"C’est la vie. A ki mer – az veszt."

mediterrán tavaszi hajóút

még gyerekkoromból ismerős

az a titkos, elképzelt sziget

a nyugatot vágyja így a kelet

s észak vágyja így a déli kerteket

most hidegkék hullámok verik

a finom homokú fövenyt

a sziget tompa színe nyár végére

már izzik a napfénytől

s húsosabb illatosabb lesz
mint az arcod

barna-kék barna-kék

jegyezd meg az ég színét

kezed pici piros ékszereken matat

valahonnan régről ismerős

az eltékozolt, rejtelmes sziget
mennyire vágyjuk szüntelen

ám végleg partot érni ott nem lehet

őszi ablak

tudtuk jól, hogy ez az eső

végleg elmossa majd a nyári meséket… 

álomcsiga nyálkás nyoma villant az aloé levélen

míg szemet dörzsölve fekszünk a szoba évszaktalan vákuumában

a testekkel övezett meleg porhanyós homályában

az esőverte ablakot nézi

a teljesen meztelenre vetkőztetett szemem

most kezdem látni, hogy átázott érmék

egy másik világból küldött levelek

csattannak az üvegen

sárgára aszalódott öregkori arcok?

vagy könnyes arcú szétázott tenyerek?

elektromos rezgésű álomból ébredek

az ablakra rácsapódtak a sárga levél-tenyerek

amikor

amikor már nem sajnálom magam
akkor tudok teljes erőből futni

jó fenn nagyon jó fenn
elesni fáj, de
a jó durvaságot álá ottlik
e homeopátiás gyógyszert
éppen arra találták fel
hogy kutyaharapást szőrrel:
az izmoknak terhelés kell

ha részvétlen maradok sorsom iránt
úgy tudom kitapogatni az irányt
haránt a csillagok felé
meghalva is felfelé:
fel fel dobott kő
halni fel
ki hálni fél
már megfulladt, ám újra vízbe dobott hal
csaba királyfi
csillagösvényén
újrapörgetve a cinikus gyerekkori
játékot:
ki mer magasabbról leugrálni

magamra ismerek, ha látom a hol balra, hol jobbra dőlő vitorlát
üdv a fedélzeten
a hal halálához közel
soká imbolyog az ég
a szél végigtáncoltat a padlón
tátogok, hogy nem akarok nem akarok
az angyalok irgalmasak:
kiszívják a kopoltyúmból a homokot
pikkelyeim ezüstösen fénylenek
majd pénze váltom őket
az alvilági ladikon
sírni nem tudok
nem marja bőröm a só nélküli tenger
nézem a partmenti hullámokat üvegszemmel
távoli, elmosódott homokvár vagy hártyás agyamban...

felboncolhatnak
és láthatják, hogy testemnek mennyi furcsa csipkés kriptás rekesze van
s mikor lelkem elszáll
ó halld e biblikus strófát
a homokra épített házat elsodorják
nincs más, mint ledobni ruhád, mi nem volt jó rád
az első igéig vetkőzve születni vissza a tengerbe
aztán hagyni, hogy megegyék a tested
mert nincsenek érvek csak a férgek
végül meghalva és megvetetten
tudni, hogy én mégis megvetettem az ágyat és a sírt
hagyni, hogy a hulláját elsodorja a hullám
a két halnak, kik halnak a fövenyen
noha szépet sokat viháncolva
a haláltáncban is jól teljesítenek

not

I'm not in love. I haven't got the world on a string
I don't believe in Paris or spring
And I don't wait for rings.
Despite my youth, I haven't got a head full of clouds
I don't take cues from horoscope hounds
And I don't look around.

Hey baby, you have my heart but yours isn't mine to have. Forever will we never be together
And the dreams I now I dream of you just cut me like a knife
Don't haunt me if I can't be your wife...
I'll go through life wearing entirely sensible shoes
Never to fear what slippers I'd lose
Cause Im not in love.
I'll never be...
Pretty baby you have my heart but yours isn't mine to have Forever will we never be together
And the dreams I now dream of you just cut me like a knife
Oh, don't haunt me if I can't be your wife.
I'll go through life wearing entirely sensible shoes
Never to fear what slippers I'd lose
Because I'm not in love.

ismétlődés

miért rombolni a szentséget alattomos, kisstílű lopással - sötétben kis összegekért kipakolt kölcsönös kis spájzok mézeiért. jöttem, jöttél, hogy újra eltűnhess. hogy újra és újra átéljem, amitől végtelenül szomorú leszek...de sajnos túlélem, sőt megunom a semmit - most is fütyül a szél - és viszem tovább a szerelem zászlaját, ha elbírom, lengetni van erő. a tündér az tün-dér-kedik... eltűnődik kicsit (ahogyan az ordas a józsef attila versben) s sziporkázva iszkol, menekül. téged megesz, engem elás és nem csinál semmi mást...csak hosszú, kalandos álmok maradnak belőled, amikkel napokig, évekig elbíbelődöm. londonban a macskaköveken, szemészeten, aztán a családoddal zárt térben. mindenhol mindenki magyar. nyomasztóan kicsik a terek álmomban is. (fiktív álomleírás) aztán zöldes-rózsaszínes hajnali táj, ahol érezni a boszorkányok barlangjainak csípős kigőzölgését a bokrokon, csípős égett szag keveredik templomi tömjénnel. együtt utazunk. nyáron jósálomszerű előzmény. méregzöld puha üléseken fekszünk, az ablaktól ragad a kezem és az alkarom is ólomszagú a kosztól. amikor papírzsebkendőt hajítok a wc-be az erős rozmaringparfümöt böfög vissza. tudom, hogy már nem hagyhatlak el, itt az idő, hogy valahova elérkezzünk. az álom végtelen idejében megkegyelmez Fantázia és nem lesz több elválás, nem lesz több pokolmély fájdalom-gyilok. van olyan varázslat, hogy ne kelljen többet keresni, találni, elhagyni. van, de én sem hiszek benne, nincs erőm hozzá. mégis, valaki azt akarja, és pont a jobbik énem, hogy maradj itt a hajam tövében, az ujjaid kulcsold az ujjaimba, szádat tapaszd a homlokomra és aludj és pihenj bennem. már nem kell kitalálni, hogy hogyan szokom meg újra, amit nem tudtam megszokni - ha tél lesz majd, nagy hideg - hogyan kell nélküled kibírni az őszöket a telet. "ott megyen az én igazi"... nem értek semmit. elsomfordálni vágyom..vezekelni másokért, talán magunkért is. bár nem kértek rá és a díj, mi ezért jár, megint másnak adatik. jó. beton utakon távolodunk a közelségért. a padló erősen fűt, szánkban savanyú íz, dühünk már majdnem a gyógyulás, megint az égett erdő füstje, a véres kráterekben megnyíló táj sóhajai. ki ne akarna egy ilyen hangulatú térben, mint egy tarkovszkij filmben, önmaga és a világ fölé szállni? aztán súlyos alabástrom falak között élni smaragdváros nyurga kis lakójaként. érinthetetlennek, szűznek maradni, mindig új, mindig régi menedékként. őrizlek, mint csontjaim húson túli fehér világát. nem fogyó telihold, a vízben sincs nyomod, de bennem valóság a lélek-mécses. víz alatti város, moszatos régi tenger - most beborítasz. a levegőtől növekedsz, a fény áthatol rajtad, a villámok sisteregve pattannak le a hátadról, aztán körbezár az álom. alszunk, leúszom a homokba, nyugodt puhaságba fekszem. a horkolás egyre hangosabb - rekedtes csikóhalak. szemközti háztetők és kémények, galambok a napban, párban. édeskeserű virradat. azután az okos terrierek ápolt pofaszakálla. (a pitypangokat utálják), percek, meleg, változatos mécsvirágok, a pipacsmezőn ébredező oroszlán ásít, nem tudja mi dolga itt a földön - búcsúzik megint...valami fontos dolga van?

