„Én azt tartom – magyaráztam neki -, hogy a valóság se nem szép, se nem csúf, se nem rossz. Se nem jó, sőt, értelme sincs semmi, amíg mi művészek értelmet nem adunk neki, s ihlettel, látomással, lelkünk teremtő erejével szépséget, igazságot és jóságot nem lehelünk belé.” A téma, a modell lehet rút is: a kép legyen szép.   

"Az én számomra nincs más megváltás, mint csak a művészet."

"1896. július hó 4-én születtem Budapesten, Édesapám saját házában, aki magyar nemes volt, amire én büszke vagyok! Így növekedtem sok betegségen átesve, rám nehezült a melanchólia, ami aztán művészetre inspirált. Először Zemplényi, majd szeretett mesterem, Réty (sic!) István vezetése alá kerültem, akitől aztán sok kincset átvettem, s most is még növendéke vagyok."

Az 1900-as évek elején azonban a Goebel fiúk - még mit sem sejtve a jövőről - a házbeli gyerekekkel együtt a hatalmas udvaron vagy a szomszédon grundon múlatták az időt. Gyermekkori játékaik között különleges szerepett játszott egy karácsonyra kapott laterna magica. Míg Ödön megírta a különböző szabadságharcok történetét, addig Jenő üvegre rajzolta ezeket a képeket, és az üveglapra festett, áttetsző képeket esténként rögtönzött előadás keretében levetítették a házbelieknek.

Vajon mit ígért a barbizoni erdő Paál László kései utódjának, aki kezében rongyosra olvasott Dante-kötettel érkezett ide? Paizs Goebel, amint lehetősége nyílott rá, egész nap az erdőt járta. A barbizoni erdőben sejtelmes, borongó árnyak, kidőlt, korhadó fatörzsek, göcsörtös ágak várták, melyekről tanulmányrajzok sorát készítette. "Te, én nekem van sok szénrajzom is, csupa tanulmányokkal előzöm meg a festés nehézségét, mert a rajz fontos ám!" 


Szent Sebestyén alakjában a művész nemcsak hivatása magányával, hanem a tekintetek kereszttüzében álló modell helyzetével is azonosul. A vézna test mezítelenségében egyszerre tárul fel fel a külső és belső önképre reflektáló önirónia, és az önnön kötöttségeitől szabadulni nem tudó művészsors képe. A festő-látnok szerepének vállalását társadalmi szinten az egzisztenciális kiszolgáltatottság tapasztalata kíséri. A háttér mellvédje mögött, lenn a mélyben egy városka - talán éppen Szentendre - sötét lombok közt megbúvó háztetői, kanyargó utcácskái látszanak, távolabb alkonyi fényben fürdő lankás hegyek zárják a horizontot. A mélykék égbolt és a házfalak itt-ott felizzó rőtvöröse a közelség-távolság érzet színbeli ellenpontozásával tovább árnyalja a mártírszerepről kialakított képet. A művész arcán azonban nem elsősorban a szenvedés, nem a mindezen felülemelkedő hit, és nem is a kétségbeesés, hanem mindennek a rezignált tudomásulvétele tükröződik.

"Az omladozó falakkal és düledező palánkokkal körülvett, rongyos kulipintyókkal megrakott és szegényemberekkel benépesített, gyomfölverte szntendrei zugokban is szivárványszínekből sarjad álmokat látott. (Kállai Ernő, 1948, Fővárosi Képtár XXXIV, 3-6.)

"Vannak olyanok - írja De Chirico-, akik nem ismerik a vonalaktól és sarkoktól való félelmet. (...) De mi, akik ismerjük a metafizikus ábécé jeleit, tudjuk milyen örömöket és fájdalmakat zár be egy porticus, egy utca sarka, vagy pedig egy szoba, egy asztalnak a felülete, vagy egy doboznak a széle." (idézi Passuth Krisztina)

