A lét elviselhetetlen könnyűsége?

"A tudat, hogy teljesen tehetetlen, fejbe verte, de egyben meg is nyugtatta Tomast. Immár senki sem kényszerítette, hogy eldöntsön valamit. Nem kellett néznie a szemközti házak falát és tépelődnie, hogy akar-e élni Terezával, vagy nem akar. Tereza maga döntött el mindent.

   Aznap étteremben ebédelt. Szomorú volt, de a kezdeti kétségbeesés mintha evés közben alábbhagyott volna, mintha veszített volna az erejéből, s csak a mélabú maradt utána. Felidézte magában a Terezával eltöltött éveket, és úgy találta, hogy történetük nem érhetett volna ennél szebb véget. Ha ezt a történetet valaki kitalálta volna, csakis így fejezhette volna be:

   Tereza egy napon eljött hozzá, anélkül, hogy hívta volna. Egy másik napon ugyanígy elment. Nehéz bőrönddel érkezett. Nehéz bőrönddel távozott. 

   Tomas fizetett, kiment az étteremből, és nekivágott az utcáknak. Tele volt melankóliával, melyet egyre szebbnek talált. Hét évig élt együtt Terezával és most megállapította, hogy ezek az esztendők emlékeiben szebbek, mint a valóságban voltak. 

   Kettejük szerelme csodálatos, ám fárasztó is volt: folyvást titkolnia, lepleznie, színlelnie, szépítenie kellett valamit, jó hangulatban tartani Terezát, csillapítani őt, szakadatlanul bizonyítani neki szerelmét, vádlottnak lenni Tereza féltékenysége, szenvedése, álmai által, folyvást bűnösnek érezni magát, örökké szabadkozni és magyarázkodni. A fáradtság most eltűnt, a szépség megmaradt."

let him play his music

A "íróvá" válásról is írnom kell. A világirodalom egy része éppen erről szól, hogy az író, aki ír, hogyan vált íróvá, hogyan "jött"? Hogyan zajlik mindez? Írtam már korábban arról, hogy hogyan lettem művészettörténész. "Természetesen véletlenül". Nagy erővel hatott rám valami: Vajda Lajos halálközeli állapotból felénk küldött elképesztően sodró erejű szénrajzai. Álltam a kis Vajda-múzeumban Szentendrén, recsegő padlón, hunyorogtam a gyenge megvilágításban. Szerettem a hely esetlegességét is... szerettem egyedül lenni, sétálni a Margitszigeten, kiállításokat végignézni Szentendrén. Szerettem mindig is egyedül lenni, mert ilyenkor vagyok önmagam igazán. Azok a Vajda-szénrajzok utaztattak, és megrendítettek. Ha egzakt szeretnék lenni, azt mondanám: mágikus hatással voltak rám. Az élmény azóta is fogva tart, megrajzoltam őket, gondolkodtam róluk, kutattam, megírtam róluk egy hosszú szakdolgozatot. Most pedig ezen gondolkozom, a mágián. Kicsit általánosabban. Egy igazi élménytől sohase lehet elszakadni igazán. Miért is kéne továbblépni? Nem kell. Folytatni kell...