Minden egyéb csak imagináció

Végül nézzük meg tudományosan is - már nem az igazit keresem hanem az igazat.

A lét elviselhetetlen könnyűsége?

"A tudat, hogy teljesen tehetetlen, fejbe verte, de egyben meg is nyugtatta Tomast. Immár senki sem kényszerítette, hogy eldöntsön valamit. Nem kellett néznie a szemközti házak falát és tépelődnie, hogy akar-e élni Terezával, vagy nem akar. Tereza maga döntött el mindent.

   Aznap étteremben ebédelt. Szomorú volt, de a kezdeti kétségbeesés mintha evés közben alábbhagyott volna, mintha veszített volna az erejéből, s csak a mélabú maradt utána. Felidézte magában a Terezával eltöltött éveket, és úgy találta, hogy történetük nem érhetett volna ennél szebb véget. Ha ezt a történetet valaki kitalálta volna, csakis így fejezhette volna be:

   Tereza egy napon eljött hozzá, anélkül, hogy hívta volna. Egy másik napon ugyanígy elment. Nehéz bőrönddel érkezett. Nehéz bőrönddel távozott. 

   Tomas fizetett, kiment az étteremből, és nekivágott az utcáknak. Tele volt melankóliával, melyet egyre szebbnek talált. Hét évig élt együtt Terezával és most megállapította, hogy ezek az esztendők emlékeiben szebbek, mint a valóságban voltak. 

   Kettejük szerelme csodálatos, ám fárasztó is volt: folyvást titkolnia, lepleznie, színlelnie, szépítenie kellett valamit, jó hangulatban tartani Terezát, csillapítani őt, szakadatlanul bizonyítani neki szerelmét, vádlottnak lenni Tereza féltékenysége, szenvedése, álmai által, folyvást bűnösnek érezni magát, örökké szabadkozni és magyarázkodni. A fáradtság most eltűnt, a szépség megmaradt."

Énvesztés

Ha kiválasztanának! Érdektelen,

áttetsző funkcióimat kiemelnék belőlem,

s mozdulna bennem és fölöttem 

e hatalmas levitáció!

Ahogy az oktatófilmen mutatkozott 

az a kedves, jellegtelen házaspár:

nő elalszik, férfi elalszik, kezdődhet azonnal

a mágikus színjáték. A legmagányosabb

és a legnyilvánosabb. 

Surrogó csendben válik le róluk

szuszogásuk, verítékezésük,

kézremegésük, magzati összegömbölyödésük

hétszer hétezer kópiája. Pedig számukra

ez is csak olyan alvás, mint a többi.

Cikázó szemgolyó, futó látomások,

agyhullám, agyrezgés, elesés-érzet,

a vázizomzat megbénulása, érdemtelen duzzadások -

micsoda elszabadult rakétában repülnek!

S lélegzetvisszafojtva lessük, fogja-e még őket

a gravitáció. Az se baj, ha nem a Földé.

Akármelyik égitesté. Hogy lesz-e hepiend?

Hiszen máris gyorsul a pulzusszám. Ébredeznek.

Most már csak önmaguk.

Csupaszon, kiszolgáltatottan,

mégis a törzsfejlődés tartószerkezetén nyugodva

nyújtanám én is át, ami csak úgy gondtalanul

megtörténik velem. Megmoccanna az örök csontváz,

fölemelkedne, kényesen végignyújtóztatná tagjait.

Végre a mindené. Eltűnhetnék premier plan arcom,

vállam, törzsem mögött, s ő lehetne a lényeges, az éntelen látszat,

az, mi mindenkié, s végül maga a röntgenfény, maga a sugárzás,

példázatként a funkció, a folyamat látszana, végre nem

az ellenkező, az ellensúly, az előtér.

Hogy mi a valódi...

Hogy mi a valódi feladatom? Megtanulni élni, jól élni és ezt elmondani az embereknek. Ez a feladatom. Ha nem vagyok egyedül, akkor nem hozok áldozatot és sohasem fogom megírni azt, amit meg kell írnom. Az írói nézőpont azért olyan kegyetlen, mert egy író/festő stb. valóban csak egyet akar az élettől - megtalálni azt a körülményt és azt a személyt, aki mellett képes és tud alkotni. Ez nem olyan mint egy munkahely. Ez egészen más. És ez egy borzasztóan önző dolog. De máskülönben sohasem fog az illető alkotni.

