. Fiatalnak érzem magam: egy lelki újszülöttnek. És mindeközben, valami lokálpatrióta rinocérosznak is, ahogy itt ülök a Lánchíd tövében, a hírneves Sörözőben, a Hörpentőben, ahogy a jóöreg Lázár Ervin mondaná, halott apám törzshelyén tartom a frontot. Mint valami Vesta-szűz üldögélek itt egyedül helyette is. (Az előbb idejött és megkérdezte tőlem egy nő, hogy mit írok. Ő arra tippelt hogy szakítólevelet...) Szegény apám sokszor "menekült ide" a mi családi karácsonyaink elől is, bizonyára mert... itt jobb volt a hangulat mint otthon. Hát jelentem apu, most is jobb a hangulat.. Joe Cocker szól és LGT. Tandori még él, valahol csiripelnek a verebei. Fodor Ákos halott. S én megmaradtam krónikásnak. A 0 kilométerkőnél vagyunk. Ugye hallasz? Ugye itt vagy valahol? Valami megint kezdődik. Az egész világ a hamutálam. 23-án Medvével kellene valahol éppen innunk. A Lövőház utcában éppen a második vagy harmadik sörnél kellene tartani, de most egyedül, hangsúlyosan egyedül. Nem dramatizálom, de Valami végleg véget ért, ezt napok óta érzem, történelmi napok ezek B. vonatkozásában. Mi lesz velem nélküle? Ő egy szellemi hérosz az életemben, egy meghatározhatatlanul fontos, felmérhetetlen jelentőségű Tényező. Nem gondoltam, hogy ennyi év után is ilyen nehéz lesz ez az elengedés...

Közben milyen szép, hogy nagykiállítás van a Várban a Csontváry-életműből, az utolsó napok. És köd borítja egész Budapestet. Jön a karácsony, az emberek az utolsókat rúgják alig bírnak elvánszorogni a karácsonyfák alá. Elég rémes a hangulat a metro-n. A mai nap egyébként sírással (magánélet) és házitanítóskodással telt a budai polgárcsaládnál, akik már szinte maguk közé fogadtak. Mintha visszamehetnék általuk a tisztes polgári létbe és állapotba ahonnan eldzsentrisedtem. Életem legkarácsonytalanabb karácsonya, és legszomorúbb adventje. Nem azért mert nem várom a Kisjézust és nem azért, mert nem remélek, és nem azért, mert félek a jövőtől vagy aggódom magam miatt. B. miatt van minden és P. miatt és T. miatt. Na megint sokan vannak mégis iszonyúan kevés mindez. Szerelemfrász, nem csengőfrász. Lidérc-krampuszok feketítik a tintakék eget. Tiszta szerelem kellene, de kitudja, kijár-e még. Csontváry színeivel mindenesetre újrafestem magam - belül. De ez titok. A rondellákon sétálok, átmegyek a Történelem kapuján. Árgyilus fája megkopaszodott. Beszereltek egy mozgólépcsőt. Kutyák mászkálnak a Lánchíd Sörözőben. Mi az, ami megmarad belőlünk és a magánmitológiákból? És én ki vagyok - nélkületek?

Spontaneitás és hitelesség

"A mai kultúra a személy hitelességét, értékét a spontaneitásra való képességben látja, hogy szabadon ki tudja fejezni érzelmeit, hogy kifelé is olyan, mint belül. 

Ebből a szempontból a szeretet akkor tűnik igaznak, nagylelkűnek, ha spontán. Úgy tűnik, mintha a gondolkodás, a döntés, az önuralom elvenné a szexualitás természetességét. Gyakran merevségnek tűnik, ha szexualitásunkkal a szeretet logikájából következő program szerint élünk, és nem feltétlenül akkor, amikor legerősebben vágyunk rá; és úgy tűnik, hogy a személy hitelességét az adja, ha spontán módon követi saját hajlamait. 