A tudatosan (szép)író emberré - és ez talán különbözik is attól, amit kamaszkoromban a Tonio Kröger címü  elbeszélés alapján elképzeltem a müvészröl, mint olyanról - válás egy sokkal nehezebb téma az életemben. Ennek a felvállalása számomra sokkal több csapdát, kockázatot rejt, több elfojtási mechanizmust is kell legyőznöm. Valamikor a kamaszkor vége felé döntöttem úgy, hogy én bizony nem leszek művész. Thomas Mann arról gyözött meg ugyanis, hogy ez a müvész-téma egy mindent vagy semmit-ügy. Nem lehet csak úgy irogatni verseket, ez nem hobbi, nem is szakma, hanem teljes embert követelö élethivatás. Ismerjük Jónás történetét azzal a bizonyos tökkel meg várossal. Babits tolmácsolásában még jobban megszerettem azt a történetet, ráadásul nagyapám abból írta a szakdolgozatát. Nagy lelkiállapotok voltak akkoriban, mondhatjuk úgy is, hogy az érzékenységem túlontúl kiütközött bizonyos helyzetben, tulajdonképpen idegösszeroppanásom is volt. Megijedtem saját mélységeimtől. De barátom felrántott onnan. "Eszter! Te ezt nem engedheted meg magadnak! Te nem lehetsz beteg, te ennél sokkal tehetségesebb vagy, dolgod van, csináld". Én akkor ellenben azt éreztem, hogy mennyire sok vagyok még magam számára is, és úgy gondoltam, hogy inkább előzőleg sportolnom kell és esetleg lehetnék sportriporter. Így tehát vízilabdáztam a Margitszigeten és Mancinak hívott az edzőm, aki teledohányozta a medence fölötti levegőt. Jó volt, még az odanemillésem is kifejezetten szépen megélhető volt. Picit szeretek különcködni, pedig egyáltalán nem vagyok különc.  Baywatchosra gyúrtam magamat, utána pedig élveztem az életet, ahogyan a tinik szokták. Jót tett visszavenni a komolyságból. Volt néhány igazán vidám, (f)elszabadult év az életemben, amikor nem vágytam a mélységek után. Jöttek a szerelmek is, természetesen művészek személyében. Úgy gondoltam a Jónás prófétás problémakört megoldom egy egyszerű átcsoportosítási hadművelettel, majd alkot Ő, én meg úgy "körbeélem" a szenvedést és az alkotást, mint valami perioikosz Róma polgárait. Maradok a Holdudvarban. Persze írtam verseket és tanultam mindenfélét, festészetről, irodalomról, volt az örökbecsű Csonkahold is. Az egyetemi évek alatt csütörtök esténként összeültünk saját verseket meg novellákat elemezni a barátaimmal, majd jöttek a felolvasóestek, de csak nem akarózott komolyan venni az írást. Úgy értem, a szépírást. Dehát, mi a garancia rá, hogy nem leszek egy Gellért Oszkár-féle kultúríró? Aki szájba rágja, hogy mit is akart? Egy hatalmas füstölgő agy! Nem akartam felvállalni a kockázatát annak, hogy esetleg nem annyira jó az, amit csinálok. Egy olyan országban, mint Magyarország, írni (remélem) még mindig felelősség,  ráadásul mindenki ír, itt mindenki művész. Nagyon sok emberről derül ki, hogy ott lapul a fiókjában valami! Mégis minden tisztelem azoknak akik felvállalják a közvetítés szerepét, de erről majd máskor. 

Túl voltam tíz év zongorázáson. Amikor hullanak a könnyeim a kezeimre és a billentyűkre, mert annyira akarom. Jól akarom csinálni és ettől borzasztóan görcsössé válok. Nem vagyok egy motorikus tehetség, ez kiderült, de tíz évet eltöltöttem a zongoraszéken pörögve, rajzolni is tanultam legalább ugyanennyit. Még balettozni is jártam de azt tényleg nagyon utáltam. Nem értettem én azt! "Balettcipőm nincsen nekem, de ha lesz én fő' nem veszem!" Volt balettcipőm is! Egyik tevékenységben sem voltam kiemelkedően tehetséges.
A rajztanárok nem tudtam betörni. A többiek már régóta tudtak egzaktul rajzolni, volt bennük alázat. Megtanulták, hogyan gömbölyödik a szemgolyó, arra hogyan feszül rá a szemhéj és megtanulták, hogyan kell ezt akadémista modorban megrajzolni. Megtanulták, hogyan kell ceruzával mérni, és segítővonalakat rajzolni, hogy hol kezdődik a fülcimpa általában  és az milyen viszonyban van az orr-ral. Én rendszerint azt csináltam, hogy rajzoltam, ahogy kedvem tartotta és utólag berajzoltam a segítő meg osztóvonalakat. A tanáraim meg kinevettek, hogy ezt mégis hogy gondolom? Miért nem vagyok hajlandó fegyelmezettebb lenni? Nem érdekeltek az ábrázolás szabályai, az se érdekelt, ha nem jó a rajzom. Élveztem csinálni. Dícséretre is vágytam volna, de azt nem kaptam. Fontosabb volt hogy a nagyapám kitette a festményemet a falra hajnali égről és a fecskékről. Viszont a többieket dicsérték, nekem csak annyit mondtak, hogy jó érzékem van színekhez és úgy rajzolok mint Tóth Menyhért vagy Somogyi Győző. Megtisztelő. De rajzolni nem tanultam meg igazán. Részletekbe merültem, élveztem a tónusozást, egészen hiperrealistán! Voltak még próbálkozásaim az utóbbi években, nem adom fel! Egyszer hagyni fogom magam betörni. Talán egyszer eljutok oda is!