 Rendben, otthon maradok, a lelki érzelmi boszorkánykonyhában - otthon maradok szobafogságban - nem visszatartom, hanem kivárom a dolgokat. Ez két különböző dolog. Ez hatalmas színes lego - a lelkem. Építem. Én szeretek építeni. Hatalmas várakat, nagy rajzokat, nagy mondatokat, hosszú szövegeket. Nem gondolok semmit az igazságról és Foucaultról. Nincs hozzá közöm. Nekem magamat kell felépíteni, de mindenekelőtt megszeretni. De ez valószínűleg egyedül lehetetlen. Nem fog menni - ha vak dióba vagyok zárva. Persze tele vagyok félelemmel. Mi van, ha nem sikerül, ha megint elbukok? Ha megutálom magam, ha túllogikázom, túlgondolkodom.  A maximalizmusom megöl minden élőt körülöttem? Ne, nem akarom, mert a maximalizmus, az tényleg megöli az élőket. Mi jellemző a mai fiatalokra? Bizonytalanság, az elköteleződés hiánya, és még valami, amit kifelejtettem. De ez valószínűleg régen is így volt és egyetemes jelenség. Mégis ha közelebbről megnézzük ezeket a szörnyű, és kilátástalannak tűnő kijelentéseket, hogy tudniillik bizonytalanok vagyunk és nem köteleződünk el- mi következik ebből? Hogy boldogok, akik sírnak. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot. Hogy aki keres, az talál, aki bizonytalan, az bizonyos lesz. Valamelyik reggel ezekre a mondatokra ébredtem. Hogy akármilyen nyomorultnak érzem magam, ez akkor is így van. Akármennyire nem az történik, amit szeretnék, mégis minden javamra válik. Ez a dolog másik oldala. Hogy akinek nem megy jól, aki nem tud felnőni, külső vagy belső okokból, akinek valami kizökkent az életében, az cserébe megtanulja, hogy mi az igazán fontos, ahogy a filmzenében is hallottuk: "Csak azt akarom mondani, hogy szeressetek." Azért gyönyörű ez a mondat, (éljen Roland Barthes aki szintén rájött erre) mert két vonzata is van. Vonatkozhat a mondat alanyára: mármint szeressetek engem; és vonatkozhat a mondat egyfajta általános életbölcsességként is: szeressetek. mármint, hogy mindenki szeressen. Nincs más út.  A másik pedig, hogy szeretnék hinni a generációmban. Szeretném azt hinni, hogy mi egy kifejezetten értékteli generáció vagyunk. Lehet hogy idealisták, lehet hogy bénák, de ez a bénaság más szempontból éppen, hogy erénynek tűnik. Béna, sikertelen - mert vannak álmai - talán szebbek mint az átlagemberéi. Hogy nem tudja megvalósítani? Nem biztos, hogy ő benne a hibás. Abba nem lép bele, amit nem akar. Ez már nem a kényszerek világa, nagyobb a szabadság mint egykor. De nagyobb az elbukás lehetősége is nincs olyan védőháló, mint régen. Várni, küzdeni és megbocsájtani - érteni apánkat, érteni anyánkat "jól bezárt tébolydákat", kiknek most megbocsájtani kell, már mikor megénekelte ezt Csehtamás. Itt nagyon sok a rejtvény a feladvány. Az erdő, a próbatétel. Ebbe  világba legalábbis az én világomba nagyon remélem, hogy nem fér bele a mutyizás, de a gyűlölködés se. Szomorú, ha valakit elkap a régi átok és gyűlölködni kezd. Akkor utána feltartóztathatatlanul jön a magyar bánat. Sohasem csillapítja semmi. Mennyi a sérült ember ebben az országban! Itt szinte csak gyógyítani kellene, másra nincs is szükség. Nem tudok mit kezdeni sokszor a lehetőségekkel... Nem bírom felfogni a jelentőségüket csak utólag. Aztán ott vannak a rossz tulajdonságaim - a kritikáim, a sznobizmusom. Az ítélkezés a legdurvább fegyver, amit valaha kitaláltak. Ezt is ki kell dobni a kukába. Milyen nehéz lerakni a rosszat, a rossz gondolatokat, a rossz szokásokat... Meg kell változnom, jobbnak kell lennem. És mindezt úgy, hogy nem görcsösen. Lassú folyamat lesz. És a teljesítményem se túl nagy. De ott vannak a jó tulajdonságaim is, a nyitottságom, a kitartásom, az erőm, a mindig újrakezdés képessége, a lelkesedés, a továbblépés képessége, és mindenekfelett a bátorság (nem mindig). De alapvetően óvatosság is. Nagy óvatosság, úgy, hogy közben mindenbe belevágok, hát ez eléggé összetett. Azt gondolom, hogy nem tudjuk nem értjük, semmit sem értünk egymásból. Hogy lehet így bármit is csinálni? Hogy lehet egyetlen lépést is tenni anélkül hogy tudnád mi az a láb és mi az a lépés? És mi az az út? Tudásra van szükség. Vagy intuícióra? Inkább megérezzük a dolgokat, igen meg lehet érezni a dolgokat. És kell lennie értelme annak, ahogy én szenvedtetem magam, ahogyan próbálok rájönni - mit is kell, hogyan is kell. Mégis... most gyógyulok. Segítséget kapok. Mikor lesz egyszerűbb és egyértelműbb az életem? Talán sohasem. Miért van ilyen sötét? V-re gondolok, aki mindig pánikolt a sötétségtől. Tavasz van és nagyon sötét. Mi ez? És hetek óta, sőt hónapok óta, vihar előtti csend. Érzem, ahogy mindent meg szoktam érezni, hogy valami jön.  

 "Az, aki mindenekfelett a szerelem várásában szerelmes, sohasem fogja megismerni a találkozást".

"Tévedés az, hogy akkor találkozol a szerelemmel, amikor észreveszed. És téved az, aki csak bolyong az életben, remélve, hogy valaki meghódítja, rövid fellángolásokban ismerkedve meg a szív viharainak ízével, és arról ábrándozik, hogy előbb-utóbb majd rátalál arra a nagy lázra, amely egy egész életre lángra lobbanthatja, holott ez a láz - lelkének erőtlensége és a legyőzött dombocskáknak jelentéktelensége következtében - csupán jelentéktelen győzelmet hoz majd szíve számára. 