Valójában spontaneitás helyett spontaneizmusról kellene beszélni, hiszen a valódi spontaneitás nem azt jelenti, hogy olyanok vagyunk kifelé, amilyenek belül, hanem, hogy olyanok vagyunk kifelé, amilyenek belülről szeretnénk lenni. Hiszen amit az ember önmagában talál az nem mindig pozitív;  jó érzések és helyes törekvések gyakran együtt élnek a rivalizálással, agresszivitással, bizonytalansággal, félelmekkel stb. Ezért meg kell tanulnunk, hogy felismerjük legintimebb vágyainkat, hogy el tudjuk dönteni, melyiket követjük és melyiket nem. Chiara Lubich írja, hogy a hitelesség azt jelenti "hogy magamból az igazi valómat akarom adni", vagyis azt a részt, mely leginkább megközelíti az én igazi énemet. Ez arra kötelez, hogy a személyiségünk legérettebb részeihez legyünk hűségesek. 

Ebben az értelemben a spontaneitás és hitelesség nem eleve adott dolgok, hanem meghódítandó célok; az elején gondolkodásra, erőfeszítésre, önuralomra van szükség, de aztán minden tényleg spontánná válik, az akarat is.

Aki megértette a szeretet értékét, az tudja, hogy mennyire fontos hallgatni, kiüresíteni önmagunkat, hogy befogadjuk a másikat minden örömével és fájdalmával. De nem könnyű azonnal ebbe az állapotba helyezkedni; az elején az akarat erőfeszítésére van szükség, hogy félreállítsuk saját belső világunkat. Ez persze nem spontán módon születik, és ez az állandó törekvés, hogy elfelejtjük magunkat, hogy nevethessünk a nevetővel, és sírhassunk a síróval (míg igazából arra vágyunk, hogy minket hallgassanak meg, értsenek meg, könnyítsenek terheinken), akár színjátéknak is tűnhet, az őszinteség, a hitelesség hiányának. Idővel aztán egyre kevesebb erőfeszítést kér az, hogy a másik világát magunkra vegyük, és egyre természetesebbé és spontánabbá válik. Az igazi hitelesség az érzelmek, az értelem, az akarat és az ösztönzések közötti összhangban van." 

Énvesztés

Ha kiválasztanának! Érdektelen,

áttetsző funkcióimat kiemelnék belőlem,

s mozdulna bennem és fölöttem 

e hatalmas levitáció!

Ahogy az oktatófilmen mutatkozott 

az a kedves, jellegtelen házaspár:

nő elalszik, férfi elalszik, kezdődhet azonnal

a mágikus színjáték. A legmagányosabb

és a legnyilvánosabb. 

Surrogó csendben válik le róluk

szuszogásuk, verítékezésük,

kézremegésük, magzati összegömbölyödésük

hétszer hétezer kópiája. Pedig számukra

ez is csak olyan alvás, mint a többi.

Cikázó szemgolyó, futó látomások,

agyhullám, agyrezgés, elesés-érzet,

a vázizomzat megbénulása, érdemtelen duzzadások -

micsoda elszabadult rakétában repülnek!

S lélegzetvisszafojtva lessük, fogja-e még őket

a gravitáció. Az se baj, ha nem a Földé.

Akármelyik égitesté. Hogy lesz-e hepiend?

Hiszen máris gyorsul a pulzusszám. Ébredeznek.

Most már csak önmaguk.

Csupaszon, kiszolgáltatottan,

mégis a törzsfejlődés tartószerkezetén nyugodva

nyújtanám én is át, ami csak úgy gondtalanul

megtörténik velem. Megmoccanna az örök csontváz,

fölemelkedne, kényesen végignyújtóztatná tagjait.

Végre a mindené. Eltűnhetnék premier plan arcom,

vállam, törzsem mögött, s ő lehetne a lényeges, az éntelen látszat,

az, mi mindenkié, s végül maga a röntgenfény, maga a sugárzás,

példázatként a funkció, a folyamat látszana, végre nem

az ellenkező, az ellensúly, az előtér.

Hogy mi a valódi...

Hogy mi a valódi feladatom? Megtanulni élni, jól élni és ezt elmondani az embereknek. Ez a feladatom. Ha nem vagyok egyedül, akkor nem hozok áldozatot és sohasem fogom megírni azt, amit meg kell írnom. Az írói nézőpont azért olyan kegyetlen, mert egy író/festő stb. valóban csak egyet akar az élettől - megtalálni azt a körülményt és azt a személyt, aki mellett képes és tud alkotni. Ez nem olyan mint egy munkahely. Ez egészen más. És ez egy borzasztóan önző dolog. De máskülönben sohasem fog az illető alkotni.