De mi a helyzet az írással? Itt van a kutya elásva. Az Élet olyan történeteket generál mostanában, amelyek rádöbbentenek, tényleg csak a kreativitás mentheti meg a lelkemet. A Szerelem nem segít többé, a művészekkel való párkapcsolat sem pótolhatja tovább a saját hang megtalálását. Ugyanis csak ebben találok békét. Ide mutatnak a nyilak. Szelíd emberek, vadabb emberek, kisebb elvárásokkal, nagyobb elvárásokkal, mind mind ugyanazt mondják, aktívan vagy passzívan, főleg hiányukkal tüntetve. Írjál.  Nincs rosszabb mint egy frusztrált ember, aki elfojt magában valamit. Az áradást, a flow-t megállítja, mert bevallottan szívesen lenne kispolgár. Ami bent van, mégis engedd kijönni és ne játszmázz, mert az sem lesz jó. Ne transzformáld át emberi kapcsolatokba, szerelembe, mert nem jelent enyhülést. Let yourself play your music. Filmek, szerelemféltés, vonzódás, más művek, más művészek, halottak és élők, akiket ismerek és akiket még nem, egyház, templom, gyónás, hajnalok, egyetem, művészbarátok, idősek és fiatalok ugyanazt állítják, te vagy valahol, te vagy valaki. Te definiálható vagy. Te nem vagy irreleváns. Lehet, hogy a távollétükkel nyilvánítják ki ezt, de lehet, hogy a közellétükkel. Nem akartam, tényleg nem akartam! Bizonyíthatjátok. Úgy vagyok ezzel, mint a szerelemmel. Nem akarom és mégis jön. Mégis dönteni kell: igen vagy nem. Úgy éreztem, nem tudok eleget, nem vagyok elég tájékozott, felkészült, vagy éppen szorgalmas... Másrészt kit érdekel mindez? Ezek a dilemmák lassan feloldódnak bennem, mert most már a túlélés záloga az írás. A valóság vákuumként minden egyebet felszívott az életemből. Mint egy fekete lyukba zuhanok az írásba. Ismeretlen ismerős, köszöntelek titokkal terhelt galaxis.

Írni vagy nem írni? Ez itt a kérdés. (Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan)

"A tehetség Isten ajándéka; vagy megkaptad, vagy nem. De az írás személyes felelősség; vagy írsz, vagy nem írsz."

Syd Field

Reisz Gábor filmjét nem akartam megnézni, mert úgy gondoltam, nincs rá szükségem. Egy film, ami a barátaimról szól, és rólam is valamiféleképpen... ez kicsit kényelmetlen. No és megint egy bágyatag művészfilm, nem érdekel. Ám tévedtem, kellemes meglepetés ért, mert ez a film többet ad, mint a húszas éveik végét taposó budapesti fiatalok hétköznapjainak érzelmi tablóját festené csupán. Hab a tortán, hogy több konkrét ismerősöm sőt régi barátom is feltűnik a filmben.

Sokan, sokat írtak már arról hogy a Van... egy ún. generációs életérzésről szól, az "elveszett" 80-as generáció problémáit körüljáró, egzisztencialista film, a Moszkva tér ránk szabott verziója, mágikus realista, a kallódó tárgyak, okos emberek és egy kallódó ember filmje. Ezektől az értelmezésektől eltérően közelíteném meg a témát. Reisz Gábor alkotása számomra nem annyira nagyvárosi elveszettségérzés és nem is a generációm filmje. Megpróbálnám egy általánosabb perspektívából szemlélni, méghozzá az alkotás és a művészi látásmód filmjeként. Meggyőződésem ugyanis, hogy Áron, a film főszereplője egyáltalán nem is érzi magát elveszettnek - ugyanis Áron teljesen integrálva van a társadalom szövetébe, egyéni döntése következtében nem illeszkedik be és áll be a jómunkásemberek sorába - de még azt sem gondolom, hogy Budapest különös jelentőséggel bírna ebben a történetben, esetleg a korosztályom problémái - mint a bumeráng-gyerek jelenség, a szüleinél lakó gyernőtt - lenne a film fő témája.

A legfontosabb dolog, hogy szemlélődés és az érzékenység jellemzi a főszereplőt, Áront. Mi nézők csak azt tudjuk meg ebben a filmben, hogy van valaki, egy furcsa és megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan egyén, egy koszos, szakadt bölcsész, egy senki, egy fölösleges ember, aki megteszi nekünk a szívességet és figyel. Nem cselekszik (még), hanem várja azt a pillatatot, amikor leülhet és megírhatja a könyvét. Ahogy telik az idő, a tét egyre nagyobb. Mégsem halálos ez a döntés, inkább gyengéd. Nem lehet túl erőszakosan vagy hirtelen dönteni ebben. Írni vagy nem írni? Művésszé érni vagy mosogatni a bátyus konyhájában? (No és észrevenni az ételmaradékok mintáinak esztétikumát, ahogyan azt már megtette Daniel Spoerri, nincs új a nap alatt, mégis úgy tűnik, hogy folytatni kell). Milyen érdekes, hogy mostanában (és régebben) én is mindenkitől füzeteket, szép naplókat, könyveket kapok, üres lapokkal, tessék! írjak. Én rájuk figyelek, ők pedig rám várnak, várják, hogy alkossak. Kérdés, hogy van-e szükség még egy regényre, még egy versre? Áron egykori osztálytársai azok a yuppie öltözékű, vastagkeretes-szemüveges friss harmincasok vajh melyik könyvet veszik le a bolti polcról, a bestsellert vagy a "magasművészetet"? Elolvassák-e majd Áron regényét? És számít-e egyáltalán, hogy elolvassák? Nem tudhatom. Mindenesetre jól eldumálnak persze Áronnal a kocsmában, kioktatják a csajozási praktikákról, a testbeszéd jeleiről, a munkáról, az öltözködésről, mindenről, mert ezek az emberek értenek az Élethez. És egymáshoz is értenek, élvezik az élet táncát, a játékot. 