ideje, mary, tiszta vadonatúj fényre kicserélni a tükreink

"mert szerelem sok van, ugye de EGY az csak egy." mondja a barátom johanna, tündérországból üzen néhány sort. összepöndörítem a kezemben e levelét egy zöld golyóvá, jelenlétté az éterben, és szagos lesz tőle az ujjam. leander mintás illatok, mindig. rubin téa nagy bögréből, szent kehely, grál ez: amiből férfi főnököm szokott inni tejes kávét szívószállal... kinn szürkeség, az élet álmodik. a város hideg leheleteiben zajok. madarak szívében forróság, fejed fölött. galéria, belváros egy újabb munkanapom: vagyis egy tágas üvegkalitkában ülök, ez a szép vákuum és időkapszula ad nekem nyugalmat: zenét hallgatni, és gondolkozni. főnököm anyám helyett anyám. "anyácskám, néma termek!" mondaná a próféta apám. és újra látom, hogy vagyok, a leggyönyörűbb egész, a legjobb próbakripta. mindent tudunk csak titkolózunk mint a találós mesék. ő ne tudná, mégis engem kérdez. drága papa.

"csitítanálak weöres-versekkel, falevelekkel, utcakő szép szürkéjével." írja johanna. én pedig csitítok inkább, mindig mást szeretni van erő. mást szeretni mindig van erő, ez az erőm. ha rosszul érzem magam az azt jelenti nem adtam eleget. és ezt az angyalos könyv is alátámasztja.

mindenről versek jönnek eszembe: a belvárosról johanna régi verse. "belváros. hajnal. gyűröttek vagyunk. köszönjük csak teát kérünk, csak vigyorgunk és hallgatunk. tegnap...de nehéz most tiszta fejjel...kiráncigáljuk a fejünket a falból, összekaparjuk a könyveinket... " csak szabadon idézem, ahogy megmaradt az emlékemben, drága johanna.

"tulipánnal az ablakodban, hol örök nyár van, dallamokat hol álmodsz, hol zongorázol." vissza kéne mennem oda, nagyszüleim nagy filodrendronjaihoz, amiket szóval is ápolnak, és felismernélek téged, johanna egy garcia lorca versben, és szerelmes lennék egy bolgár fiúba, és bolgár közmondásokat gyűjtenék éjjelente és népköltészetet. dehát az időt ugye, nem lehet visszafordítani.

fél négy, lemegy a szürke varázsló szemű tejfény, tinta kékbe. tegnapi emlékek: patakot ugrok, piros telefonkagylóhoz futok a városligetben. hat éve itt, szerelmes voltam a vajdahunyadvárban. később megöleltünk egy fát a margitszigeten, aki megtartotta zuhanásod, amikor megtámadtak minket. hálából ölelted meg, mert védelmezett, ahogy megütöttek. valamikor a steve reich koncert után lehetett, még meleg idő volt, október elején talán. néztem a dunát, díszesen csillogott, arannyal elvitte az időt, és belesúgtam magam a vízbe, benne voltam mint egy palackposta, arany-fénykígyók: vonaglottam tovább. minden mást elvesztettem már, de emlékeim színe, ékszereim.

az idő nem ismétli magát, mégis szabályos szőnyegmintákba áll. nehéz és fáj, változik az élet. és az én célom még nagyon messze van. köd előttem, köd mögöttem. isten tudja honnan jöttem. elindulok valami messzi kikötőből, még az indulás is távoli, északi táj. de ugyanolyan boldog maradok (maradhatok) mindig. mindig választhatunk a boldogság és boldogtalanság között. mondta apám. mindig. 

főnököm reggel fogad, benn a teremben egy férfi és egy nő, a nő kiabál a férfival, ordenáré módon, nem adom vissza a kulcsodat. micsoda ajtókat nyithatott ki ez a nő. (kékszakállú, megint) a férfi türelmes, szép öregúr. olyan kemény barázdái vannak, árad belőlük az erő. azt hittem a te korosztályod megtanult még viselkedni. rámnéz, elnézést! néz rám a zsémbes, hisztis, dühös nő. én összehúzom magam, lekuporodok a könyveimhez. a főnököm meg, kicsit cinikus de megértő arccal teát készít. leülteti a férfit és a nőt. beszélgetünk. kultúráról, a szépművészeti múzeumról, múzeológiáról, a körmendi csáki galériáról, és sopronról. a nő csak bólogat kevélyen, a férfi tájékozott. a főnököm kiváló társalgó. finoman tartja a csészét. észreveszem, ébenfekete hajában az ősz hajszálakat. én vigyorgok, élvezem a társasági életet.