 Rendben, otthon maradok, a lelki érzelmi boszorkánykonyhában - otthon maradok szobafogságban - nem visszatartom, hanem kivárom a dolgokat. Ez két különböző dolog. Ez hatalmas színes lego - a lelkem. Építem. Én szeretek építeni. Hatalmas várakat, nagy rajzokat, nagy mondatokat, hosszú szövegeket. Nem gondolok semmit az igazságról és Foucaultról. Nincs hozzá közöm. Nekem magamat kell felépíteni, de mindenekelőtt megszeretni. De ez valószínűleg egyedül lehetetlen. Nem fog menni - ha vak dióba vagyok zárva. Persze tele vagyok félelemmel. Mi van, ha nem sikerül, ha megint elbukok? Ha megutálom magam, ha túllogikázom, túlgondolkodom.  A maximalizmusom megöl minden élőt körülöttem? Ne, nem akarom, mert a maximalizmus, az tényleg megöli az élőket. Mi jellemző a mai fiatalokra? Bizonytalanság, az elköteleződés hiánya, és még valami, amit kifelejtettem. De ez valószínűleg régen is így volt és egyetemes jelenség. Mégis ha közelebbről megnézzük ezeket a szörnyű, és kilátástalannak tűnő kijelentéseket, hogy tudniillik bizonytalanok vagyunk és nem köteleződünk el- mi következik ebből? Hogy boldogok, akik sírnak. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot. Hogy aki keres, az talál, aki bizonytalan, az bizonyos lesz. Valamelyik reggel ezekre a mondatokra ébredtem. Hogy akármilyen nyomorultnak érzem magam, ez akkor is így van. Akármennyire nem az történik, amit szeretnék, mégis minden javamra válik. Ez a dolog másik oldala. Hogy akinek nem megy jól, aki nem tud felnőni, külső vagy belső okokból, akinek valami kizökkent az életében, az cserébe megtanulja, hogy mi az igazán fontos, ahogy a filmzenében is hallottuk: "Csak azt akarom mondani, hogy szeressetek." Azért gyönyörű ez a mondat, (éljen Roland Barthes aki szintén rájött erre) mert két vonzata is van. Vonatkozhat a mondat alanyára: mármint szeressetek engem; és vonatkozhat a mondat egyfajta általános életbölcsességként is: szeressetek. mármint, hogy mindenki szeressen. Nincs más út.  A másik pedig, hogy szeretnék hinni a generációmban. Szeretném azt hinni, hogy mi egy kifejezetten értékteli generáció vagyunk. Lehet hogy idealisták, lehet hogy bénák, de ez a bénaság más szempontból éppen, hogy erénynek tűnik. Béna, sikertelen - mert vannak álmai - talán szebbek mint az átlagemberéi. Hogy nem tudja megvalósítani? Nem biztos, hogy ő benne a hibás. Abba nem lép bele, amit nem akar. Ez már nem a kényszerek világa, nagyobb a szabadság mint egykor. De nagyobb az elbukás lehetősége is nincs olyan védőháló, mint régen. Várni, küzdeni és megbocsájtani - érteni apánkat, érteni anyánkat "jól bezárt tébolydákat", kiknek most megbocsájtani kell, már mikor megénekelte ezt Csehtamás. Itt nagyon sok a rejtvény a feladvány. Az erdő, a próbatétel. Ebbe  világba legalábbis az én világomba nagyon remélem, hogy nem fér bele a mutyizás, de a gyűlölködés se. Szomorú, ha valakit elkap a régi átok és gyűlölködni kezd. Akkor utána feltartóztathatatlanul jön a magyar bánat. Sohasem csillapítja semmi. Mennyi a sérült ember ebben az országban! Itt szinte csak gyógyítani kellene, másra nincs is szükség. Nem tudok mit kezdeni sokszor a lehetőségekkel... Nem bírom felfogni a jelentőségüket csak utólag. Aztán ott vannak a rossz tulajdonságaim - a kritikáim, a sznobizmusom. Az ítélkezés a legdurvább fegyver, amit valaha kitaláltak. Ezt is ki kell dobni a kukába. Milyen nehéz lerakni a rosszat, a rossz gondolatokat, a rossz szokásokat... Meg kell változnom, jobbnak kell lennem. És mindezt úgy, hogy nem görcsösen. Lassú folyamat lesz. És a teljesítményem se túl nagy. De ott vannak a jó tulajdonságaim is, a nyitottságom, a kitartásom, az erőm, a mindig újrakezdés képessége, a lelkesedés, a továbblépés képessége, és mindenekfelett a bátorság (nem mindig). De alapvetően óvatosság is. Nagy óvatosság, úgy, hogy közben mindenbe belevágok, hát ez eléggé összetett. Azt gondolom, hogy nem tudjuk nem értjük, semmit sem értünk egymásból. Hogy lehet így bármit is csinálni? Hogy lehet egyetlen lépést is tenni anélkül hogy tudnád mi az a láb és mi az a lépés? És mi az az út? Tudásra van szükség. Vagy intuícióra? Inkább megérezzük a dolgokat, igen meg lehet érezni a dolgokat. És kell lennie értelme annak, ahogy én szenvedtetem magam, ahogyan próbálok rájönni - mit is kell, hogyan is kell. Mégis... most gyógyulok. Segítséget kapok. Mikor lesz egyszerűbb és egyértelműbb az életem? Talán sohasem. Miért van ilyen sötét? V-re gondolok, aki mindig pánikolt a sötétségtől. Tavasz van és nagyon sötét. Mi ez? És hetek óta, sőt hónapok óta, vihar előtti csend. Érzem, ahogy mindent meg szoktam érezni, hogy valami jön.  

