Délután egy óra, vasárnap délután (nem esik hó, ez a "telente vasárnap" szólama, amikor "az összes albérlet ragyog, és ülnek a szobában a lakók") Fázós novembervég. B-vel ülünk sarki boltban és kávézunk. Színhely: Budán a Városmajor mellett, évszak: tél van most tehát. (szokásos évszak). Már a szemközti utcaoldalra áttekintve kiszúrom, hogy közeledik felém a híres író, egy élő legenda, Remény Géza kifejezetten soványkás alakja. Nagy fekete szövetkabát, elegáns kalap. Nem remélem, hogy pont oda tart, ahol mi ülünk és kávézunk. Ezért Róla csevegünk kicsit udvariatlan hangossággal, helyekről ahol lakott... De pedig igen...bejön a bolttal vegyített kávézóba ("jó kis hely" amúgy!) Itt lakik valahol? Valószínűleg igen, mert láttam őt korábban is, mikor még mi is itt laktunk albérletben, több mint másfél évet...Ráadásul most 3 napja szinte transzban olvasom az új regényét, a két idősíkban, a 40-es és 70-es években játszódó budapesti sztoriját. Kegyetlenül élet-szagú (brutálisan megható) és remek, remek történetek...apa-keresés, egy egykor tündöklően szép szőke ciklon: Budapest szerte bálványozott, majd rezignálttá és visszahúzódóvá vált anya, rejtélyek, néhány fiatal művész "Társasága", a polgári értelmiség fénykorának nagyon a vége és nyomorult visszfénye később, kocsmák, hóesés, körutak, családi otthonok tágas magas tereiben cigarettafüst és konyak (vö. egy halotti tor!), szerelem, lövések, bérházak és házmesterek, bátorság, udvarias majd állati erőszaktevő nyomozók, hűség, háború. Őrültek és alkoholisták, lázadók és rendőrök. Nem tudom olvasni most amúgy, mert más dolgom van éppen. (Annyira azért rájöttem, hogy Doxa az azonos lehet a budapesti kocsmákban máig emlegetett Dixi-vel, a Naplómba is bekerült néhány sztori vele kapcsolatban...) Én most WS. feleségét és alkotótársát próbálom elhelyezni az irodalmi térben, valahogy pozitív elfogultságomat leküzdve. Tegnap állapítottuk meg megintcsak B-vel, hogy WS-t olvasni versírás előtt nem motiváló, ugyanis telítettségérzetet okoz. Elolvasod és jól vagy. Amy verseinél, mivel nem olyan tökéletesek talán ritmikailag és formailag, marad valami hiány bennem, és továbbgondolom, továbbírom őket. Hagy helyet még maga mellett, sőt invitál. Provokál, gondolkoztat. WS inkább kinyilatkoztat, ő olyan mint egy jelenség. Mint a szél zúgása. Zsigeri. Szóval Weöres egy nagy-nagy univerzum, amiben inkább némán jó nézelődni, tapogatózni. Visszatérve a vasárnap délutánra. Nem vagyunk korán kelők. Se mi, se Remény G. Szendvicset vesz, közérbe megy le, tejért és sörér'. Hozott magával szatyrot is. (Ez már valami!) Tényleg remény ő itt a télben, hogy ebben az országban mégiscsak érdemes írni és művészettel foglalkozni. Intenzíven érzékelni. Úgy látni a világot, abból a szögből, azzal az élességgel. Hasonlóan mint ő. Mert el akarja kapni a speciális semmit, ami még mindig köztünk ténfereg, a hangulatot. Hát voltak nekünk élményeink, kérem...ebben a veszélyesen esendő sokszor gyönyörű bűnvárosban (is).
Ha Koncz Zsuzsával járhatnék egyszer
az lenne találka az igaz szerelemmel
úgy vagyok ezzel, tudod,
én mindig lehetetlent akarok
Ingmar Bergmannal és senki mással
Bridget Bardot-val, Illyés Gyulával
éghet csak együtt a szívem
Lukács György és más semmi sem
Lassan tovatűnnek kísértő árnyak
őrzője lettem egyetlen lángnak
kísérj el mindig, szerelem,
Koncz Zsuzsa és más semmi sem
Halk eső hullik, mossa le könnyem
nekem soha semmi nem ment még könnyen
hidegen néznek csillagok
én mindig lehetetlent akarok
Szerelem kéne, magányos ember,
találka kéne az igaz szerelemmel
csendes szobámba talán
eljön, kit várok igazán
s nem járom magam az utam
mert eljön kit várok csakugyan
Ha Koncz Zsuzsával járhatnék egyszer
az lenne találka az igaz szerelemmel
úgy vagyok ezzel, tudod,
én mindig lehetetlent akarok
Csak Koncz Zsuzsával és senki mással
így lesz a dolgok állapotával
elégedett az én szivem
Koncz Zsuzsa és más semmi sem
Halk eső hullik, mossa le könnyem
nekem soha semmi nem ment még könnyen
hidegen néznek csillagok
én mindig lehetetlent akarok
Reflektorfényben ott áll a kedves
talán lehajlik egy szürke emberhez
és akkor talán az emberek
szeretni fognak engemet.
Szeretni fognak engemet
s vállukra vesznek az emberek...