aztán a nő körbebiceg a képek között, sántít. képzelem mennyire mélyedt el a képek szemlélésében. ez a bambulás, rémes, mint a metroban az emberarcok, eltűnnek nyomtalanul. a vádlija olyan vékonyka, de felül vastagodik, mint egy lefelé fordított palack. a férfinek meg árad az arcából a...férfiasság. elnézést kér a felfordulásért. kibékülnek, megígérik a főnökömnek. a főnököm pedig mint salamon bölcsen taszigálja őket kifelé a szombat délelőttbe.

aztán leülünk. szürcsölöm a teát. meséli a főnököm: arra lett figyelmes, hogy a férfi verte a nőt az autóban, és üvöltött vele, hogy add vissza a kulcsom. a nő a szeretője nem szép, inkább csúf, és ráadásul kényes és hisztis is. mindig az ajtója elé fekszik, és követeli, hogy vele éljen. pedig a férfi eltartja, már két éve, mert nincs munkája. dehát miért csinálnak ilyeneket az emberek? kérdezem. hát ezt a cirkuszt ilyen öregen már abbahagyhatnák. a főnököm se érti, de mondja ha egy nőt bántanak, ő mindig közbelép.

távoli csengettyűszó, megölellek. csönd zsákból hangot lop. éj mélyből felzengő csinglingling száncsengő. aztán este harangjáték, mi ez a melegség, nem érzem úgy magamban. ez lesz majd, mary ez lesz az ünnep. nem is volt első, és nem is lesz következő.  mintha elmúlt volna az a varázslat, tél tündér, gyerekkori karácsonyok. talán ha papa hazajönne, megint igazi családi karácsony lenne. korcsolyáznánk, énekelnénk. gurguláznánk fogmosáskor. és itt az ideje tiszta vadonatúj fényre kicserélni a tükreink, mary, mary. reméljük mary, fehér karácsonyunk lesz, ne süss kalácsot. figyelj csak, jaj figyelj mary, a szép gombos cipőm, mary készítsd elő. 
and all your legs w h i t e from the winter.

művészkert

három napja az aranykorban élek, nincs idő, ez az ottliki "minden megvan", most megfestem, medve barátom a hajnali háztetőket is...hallani a bogarak neszeit a délutáni csöndben. lányok ülnek a kertben (művészettörténész-növendékek mind) szabálytalan alakzatokban, fejüket belelógatják a mézes fénybe, plaketteket gyúrnak, vagy festenek.

este hatkor tettem le az ecsetet, végül hegyes orrú lett a Giotto-Madonna: másolatot készítettem egy A3-mas méretű seccot, még hétfőn vakoltuk le a táblát hozzá, egy a háromhoz mész és sóskúti homok arányban. ettünk hétfő este sókúti szőlőt is... elvileg minimum kétszer kellene alapozni, de ez most csak kísérletezés, próba, minden csak játék, bár a festő lány-tanárunk viccelődik azzal egyre komolyabb hangsúllyal, hogy ők festők-restaurátorok csinálják itt maguknak a konkurenciát.