 "Az, aki mindenekfelett a szerelem várásában szerelmes, sohasem fogja megismerni a találkozást".

"Tévedés az, hogy akkor találkozol a szerelemmel, amikor észreveszed. És téved az, aki csak bolyong az életben, remélve, hogy valaki meghódítja, rövid fellángolásokban ismerkedve meg a szív viharainak ízével, és arról ábrándozik, hogy előbb-utóbb majd rátalál arra a nagy lázra, amely egy egész életre lángra lobbanthatja, holott ez a láz - lelkének erőtlensége és a legyőzött dombocskáknak jelentéktelensége következtében - csupán jelentéktelen győzelmet hoz majd szíve számára. 

Ezért nem pihenhetünk meg a szerelemben sem, ha napról, napra nem ölt újabb és újabb formát, mint az anyaság. De te be akarsz ülni a gondoládba, egész életre szóló szerelmi dal kívánsz lenni. Hiába, önmagadat ámítod. Mert értelmetlen minden, ami nem magasba törés vagy átmenet. Mert ha megállapodsz, csupán unalomra lelsz, a tájnak nem lesz többé mondanivalója számodra. És el fogod taszítani magadtól az asszonyt, holott magadat kellett volna eltaszítanod." 

"Az igazi szerelem nem pazarlódik el. Minél többet adsz, annál több marad belőle neked. Ha igazi forrásra mész vízért, minél többet merítesz, annál bővebben buzog". 

Semmi sem érdekel jobban az életben a szerelemnél - Csongor és Tünde paradigma. Ezzel sokan vannak így, de kevesen vallják be. Vagy talán ez az eredeti kultúránk, ilyennek kellett volna maradnia. Nyomai, maradékai ott vannak a lelkünkben. De a fénytől elárvult erdőben a fény kis maradékai fájnak - ahogy írtam egykor. Milyen nehéz ma eljutni az életig, milyen nehéz a szűk kapun menni!

Hűséges Veronika

Veronika most rabságba van

Egy nagyon gonosz boszorkány

rabságában Veronika egy

kedves kirákisasszony de van

egy szerelme aki szintén király

meg ne kérdezzétek egymástól

hogy milyen király az a

te(l)jes  neve hogy Zöldlovag.