Ezért nem pihenhetünk meg a szerelemben sem, ha napról, napra nem ölt újabb és újabb formát, mint az anyaság. De te be akarsz ülni a gondoládba, egész életre szóló szerelmi dal kívánsz lenni. Hiába, önmagadat ámítod. Mert értelmetlen minden, ami nem magasba törés vagy átmenet. Mert ha megállapodsz, csupán unalomra lelsz, a tájnak nem lesz többé mondanivalója számodra. És el fogod taszítani magadtól az asszonyt, holott magadat kellett volna eltaszítanod." 

"Az igazi szerelem nem pazarlódik el. Minél többet adsz, annál több marad belőle neked. Ha igazi forrásra mész vízért, minél többet merítesz, annál bővebben buzog". 

Semmi sem érdekel jobban az életben a szerelemnél - Csongor és Tünde paradigma. Ezzel sokan vannak így, de kevesen vallják be. Vagy talán ez az eredeti kultúránk, ilyennek kellett volna maradnia. Nyomai, maradékai ott vannak a lelkünkben. De a fénytől elárvult erdőben a fény kis maradékai fájnak - ahogy írtam egykor. Milyen nehéz ma eljutni az életig, milyen nehéz a szűk kapun menni!

let him play his music

A "íróvá" válásról is írnom kell. A világirodalom egy része éppen erről szól, hogy az író, aki ír, hogyan vált íróvá, hogyan "jött"? Hogyan zajlik mindez? Írtam már korábban arról, hogy hogyan lettem művészettörténész. "Természetesen véletlenül". Nagy erővel hatott rám valami: Vajda Lajos halálközeli állapotból felénk küldött elképesztően sodró erejű szénrajzai. Álltam a kis Vajda-múzeumban Szentendrén, recsegő padlón, hunyorogtam a gyenge megvilágításban. Szerettem a hely esetlegességét is... szerettem egyedül lenni, sétálni a Margitszigeten, kiállításokat végignézni Szentendrén. Szerettem mindig is egyedül lenni, mert ilyenkor vagyok önmagam igazán. Azok a Vajda-szénrajzok utaztattak, és megrendítettek. Ha egzakt szeretnék lenni, azt mondanám: mágikus hatással voltak rám. Az élmény azóta is fogva tart, megrajzoltam őket, gondolkodtam róluk, kutattam, megírtam róluk egy hosszú szakdolgozatot. Most pedig ezen gondolkozom, a mágián. Kicsit általánosabban. Egy igazi élménytől sohase lehet elszakadni igazán. Miért is kéne továbblépni? Nem kell. Folytatni kell...

A tudatosan (szép)író emberré - és ez talán különbözik is attól, amit kamaszkoromban a Tonio Kröger címü  elbeszélés alapján elképzeltem a müvészröl, mint olyanról - válás egy sokkal nehezebb téma az életemben. Ennek a felvállalása számomra sokkal több csapdát, kockázatot rejt, több elfojtási mechanizmust is kell legyőznöm. Valamikor a kamaszkor vége felé döntöttem úgy, hogy én bizony nem leszek művész. Thomas Mann arról gyözött meg ugyanis, hogy ez a müvész-téma egy mindent vagy semmit-ügy. Nem lehet csak úgy irogatni verseket, ez nem hobbi, nem is szakma, hanem teljes embert követelö élethivatás. Ismerjük Jónás történetét azzal a bizonyos tökkel meg várossal. Babits tolmácsolásában még jobban megszerettem azt a történetet, ráadásul nagyapám abból írta a szakdolgozatát. Nagy lelkiállapotok voltak akkoriban, mondhatjuk úgy is, hogy az érzékenységem túlontúl kiütközött bizonyos helyzetben, tulajdonképpen idegösszeroppanásom is volt. Megijedtem saját mélységeimtől. De barátom felrántott onnan. "Eszter! Te ezt nem engedheted meg magadnak! Te nem lehetsz beteg, te ennél sokkal tehetségesebb vagy, dolgod van, csináld". Én akkor ellenben azt éreztem, hogy mennyire sok vagyok még magam számára is, és úgy gondoltam, hogy inkább előzőleg sportolnom kell és esetleg lehetnék sportriporter. Így tehát vízilabdáztam a Margitszigeten és Mancinak hívott az edzőm, aki teledohányozta a medence fölötti levegőt. Jó volt, még az odanemillésem is kifejezetten szépen megélhető volt. Picit szeretek különcködni, pedig egyáltalán nem vagyok különc.  Baywatchosra gyúrtam magamat, utána pedig élveztem az életet, ahogyan a tinik szokták. Jót tett visszavenni a komolyságból. Volt néhány igazán vidám, (f)elszabadult év az életemben, amikor nem vágytam a mélységek után. Jöttek a szerelmek is, természetesen művészek személyében. Úgy gondoltam a Jónás prófétás problémakört megoldom egy egyszerű átcsoportosítási hadművelettel, majd alkot Ő, én meg úgy "körbeélem" a szenvedést és az alkotást, mint valami perioikosz Róma polgárait. Maradok a Holdudvarban. Persze írtam verseket és tanultam mindenfélét, festészetről, irodalomról, volt az örökbecsű Csonkahold is. Az egyetemi évek alatt csütörtök esténként összeültünk saját verseket meg novellákat elemezni a barátaimmal, majd jöttek a felolvasóestek, de csak nem akarózott komolyan venni az írást. Úgy értem, a szépírást. Dehát, mi a garancia rá, hogy nem leszek egy Gellért Oszkár-féle kultúríró? Aki szájba rágja, hogy mit is akart? Egy hatalmas füstölgő agy! Nem akartam felvállalni a kockázatát annak, hogy esetleg nem annyira jó az, amit csinálok. Egy olyan országban, mint Magyarország, írni (remélem) még mindig felelősség,  ráadásul mindenki ír, itt mindenki művész. Nagyon sok emberről derül ki, hogy ott lapul a fiókjában valami! Mégis minden tisztelem azoknak akik felvállalják a közvetítés szerepét, de erről majd máskor. 