"úgy beszéltek rólam mintha ott se lettem volna

mégis élveztem ott lenni veletek minden egyes alkalommal
elmondtam mennyire nagyon nem akarom hogy hazavigyetek
igen az álmomban is álmodtam és elaludtam az álomban
de az alvókámat bízd csak rám a tieddel együtt ébren van
feleselni látom őket egymással izgatottan
egymástól izgatottak a szemetekkel láthatóan
egyetértenek abban hogy ebben az elbaszott egy állapotban

egymással jóba jobban ha belefeszülnek se nem lehetnek"

(Hiperkarma: Szerinted?)

Utóbbi idézet a nemrégiben megjelent Konyharegény című Hiperkarma-lemez egyik dalának részlete. Milyen és főleg mennyi motivációt meríthet Áron egy olyan országban, ahol sok lelki és testi szegény; rendszerváltás áldozata-munkamániás-devizahiteles szülő és nehéz sorsú között mégiscsak ő a legszerencsésebb? Apuka-anyuka dédelgetett álma, hogy Áron egyszer ember legyen. Áron, pontosan érzékeli, hogy művészből túlteremelés van Magyarországon. Kiderül, hogy majdnem mindenki fiókjában ott lapul a fel nem ismert, fel nem fedezett kézirat, félénk remények. Mindenki művész itt egy kicsit, mindenki cinkos s nagy bánatban. A témák számolatlanul a lábunk előtt hevernek, témabőség van mindenhol! A halotti toron, a nagypapa történetében a villamoson egy lányban, akit Tinta Évának hívnak. A földrajztanár tudja, hogy tökmindegy, hogy lánchegység vagy érchegység. De azért tudja, mert ő is művész egy picit. Ugyanez a jelenet nem játszódhatna le Németországban. És Áron szülei is tudják, ott van az a három tonna könyvfal a lakásban. Áron is tudja, hogy tudják. Talán ezért nem furcsállja a munka embereit, ahogyan ők sem Áront, a halhatatlan ténfergő művészlelket, szépen egymásba simul a két réteg. A film azzal a vasárnappal végződik, amire rákövetkező napon Áron elkezdni írni a könyvet. "Istenhez közeledni, nem az ember feladata. Egyedül Istenre tartozik, hogy közelítsen hozzánk. A mi dolgunk: a várakozás, a figyelem, a készenlét". írja Simone Weil. Ezt teszi Áron, aki mint egy szivacs beszívja a Budapest szagát, az embereket, jelen van. Mégsem válik kifejezetten búskomorrá - inkább beleolvad a környezetébe - habár erre a mai Budapest kocsmáit, munkahelyeit járva, tulajdonképpen  meglenne az oka. Áron nem a reménytelenség embere. A szerelmi próbálkozások sikeressége-sikertelensége egynemű, mindegy, a munkahelyi próbálkozások sikeressége és sikertelensége egynemű, mindegy, a barátok, a bulik, a család, a politika, egynemű mindegy, ("a füleimmel nem látok, a szemeim erre süketek") mind mind háttérré töpörödik a nagy kérdés súlya alatt, amely több a hamleti dilemmánál: alkotni vagy nem alkotni? Ebbe a döntésbe kell átfolynia Áronnak, nem erőszakosan, hanem nagyon gyengéden.  Áronnak megvan a helye, de ezt Ő fogja megalkotni és ezt a helyet alkotta meg maga számára Reisz Gábor is. Ezért nem sikerült izmos taggá gyúródnia társadalom vasában Áronnak, mert nem akar ércesen csattogni ott, ahol semmi keresnivalója. A saját világát alkotja éppen intuitívan, türelmesen, lazán, szeretettel. A döntés küszöbét nem lépi át a film. Nekem, Neked kell átlépnünk.