És ez a zöldlovag nem hagyja

anyiban mert ő is tud Veronika

rabságáról és el is ment hogy

megkerese rá is talált de 

igen ám de a gonosz boszorkány

százéves álomra varázsolta el

Veronikát és csak akor ébred

fel ha egy királyfi megcsókolta

a Zöldlovag tudta ezt ezért

megcsókolta kedvesét rögtön felébre 

dt igen de a boszorkány láta ezt

és amikor kifelé mentek akkor

elvarázsolta őket két kismadárá

FELHŐKBE ÍRVA:

Jaj nekünk mongyja Veronika

Végünk van mondta Zöldlovag

A boszorkány pedig jót nevetet

HA HA HA

De nem csak ők voltak elvarázsolva

Hanem fák

is emberek

Voltak azok is úgy

Jártak mint ők és a

virágok is elvoltak

Varázsolva a fű is

Minddelvoltvarázsolva

Mikor már jó tiszteséges távolban

voltak Veronika abba hagyta a jajveszéj

kedést és igy szólt: most viszamegyünk

a boszorkányhoz és őszehivom őszes

madárbarátnőmet és rászorunk egy

kis szenet mert azt nem birja

és elpusztul tetszet ez a javaslat

Zöldlovagnak is Igen de mindezt láta

a boszorkány mert nézte a bűvös gömbjét

metvolt anyi esze és tudta hogy Veronika

eszes lány

ezért elővette a bűvös pálcát

és elővarázsolta a szárnyas-

kosokat és azt mondta nekik

hogy fogják el Veronikát és

Zöld lovagot és hozák elibe.

A bárányok pedig elindultak

Veronika nyomába és Zöld lovagéba

is.

Igenám de mikorra odaértek

a Kosok adigra már Veronika és

Zöldlovag mögöt mam otlepült

a tizezer madár kis vödörkékel

Veronika tudta hogy a boszorkány

kosaival ál szembe tudta azt is hogy

a kosok ugyaolya érzékenyek mint a

boszorkány ezért azt vezényelte a

madaraknak hogy szorjanak egy kis szenet

a kosok szemébe azok pedig engedelmes-

kedte le is tudta győzni őket.

A virágok akik láták ezt hogy

győzedelmeskednek csodálták

hogy ilyen okosan vezeti Veronika

a csoportot ezét szolitani kezd

ték Veronikát Veronika meglota

és odarepült Virágok királya pedig

igy szólt hozzá Vigyázz Veronika mert

A gonosz boszorkány újab tervel

akar elpusztitani titeket mégpedig

Kérdezte Veronika a virág folytatja méheket

akar rátok kűldeni tehát ne arra

menjetek azon az úton ami következik

hanem foduljatok el ba(l)ra. Hát ezt meg

honan tudod kérdi Veronika Onan hogy

én is elvagyok varázsolva. Értem.

Ésel is fordultak ba(l)ra. Jól

is teték mert igaz

volt amit a virág beszélt.

Mikor ez is megvolt akor egy

füves mezőre érkeztek ot ált egy kis

nyuszi akinek egy kis kosár volt a mancsában és szedegeti a füvet

amint tudjuk a nyúlak csak harapni

szoktak nem szoktak szedni nem

Meg is kérdezi tőle Zöld lovag, hát te

kis nyúl mitcsinálsz Nyúl

Elkezdi: Kisnyúlaimnak

leszeretném szedni

ezt az egész mezőt

de sehogy se sikerül

Már egyhete szedem

A füvet de még csak

egy kosárnyit

tudtam feszedni.

Azt mondja ere Zöldlovag

Hivj sok nyuszit és töben

letudjátok szedni ezt a

mezőt. Igy is let és a nyuszik

letudták szedni a mezőt.

Ezután elbocsájtoták az

öszem madár barátjukat

azt mondták nekik: köszönjük a

segitségeteket de most már

elmehetek és mikor odaértek

Zöld lovag othonához akkor Zöld

lovag ezt mondta: Kedvesem ez az

én otthonom Ez a zöld kastély saj-

nos it nagyon sok a roszgyerek és

kővel dobálják a madarakat. Ahogy ezt

kimondta máris a szányába talált

egy gyerek. Veronika szinte sirva

nézte hogy esik le kedvese a födre de

nem sokájig nézte mert őt is eltalálta

Majd félholtan beviték őket a kastélyba

Persze nem ismerte fel őket senki sem.