Túl voltam tíz év zongorázáson. Amikor hullanak a könnyeim a kezeimre és a billentyűkre, mert annyira akarom. Jól akarom csinálni és ettől borzasztóan görcsössé válok. Nem vagyok egy motorikus tehetség, ez kiderült, de tíz évet eltöltöttem a zongoraszéken pörögve, rajzolni is tanultam legalább ugyanennyit. Még balettozni is jártam de azt tényleg nagyon utáltam. Nem értettem én azt! "Balettcipőm nincsen nekem, de ha lesz én fő' nem veszem!" Volt balettcipőm is! Egyik tevékenységben sem voltam kiemelkedően tehetséges.
A rajztanárok nem tudtam betörni. A többiek már régóta tudtak egzaktul rajzolni, volt bennük alázat. Megtanulták, hogyan gömbölyödik a szemgolyó, arra hogyan feszül rá a szemhéj és megtanulták, hogyan kell ezt akadémista modorban megrajzolni. Megtanulták, hogyan kell ceruzával mérni, és segítővonalakat rajzolni, hogy hol kezdődik a fülcimpa általában  és az milyen viszonyban van az orr-ral. Én rendszerint azt csináltam, hogy rajzoltam, ahogy kedvem tartotta és utólag berajzoltam a segítő meg osztóvonalakat. A tanáraim meg kinevettek, hogy ezt mégis hogy gondolom? Miért nem vagyok hajlandó fegyelmezettebb lenni? Nem érdekeltek az ábrázolás szabályai, az se érdekelt, ha nem jó a rajzom. Élveztem csinálni. Dícséretre is vágytam volna, de azt nem kaptam. Fontosabb volt hogy a nagyapám kitette a festményemet a falra hajnali égről és a fecskékről. Viszont a többieket dicsérték, nekem csak annyit mondtak, hogy jó érzékem van színekhez és úgy rajzolok mint Tóth Menyhért vagy Somogyi Győző. Megtisztelő. De rajzolni nem tanultam meg igazán. Részletekbe merültem, élveztem a tónusozást, egészen hiperrealistán! Voltak még próbálkozásaim az utóbbi években, nem adom fel! Egyszer hagyni fogom magam betörni. Talán egyszer eljutok oda is!

De mi a helyzet az írással? Itt van a kutya elásva. Az Élet olyan történeteket generál mostanában, amelyek rádöbbentenek, tényleg csak a kreativitás mentheti meg a lelkemet. A Szerelem nem segít többé, a művészekkel való párkapcsolat sem pótolhatja tovább a saját hang megtalálását. Ugyanis csak ebben találok békét. Ide mutatnak a nyilak. Szelíd emberek, vadabb emberek, kisebb elvárásokkal, nagyobb elvárásokkal, mind mind ugyanazt mondják, aktívan vagy passzívan, főleg hiányukkal tüntetve. Írjál.  Nincs rosszabb mint egy frusztrált ember, aki elfojt magában valamit. Az áradást, a flow-t megállítja, mert bevallottan szívesen lenne kispolgár. Ami bent van, mégis engedd kijönni és ne játszmázz, mert az sem lesz jó. Ne transzformáld át emberi kapcsolatokba, szerelembe, mert nem jelent enyhülést. Let yourself play your music. Filmek, szerelemféltés, vonzódás, más művek, más művészek, halottak és élők, akiket ismerek és akiket még nem, egyház, templom, gyónás, hajnalok, egyetem, művészbarátok, idősek és fiatalok ugyanazt állítják, te vagy valahol, te vagy valaki. Te definiálható vagy. Te nem vagy irreleváns. Lehet, hogy a távollétükkel nyilvánítják ki ezt, de lehet, hogy a közellétükkel. Nem akartam, tényleg nem akartam! Bizonyíthatjátok. Úgy vagyok ezzel, mint a szerelemmel. Nem akarom és mégis jön. Mégis dönteni kell: igen vagy nem. Úgy éreztem, nem tudok eleget, nem vagyok elég tájékozott, felkészült, vagy éppen szorgalmas... Másrészt kit érdekel mindez? Ezek a dilemmák lassan feloldódnak bennem, mert most már a túlélés záloga az írás. A valóság vákuumként minden egyebet felszívott az életemből. Mint egy fekete lyukba zuhanok az írásba. Ismeretlen ismerős, köszöntelek titokkal terhelt galaxis.

Írni vagy nem írni? Ez itt a kérdés. (Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan)

"A tehetség Isten ajándéka; vagy megkaptad, vagy nem. De az írás személyes felelősség; vagy írsz, vagy nem írsz."

Syd Field

Reisz Gábor filmjét nem akartam megnézni, mert úgy gondoltam, nincs rá szükségem. Egy film, ami a barátaimról szól, és rólam is valamiféleképpen... ez kicsit kényelmetlen. No és megint egy bágyatag művészfilm, nem érdekel. Ám tévedtem, kellemes meglepetés ért, mert ez a film többet ad, mint a húszas éveik végét taposó budapesti fiatalok hétköznapjainak érzelmi tablóját festené csupán. Hab a tortán, hogy több konkrét ismerősöm sőt régi barátom is feltűnik a filmben.

Sokan, sokat írtak már arról hogy a Van... egy ún. generációs életérzésről szól, az "elveszett" 80-as generáció problémáit körüljáró, egzisztencialista film, a Moszkva tér ránk szabott verziója, mágikus realista, a kallódó tárgyak, okos emberek és egy kallódó ember filmje. Ezektől az értelmezésektől eltérően közelíteném meg a témát. Reisz Gábor alkotása számomra nem annyira nagyvárosi elveszettségérzés és nem is a generációm filmje. Megpróbálnám egy általánosabb perspektívából szemlélni, méghozzá az alkotás és a művészi látásmód filmjeként. Meggyőződésem ugyanis, hogy Áron, a film főszereplője egyáltalán nem is érzi magát elveszettnek - ugyanis Áron teljesen integrálva van a társadalom szövetébe, egyéni döntése következtében nem illeszkedik be és áll be a jómunkásemberek sorába - de még azt sem gondolom, hogy Budapest különös jelentőséggel bírna ebben a történetben, esetleg a korosztályom problémái - mint a bumeráng-gyerek jelenség, a szüleinél lakó gyernőtt - lenne a film fő témája.