ez adatott. minden hálám övé aki ezt így elrendelé: itt egy kis kert a józsefváros közepén, egy hétig, itt vagyunk nyolcan, szebb mint egy nyaralás, csendbékefény. ezt a régi lóistállóból műteremházakká alakított ódon kertet, egy apró fakapu választja el az omladozó vakoltatú nagy bérház-palota-belső kertjétől, (József utca) de csak azért, hogy a hosszú szőrű félénk tacskó, Klári ne tudjon elkószálni...ezt ma reggel mondta nekem a kert nagyasszonya M. Szűcs Ilona festőművész, ahogy kibandukolt hozzám nyitni a kis kaput. férje néhai Martsa István, szobrász, Ferenczy Béni tanítványa. Ilona Berény Róbert tanítványa volt, de főleg Szőnyi-tanítvány, a kedvenc témáján a tájképeken érződik is hatása. kert alatt surranó macska, boldog, mozgalmas városi látkép ablakból, tájak, tájak tájak, vidékek legbelül, ahol a keresű édessé ízesül: komoly, törékeny, idős néni, a mosolya viszont már apró mezei virágos-derűs. régen Pintyőkének nevezték: a férje és a Béni bácsi, de azt hiszem úgy láttam: Borsos Miklós is Pintyőkének dedikálta néhány gyönyörű grafikáját, ami most is ott van a műteremben. Az ő lánya szobrász-restaurátor Martsa Piri, aki minket restaurátori ismeretekre tanít, vetít, és mesél, ez az ő otthona, tehát. Itt van még Böbe, nálam csak kicsit idősebb festő, aki szabadságharcos katonákat fest ködös csatamezőkön, és ezüst keresztet hord az apácaruha-szerű kék festőoverállja alatt a nyakán, és a haját is hátraszorítja, mindig. sokszor kérték őt az osztálytársai, még amikor a Szabadoshoz járt, hogy engedje ki a haját, mert olyan szép úgy. ki is engedte akkor muszájból, de aztán visszaszorította megint. jó ember különben, derűs egyéniség, azt hiszem. Martsa Piroska mesélte, hogy apukája amikor a főiskolába jártak, előadásokra az anyukájával, úgy udvarolt neki, hogy willendorfi vénuszokat mintázott kenyérbélből és azzal dobálta szíve meg. azért ez már komoly szándékot tükröz! aztán el is vitte a műtermébe és rögtön leültette, elkezdte mintázni a portréját. /most is ott van a zongorán, bár a zongorának ez a súlyterhelés bizonyára nem tesz túl jót./ Béni bácsi meg föl-alá járt körülöttük és azt mormogta: "ebből lesz valami"...és a csendes Béni bácsinak igaza volt: lett is egy házasság és két gyerek. aztán mikor Ilona esténként főzni kényszerült és a férje meg szobrokat csinálhatott, akkor zsörtölődhetett, hogy miért kell neki főzni ahelyett hogy festhetne, tehetné a "maga dolgát." Viszont idehozta az otthoni tárgyakat: felhalmozott a műteremben rengeteg baranyai dologot: díszes tányérokat és köcsögöket, ökörvérrel festett kelengyésládákat, és pipa-gyűjteményt, szőtteseket. aztán mesélt a Piri a Béni bácsiról, és feleségéről, stílszerűen Béni néniről. és az ő nagy szerelmükről. Merthogy Ferenczy Béni felesége már feleség és anya volt, amikor ők szerelmbe estek egymással, és Béni néni sajnos akkor még nem volt Béni néni, otthagyta Oroszországot, ahol addig élt, a férjét és a gyerekeit is a Béni bácsiért. Ilyen nagy szerelem...Piroska hozzátette talán hogy tanuljunk a dologból: ő a gyerekeit nem hagyná ott egy férfiért. Csak állunk elhűlve, mindenki azt latolgatja magában, vajon ő kit hagyna ott és kiért. Csönd marad. Érdekes életek. mondta a Piri. És becsukja az albumot. Azért elnézve Béni életművét, sokat adózott ő ezért a szenvedélyért a nejének mindenféle gyönyörű szobrokkal átmentve őt az örökkévalóságra. Az Aranykort csinálta meg, az idillt, a magyar szobrászatban, és ezt olyan szerény-csendesen, ahogy a boldog emberek. Nagy nagy favorit a Béni nekem, szobrászok között a legkedvesebb, a szentendrei nagyok között. és ott van a látogatók, egykori ideszokott vendégek-barátok között elsősorban a csodás Borsos Miklós, firenzei naplójával, Babits -és Illyés- illusztrációival, csodálatos minimál-szakrális tusrajzaival, ősi-mítikus szobraival, és itt is rengeteg rajza van a falon és a földön, mindenütt. és itt van Barcsay nagy komor szobabelsője, egy kertben ácsorgó alatt Kernstock Károlytól, Bálint Endre egy (vajdás)  őslénye, misztikus sötétben gubbasztó komor Ferenczy Valér-figura, Medgyessy-szobor: dundi nő, mi más, és még ki tudja mi minden, nem is tudtam felfogni a látványt, ami ebben a felülről megvilágított, üvegtetős műteremben fogadott. és rengeteg önarckép a művészházaspárról, Béni bácsiről egy szép fénykép fának dőlve, kezében nyeglén tartott cigarettacsonkkal. nincsen feldolgozva ez az anyag, művészettörténetileg, pedig igazán vonzó feladat lenne számomra...de boldog lennék ha itt szöszmötölhetnék állományfelméréssel...mintha csak rám várna, várt volna. sietni kell, amíg még élnek. lehetőleg a nyáron, amikor már megírtam a szakdolgozatomat.azért mélyen elrévedeztem azon amin egyébként nem érdemes. mi lett volna, ha gondolatlánc. ha mégis kétkezi ember válik belőlem, ahogyan terveztem, és a képzőre megyek, festőnek, vagy inkább grafikusnak, igen, az nekem való lett volna narratív rézkarcokat csinálni, verseket illusztrálni, mint ami itt van az asztalomon egy pituk józsef (erdélyi festő) rézkarc Ady Eltévedt lovasáról. Ha valami hát ez kell a falra, és alá is írtam szépen ceruzával a verset is, na és még ráadásnak odahamisítottam egy Ady-aláírást is, akultusz kedvéért