Persze azt sem tuták megmondani

hogy kik ők mert egymásal is csak

madár nyelven tutak beszélni

a királynak viték őket hogy udvari

madarak legyenek kalickába teték őket

és odaviték a királylánynak maga

Zöldlovag húgának azért nevezte

el ezt a kastély zöld zöld kastélynak

mert meden zöld volt bene. ezért

nevezték el zöld lovagnak zöld

lovagot. Este amikor a királylány

alut akor Veronika emberé változtata

magát és ellopta a kulcsot és kiszabaaditota

magát és Zöldlovagot de csagőt

percre tuta visza varázsolni magát

és zöld lovagot mert  a boszorkány

átka száz évig tart vagy ha el nem

pusztitya valaki.

A boszorkány mindezt láta bűvös

gömbjéből és akármilyen besze is

voltak őzé változtata őket.

Aban a pillanatban őzek letek.

Későbbi, talán 1 v. két évvel későbbi továbbírás:

Szegények már nem tudtak

repülni. Elhatározták hát hogy

újra felkeresik barátjaikat

és tőrbe csalják a boszorkányt.

Ahogy elindultak, találtak egy

földre esett fészket 2 fiókával.

Szegények, nem rég bújtak ki a

tojásból, tehetetlenek védtelenek

voltak. Az édesanyjuk pedig fen

a fán siránkozott.

Egy szót se váltottak mégis mind a

ketten ugyanazt gondolták.

Meg kel menteni a fiókákat! Zöld

lovag megszólítota a madár

anyát. Kedves asszonyom! Mi

történt? Ó kedves őz úr. Az

történt hogy ma reggel cseresznyét

szedtek ezen a fán. Nagy botokkal

hagyonásztak és össze vissza

rázták szerencsétlen Fa Fáni

barátunkat. Igen így volt! – nyögött

fel Fa Fáni. Azóta is fáj a hátam!

S azután, leverték szegény

madaraimat, Nárciszt és Nérót!

Sőt még az egész nyári eleséget

a cseresznyénket is elvitték!

Mi a neved? Csip Csip, várj egy

kicsit segítséget hozunk! Siesetek!

Veronika és társa elszaladtak, és

hosszas futás után találtak egy

nagy tavat. Zöld lovag álj meg!

mondta Veronka. Eszembe jutott

valami. Gyere fusuk körbe

a tavat. Mit akarsz csinálni?

Kérdezte Zöld lovag. De Vera

erre már eltűnt a ködben.

Zöld lovag utána futott. Hamar

utol érte. Mit akarsz csinálni?

Kérdezte a lovag. Tudod

ahol ekkora víz van ott

van élőlény is. Igazad van.

Nem sokkal ezután találtak

Egy apa egy anya és 5 gyerek Hattyút.

Látták, hogy szomorúak. Lógat

ják hófehér, hosszú nyakukat.

Kedves hattyú barátaink mért

búslakodtok? –Kérdezte Veronka

Ó hogyne búslakodnánk, amikor egy gyermekünk,

Csintalanka eltűnt ebben a

végtelen tóban. Lehet

hogy soha nem találjuk meg

ebben az óriási ködben.

Ne féljetek megtaláljuk

Csintalankát – biztatta őket

Zöld lovag. – És már futotak

is. Ne menjetek arra!

mondta hattyú papa. Mert ott

egy hatalmas mocsár és nádas van!

Soha nem találjátok meg Csintalankát

ekkora ködben! Ludvig, drágám

mondta hattyú mama – lehet hogy

nem hallották! Segítségért kéne

úsznunk és utánuk repülnünk!

Igazad van Lili. Úszúnk gyorsan

kacsáékhoz. Eközben Veronka és

Zöld lovag a tó

körül vágtattak miközben a

tavat kémlelték hátha meg

látják a vízben.

De egyszercsak: zsupsz! Zöld

lovag térdig ált a mocsárban.

Ó, Zöld lovag itt a patám

kapaszkodj meg benne és

kihúzlak. Nem tudok

mozdulni se ebben a