A legfontosabb dolog, hogy szemlélődés és az érzékenység jellemzi a főszereplőt, Áront. Mi nézők csak azt tudjuk meg ebben a filmben, hogy van valaki, egy furcsa és megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan egyén, egy koszos, szakadt bölcsész, egy senki, egy fölösleges ember, aki megteszi nekünk a szívességet és figyel. Nem cselekszik (még), hanem várja azt a pillatatot, amikor leülhet és megírhatja a könyvét. Ahogy telik az idő, a tét egyre nagyobb. Mégsem halálos ez a döntés, inkább gyengéd. Nem lehet túl erőszakosan vagy hirtelen dönteni ebben. Írni vagy nem írni? Művésszé érni vagy mosogatni a bátyus konyhájában? (No és észrevenni az ételmaradékok mintáinak esztétikumát, ahogyan azt már megtette Daniel Spoerri, nincs új a nap alatt, mégis úgy tűnik, hogy folytatni kell). Milyen érdekes, hogy mostanában (és régebben) én is mindenkitől füzeteket, szép naplókat, könyveket kapok, üres lapokkal, tessék! írjak. Én rájuk figyelek, ők pedig rám várnak, várják, hogy alkossak. Kérdés, hogy van-e szükség még egy regényre, még egy versre? Áron egykori osztálytársai azok a yuppie öltözékű, vastagkeretes-szemüveges friss harmincasok vajh melyik könyvet veszik le a bolti polcról, a bestsellert vagy a "magasművészetet"? Elolvassák-e majd Áron regényét? És számít-e egyáltalán, hogy elolvassák? Nem tudhatom. Mindenesetre jól eldumálnak persze Áronnal a kocsmában, kioktatják a csajozási praktikákról, a testbeszéd jeleiről, a munkáról, az öltözködésről, mindenről, mert ezek az emberek értenek az Élethez. És egymáshoz is értenek, élvezik az élet táncát, a játékot. 

"úgy beszéltek rólam mintha ott se lettem volna

mégis élveztem ott lenni veletek minden egyes alkalommal
elmondtam mennyire nagyon nem akarom hogy hazavigyetek
igen az álmomban is álmodtam és elaludtam az álomban
de az alvókámat bízd csak rám a tieddel együtt ébren van
feleselni látom őket egymással izgatottan
egymástól izgatottak a szemetekkel láthatóan
egyetértenek abban hogy ebben az elbaszott egy állapotban

egymással jóba jobban ha belefeszülnek se nem lehetnek"

(Hiperkarma: Szerinted?)

Utóbbi idézet a nemrégiben megjelent Konyharegény című Hiperkarma-lemez egyik dalának részlete. Milyen és főleg mennyi motivációt meríthet Áron egy olyan országban, ahol sok lelki és testi szegény; rendszerváltás áldozata-munkamániás-devizahiteles szülő és nehéz sorsú között mégiscsak ő a legszerencsésebb? Apuka-anyuka dédelgetett álma, hogy Áron egyszer ember legyen. Áron, pontosan érzékeli, hogy művészből túlteremelés van Magyarországon. Kiderül, hogy majdnem mindenki fiókjában ott lapul a fel nem ismert, fel nem fedezett kézirat, félénk remények. Mindenki művész itt egy kicsit, mindenki cinkos s nagy bánatban. A témák számolatlanul a lábunk előtt hevernek, témabőség van mindenhol! A halotti toron, a nagypapa történetében a villamoson egy lányban, akit Tinta Évának hívnak. A földrajztanár tudja, hogy tökmindegy, hogy lánchegység vagy érchegység. De azért tudja, mert ő is művész egy picit. Ugyanez a jelenet nem játszódhatna le Németországban. És Áron szülei is tudják, ott van az a három tonna könyvfal a lakásban. Áron is tudja, hogy tudják. Talán ezért nem furcsállja a munka embereit, ahogyan ők sem Áront, a halhatatlan ténfergő művészlelket, szépen egymásba simul a két réteg. A film azzal a vasárnappal végződik, amire rákövetkező napon Áron elkezdni írni a könyvet. "Istenhez közeledni, nem az ember feladata. Egyedül Istenre tartozik, hogy közelítsen hozzánk. A mi dolgunk: a várakozás, a figyelem, a készenlét". írja Simone Weil. Ezt teszi Áron, aki mint egy szivacs beszívja a Budapest szagát, az embereket, jelen van. Mégsem válik kifejezetten búskomorrá - inkább beleolvad a környezetébe - habár erre a mai Budapest kocsmáit, munkahelyeit járva, tulajdonképpen  meglenne az oka. Áron nem a reménytelenség embere. A szerelmi próbálkozások sikeressége-sikertelensége egynemű, mindegy, a munkahelyi próbálkozások sikeressége és sikertelensége egynemű, mindegy, a barátok, a bulik, a család, a politika, egynemű mindegy, ("a füleimmel nem látok, a szemeim erre süketek") mind mind háttérré töpörödik a nagy kérdés súlya alatt, amely több a hamleti dilemmánál: alkotni vagy nem alkotni? Ebbe a döntésbe kell átfolynia Áronnak, nem erőszakosan, hanem nagyon gyengéden.  Áronnak megvan a helye, de ezt Ő fogja megalkotni és ezt a helyet alkotta meg maga számára Reisz Gábor is. Ezért nem sikerült izmos taggá gyúródnia társadalom vasában Áronnak, mert nem akar ércesen csattogni ott, ahol semmi keresnivalója. A saját világát alkotja éppen intuitívan, türelmesen, lazán, szeretettel. A döntés küszöbét nem lépi át a film. Nekem, Neked kell átlépnünk.