Csupa vérzés, csupa titok,

Csupa nyomások, csupa ősök

Csupa erdők és nádasok,

Csupa hajdani eszelősök.

Mindenesetre, madarak vannak most is a szobában, a régi kócsagok, egy gólya, és újabban holló és viharfecskék. Új korok új hírhozói, repülni tudó lények, akik kifejezik az én nagy szabadságvágyamat. Dehát nem mentem a képzőre, csak gyéren építgettem az utóbbi időkben a magánmitológiánkat, amit részben Medvével, Zsebivel és a többi jó bajtárssal, Rönéval, Miss Pox-szal, Lillivel, és néhány fiúval teremtettünk. Tessék, legyen igazad Gé, a rekettyésszeklice egy nagy agy lett, nem rajzbimbó a keze többé, tessék, csak most csak erre az aprócska hétre került bele ebben az öntudatlan gyönyörű áramlatba, flow-ba amit az alkotás jelent, neked voltak ilyen látomásaid, hogy csak egy nagy füstölgő agy vagyok, pöffeszkedő nagyfejű bolondgomba: semmirekellő bölcsész. Dehát nem lehet mindenki művész, tudd meg Gé., valakinek ott kell lennie még, a kiszolgáló személyzetnek, a holdudvarnak, csonkaholdnak... ítészeknek is szerepük van az élet menetében mint nektek, zeneszerzőknek, költőknek, festőknek, tudomisén miknek. mért ne lehetne példaképem egy ignotus, kazinczy esetleg virág benedek.
Most is meséltem a Martsa piroskának és a Böbének Európa legnagyobb ikon-szakértőjéről, a Ruzsa tanár úrról történeteket, amiket nekem egy szentendrei orosz népművészeti bolt vezetőjétől hallottam, aki történetesen abban a nagy kegyben részesedett hogy Ruzsa tanár úr szomszédja volt hosszú évekig. ő mesélte ott szentendrén miközben az ikonjait és orosz babáit nézegettük, hogy Ruzsa minden alkalmat megragad az életben, hogy emberi maradványokat gyűjtsön: csontokat, koponyákat, sőt egyszer hazavitt egy lókoponyát is. a szekrény tetejére rejtette, a legszembetűnőbb helyre, így a felesége nem vette észre azt ami az orra előtt volt, és nem tiltotta ki ruzsát a házból. sok szép történet elhangzott restaurátori berkekből: mit is jelent az, hogy volt egy svédem, milyen dolog a gipszöntés, és a központi fűtés mit tesz egy középkori szoborral....a házban idézetek vannak a falon mint Babits esztergomi házában.