A nyár utolsó kánikulája: kifújta a végső tüzét, marad a szürke korom. Déli pu., az 59-es villamos megállóban áll néhány hosszúhajú gimnazista, és törődött arcú sokat tapasztalt ötvenes férfi, akik ugyanoda igyekeznek, ahova én. Kémleljük egymást, óvatos barátságossággal. Két 61-es is elmegy, mire bezörög a villamos. Tisztes feketeruhás magyartanárnők kucorognak rajta, alap-motozás. Aztán felsiklik a sín a temető kulisszaszerű virágkoszorúktól tarka-barka homlokzata elé, jónéhány rendőr tereli a tömeget a bejárat felé, a megálló járdaszigetén araszolva kérdezik tőlem: mondja csak, lányom, kit temetnek ma? -A Cseh Tamást-mondom, egy mindentudó asszonyi sóhajtás a válasz. Hömpölygő tömeg ünnepélyes csöndben. Tűz a nap. Halk papi beszéd, meditatív szavak, senki sem érti őket, mert összefüggéstelenek. Márvagy mintha évek óta állnánk ott a szúró fényben, virágokat szorongatva, a pap még mindig elmélkedik, ritmustalan szabadvers-szerű monológot ad elő, nincs gondolati csapásirány, megzavarodott sirató ez, valamilyen furcsa egyházi érzelgős kulimász, fegyelmezett félálomban állunk, emberek rohangálnak a szemközti ravatalépület tetején, fotóznak.
Aztán ének, valamilyen ének. És a mikrofon felzúg. Egy furcsa mély köhögés, és szuszogás. Ez a Bereményi köhögése nyilall belém. Aztán furcsán vékony magas hangját hallom: szervusz Tamás, felívelő hangsúllyal. Hirtelen olyan ez a hang, mintha Bérczes Lászlóhoz tartozna, inkább. Egyre közelebb kerülünk hangulatban Cseh Tamáshoz, mindahhoz ami ő volt. Közelebb kerülünk, a temetés valóságához, a halál tehetetlen botrányához, emlékszem ahogy a tanár úr mondta mindig a halál botrány, a halál botrány, és felolvasta Bottfried Benn Rákbarakkos versét. Nem, ez mégis Bereményi, az örök-szerény nagy koponya, az Író. A dalnok napsugaras üstöke mögött bölcsen figyelő hold az ő nagy kerek koponyája. Egyszerűen és őszintén beszél, mintha itt mindenki a szomszéd lenne, és átugrott volna hozzánk tejfölért. Tamáshoz beszél. Aztán meghallgattunk egy dalt is, Megyek az utcán lefelé. Még közelebb, Tamás egyéni halálához, ahhoz, hogy most mint ember ment "csak" el. Ő most mint ember halt meg, és emberként sirattuk. Elimádkoztuk a miatyánkot is. Mint dalnok mindig élni fog: szelleme, lelke, hangja, létének a jobbik része, a dalok, a gyerekek tovább élnek, és maradnak.
Aztán kocsik jöttek nagy nehezen meglódult a halottasautó felfelé nyomában hegedűsök, család, és az emberek. Egy mosolygós nagydarab lány egy koszorút mutogat a mellette állóknak, büszkén. Porcelánbaba-fejek díszítik, selyemmasnik, bézs-árnyalatú bágyadt rózsás koszorú ez tehát: a fehér babák-dal emlék-relikviája. Mögöttem baktat Gryllus Dániel, előttem Hobo. Megint hosszú idő telik el, lassan csoszogok felfelé, nagybátyám hozta bolgár papucsban. Még mindig a hegedű szól, mint egy sors-mantra, hosszú ideig, valahol nem messze lehet a sír, az embergyűrű sűrűjében. Itt lehetnek most a szép asszonyok, a múlt polcairól, összegyűrik a zsebkendőiket a fehér babák is. Aztán ki tudja mennyi idő után, hallom az ásók és a csákányok hangját, és a hegedű szaggatott fel-fel csukló dallamfúgájába gabalyodva. Rózsák zuhanását és göröngyöket hallani, majd kijönnek a temetőmunkások a sírtól mellém, és kezüket leporolják, és az izzadtságukat törölgetik, és becsapják a halottasautó hátsó ajtaját. A hegedű végtelen ideig szól, mereven állnak az emberek, a nap elbújik szürke kása-felhők közé, elindulok a temető északi részébe, apám sírjához, hogy majd visszatérhessek ide egy szál őszirózsával.
Apám halott, korának krónikása halott, mindketten fekszenek farkas réten, nagy fák alatt, a beton vonaglik Budapest alatt.
Megosztottam volna közöttük a virágot, talán apám se bánta volna, de olyan sok ember csókolta végig a családot, mikor visszaértem a sírhoz, hogy tűnődtem egy darabig, majd sietősen elmentem onnan. Pep várt a Moszkva téren, az újdonsült ovó-bácsi. Cseh Tamás virágjával megkoszorúztuk hát a Széna téri 56-os emlékművet, és egy üveg villányi borral a Millenáris parkba mentünk, ahonnan kiutasítottak minket a járőrök, ugyanis ott tilos alkoholt fogyasztani.
Apám halott, korának krónikása halott, mindketten fekszenek farkas réten, nagy fák alatt, a beton vonaglik Budapest alatt.