hajó és konyha

megindulok önmagam felé

olyan mélyre voltak elásva a szavaim

a levegő nélküli üres föld üreges tárgyai

ti vagytok a horgonyaim

és egy elképzelt világ törvényei

aki most merész, azzal vagyok egy

kialakulatlanok vagyunk

ez a pohár előttem konkrétabb, mint én

nem tudni, mikor indulok

a díszes üvegek közül

gyűlnek a nagy, piszkos csomagok

felébrednek a poggyászok

szemeiket nyitogatják és morognak

mint korgó gyomrú hűtők a szavannán

had morogjanak

inkább szellő és nagy hajó

lebegsz te is, fáj a szerelem

igazi vagy és egyszer félig megalkottál már

 de aztán elfeledtelek

az álom-villanások most résnyire nyitják a kaput

gyerek vagyok egy örök délután szobájába zárva

kinn emberek, szerelmeim, mozgolódnak

már rántják a lábukat ütemre csitítják a pattogó tüzet

mert nem jövök

szeletelik a színes étkeket

gőzben álldogálnak a szagok,

testek forgolódnak

kopog a szemük

és nem jövök

neszeznek a konyhában és a bálteremben

de nem jövök

hunyorognak a füstben és egymással táncolnak a férfiak

és nem jövök jaj nem jövök

szórakoznak, unatkoznak

megfejtik a keresztrejtvényt

de nem jövök

gálánsan parádéznak és nagyvonalúak és nagyorrúak

de nem jövök

csak várnak egyre várnak

de nem jövök

alszom tovább, éjszaka megdagadó kenyér

reggelre kisütöm magam

résre nyitom az ajtót és egy-két morzsát közéjük dobok

jaj engem is felszeletelt az idő

magamat mégis nektek adom

nagy madár, éjszaka, takarj be a szárnyaiddal

reggel amikor ébredek, legyetek velem!

Duende

Meg kéne írni a Kiteszik a húst ötödik epizódját. Ez egy bejegyzéssorozat, azokról az emberekről, akiket szeretek, de tőlem fizikailag távol vannak. Akiket szeretnék, de még azt se mondhatom, hogy ismerem őket. Köztük van az apám is. Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek- vegytiszta esete. A múltat be kell vallani, és a jelent is. Szóval meg kéne. Ehelyett most inkább csak a tegnap estére referálnék. 

Lehetett sejteni, hogyha leküzdöm a félénkségemet - ami talán tanult tehetetlenség nálam, mert az adott helyzetben már nagyon bátor, sőt vakmerő szoktam lenni - egy újfajta élmény részese leszek. Gyanítható volt az is, hogy egy  nagyon alternatív, bájosan lila "titkos társaság" estjén részt venni a tavasziasan enyhe  tél közepén, szemben a szeretve tisztelt és már megunt, de még mindig valahogy vonzó egyetemépülettel pontosan szemben, a belvárosban.... érdekes, emlékezetes esemény lesz a közösségi élményeim nem túl gyakori sorában. (Mert vallom/valljuk többekkel, hogy más dolog művésznek/tudósnak (esetleg a kettő valami furcsa keverékének) lenni és megint teljesen más dolog, mint a művészeti-tudományos életben mozogni... Nem fedi egymást a két tevékenység. Aki dolgozik, annak nincs ideje és kedve mindezt kommunikálni. Azok, akik sokat kommunikálnak és közben vegyülnek a pesti nép közé, népszerűségre és megnyilvánulási lehetőségekre tehetnek szert, de kevesebb idejük lesz az elmélyült munkára. Marad tehát a cella-magány és a tágas emlékezet számomra (is). 

A tegnap este azonban máshogy alakult. Kedves barátom, E. Géza meghívására érkeztem a lakásszínházi eseményre. Zs.-t is elhívtam, aki valahonnan a Gozsdu udvarból robogott felénk, még alig befejezve kellemes, wok-os vacsoráját. A jelszó duende, amit a kapucsengőbe kellett fátyolosan belemondani, valószínű V. Petinek válaszolva. (Nagyon nagyon szeretetteljes egyénről van szó, aki amint meglátott, keblére ( és kedvére) ölelt... Szóval egy gyönyörű, ókori jellegű szobor (bronzból talán, igaz, a félhomályban nem lehetett pontosan kivenni) mutatta az utat az első emeleti lakáshoz, ami összbenyomást tekintve a kolozsvári Insomniára emlékeztetett. (Ahol egy jelen lévő francia fiú szerint jól lehet írni...ezek szerint kölcsönös vonzalom van "a" románok, vagyis az erdélyi románok és a franciák között. A román értelmiségiek élnek-halnak Párizsért, az alternatív francia fiatalok pedig megőrülnek Budapestért és Kolozsvárért)! Itt és most pedig a szokásos, álmos-szemű, kötött-pulcsis közeg, ami valahogy nem változik az idők során, generációk jöhetnek-mehetnek, ez a réteg újratermelődik. Mély és szomorú tekintetű, halk szavú bölcsészek; harsány színészek; menő képzőművészek; egészen emberinek tűnő zenészek és néhány kicsit megrendült vagy megszeppent jogász vagy társadalomtudós (hallgató)... Mászkálnak, üldögélnek. Pazar nagypolgári jellegű berendezés és terek. Nem értek a bútorokhoz, azokhoz csak a nagyfőnök ért a múzeumban, de itt minimum 100-120 éves cseresznyefából faragott antik jellegű rokokósan túlzsúfolt szekrény és székköltemények voltak, egy méltóságteljes Beethoven-büszt, nagypolgári ajtók-ablakok, stukkódíszes üvegcsillár, keleti párnahuzatok, furcsa díszek mindenütt, amelyek beillettek farsanginak és karácsonyinak egyaránt, fotók és jó néhány festmény a falon. Zs. szerint az egyik strand-jelenet egy elcseszett Balthus-képre emlékeztet.  Szerintem Cézanne-utánérzés, vagy Freud-dal átitatott vámos Rousseau...Kell egy kis idő mindenesetre, amíg az ember megszokja ezt a közeget. (Pláne akkor, ha az illető, aki idecsöppent, mostanában legtöbb szabadidejét egy mindig ételszagú csepeli panelben tölti és bámulja a szemközti toronyépület zöld ablakait). Még az emberek ruházata is szürreális. Alice csodaországban-hangulat. Van itt kerek orrú lakkcipő, egy vörös hajú fiún büszkén viselt hózentróger, máshol egy finom mozgású lányon "majdnem-esküvői" jellegű rakott szoknyaköltemény, egy másik fiús alkatú lányon forrónadrág fekete pöttyös harisnyával és yuppie-szemüveggel. No és széles karimájú kalapok. 

Az előadó, G., torreádornak öltözött. Nem csoda, hiszen ez egy Lorca-est. Az öltözék, a versek és a díszlet egyaránt a fekete-piros színkombinációra, vagyis a halál és a szerelem duendét megalkotó kettősére épül. Piros gyertya, vörösbor, fekete asztalka, piros lábakkal, fekete cipő, piros talp, piros levélpapír, rajta fekete szavak. A gitár meggyőző, de nem lehengerlő. Szépen aládolgozik G.-nek, aki viszont mindig nagy energiákkal szaval, játszik, bolondozik, él a színpadon. Majdnem azt írtam kínpad, mert saját szenvedélyeinek poklain vágtat végig. Van egy crescendo-ja az előadásnak. Tájképtől, angyali sugallatoktól, finom remegésektől indul, aztán nőkkel való találkozástól, csábítástól kezdve magányig minden megtörténik. (A bécsi valcer szavalása közben a gitáros fiú feltűnés-mentesen idézgeti az ismert Leonard Cohen-szám dallamát is, aki akkora Lorca-rajongó, hogy még a lányát is Lorcának nevezte el. ( Igaz, G. szerint ezt csak az "ilyen" vájtfülűek vették észre, mint én...Hozzátenném, hogy vannak emberek és G. közéjük tartozik, akiktől elfogadom a bókokat és a hízelgést és vannak, akiktől nem. Ebben még talán változnom lenne érdemes. )

Van, amin nevet a közönség, pedig sírni kellene. Titkos szerelem, megjátszott és igaz érzelmek, elszakadás. Átélhető mindez, bár a tempó gyors, a versek nagyon sűrűek és érzékiek. Ébenfeketén csillognak, madárszárnyakon csapdosnak, flamingórózsaszínen édesek, rózsatüske-erdős duendésen szúrnak, a halál fegyvertőr-tényei a csendbe csapnak: az emberek mégiscsak elkomolyodnak. Szerelem-halál-hó-kakasok-és az alvilág füveinek legelése. Érzelmi logika alapján realista dolgok ezek, és ezt már sokan, sokféleképpen megírták. (Petőfi például Szeptember végén vagy inkább október elején Koltón). Spanyolos zamattal pedig Lorca, akit annyira szeretek, írta újra a duendét. Kedvelem mi több szeretem a költőt. Mióta először olvastam Nagy László vastag fordításkötetében. Medve jutott ezekről a versekről eszembe...idézgettem is neki az akkor még hosszú és rendszeresen írt irodalmi leveleimben. A szavalások és közönséggel való játék végén G. kiiszik egy félliter bort a talpas pohárból. (Hatása csak később érződik). Elvesz valakit -  a karimás kalapú lányt - "feleségül". Mi a közönség vagyunk a tanúk. És a Bor és Lorca. A versek után jófajta jazz-zene közreműködésével összességében a Borisz Vian regényekből ismerős bohém házibulik világát játsszuk újra a nagy szobákban. (Nem recseg a padló). Sokat nevetünk Zs.-vel, többen azt hiszik, hogy mi homoszexuálisan is vonzódunk egymáshoz. Pedig ez nem igaz. Vagy ha igaz, akkor mindenkire igaz. (Valami ilyesmit vallott Proust is Zs. szerint. Zs. lakásában - ahol én is laktam egy darabig - most újabb vendég szállt meg. Egy spanyol kozmopolita fotós, aki Zs. ösztönzésére beleolvasva Proustba annak egész írásművészetét egy betegség vagyis az asztma furcsa diagnózisleírásának tartja. "Micsoda szűklátókörűség!" - mondja Zs., és osztom a véleményét. A legtöbb dolgot, amiről beszélnünk kellett volna, elfelejtjük. Csak nevetgélünk pedig alig iszunk. Élünk. Élünk! A belső udvarról látható szemközti igézően szép ház reneszánsz jellegű árkádjait szemlélem és versíró hangulatom támad. Zs. mint írót, mutat be francia ismerőseinek. Na ezt a fajta hízelgést nem szeretem...Több kedvem van ilyenkor az előre megjósolható kimenetelű csevegés helyett elbújni és írni. Kellene egy láthatatlanná tevő köpeny. Akkor olyan könnyű volna megírni az embereket! Így viszont a fegyelmezett figyelemre és a memóriára hagyatkozhatok csak. Menthetetlen álmodozó vagyok... Még csoportkép is készül. Feltűnésmentesen távozunk Zs.-vel. Mindenki integet, kedvesen. A Blahán válunk el, hazatérve szomorúság tör rám. De ez nem az este miatt, csak tudjátok, bizonyos "múlhatatlan nosztalgiák". Szép este volt, köszönet érte! 

Karay Ilonáról...

"Csodagyerek, sőt, valódi nagy költőnő, ámbár tizennegyedik életévét alig betöltve, meghalt. A szomorúság, kétségbeesés, halálvágy, szenvedély ilyen hevű és erejű hangjára nem is tudok más példát, mint némelyik Beethoven-szonátát, a zeneszerző középső, pathetikus korszakából. S ez a forró halál-nosztalgia nem is szorult volna a korai öngyilkosság hitelesítő pecsétjére, a költőnő nyugodtan élhetett volna akár ötven vagy száz esztendeig, tragikuma akkor is ugyanolyan erejű és valóságú lenne, mint így, az otrombán pontos igazolással.

Karay Ilonka 1866 decemberében Aradon született; apját, Karay Nándor pénzügyi tisztviselőt, előbb Aradra, aztán Pécsre helyezték. Ilonka Pécsett nevelkedett, apácák elemi-iskolájában tanult – s apja forgópisztolyával szívenlőtte magát 1881. február 7-ikén. Az öngyilkosság oka elég világos: a szülők válása, az anya elköltözése, a hatvanhárom éves apa másodvirágzása egy ifjú Patzák Annával.

Halálakor a költőnő tizennégy éves múlt két hónappal. Ebben az életkorban a költészet csodagyerekei, Chatterton, Petőfi, Rimbaud, még éppen csak elkezdték az írást, vagy még el sem kezdték. Tehát Karay Ilonkáé a korai bevégzés tragikus világrekordja – de ez komiszul profán megállapítás, még ha igaz is – egy élet korai összeomlását rekorddá minősíteni, egy dacos, vagy kényszerű halálba-menekülést megtapsolni.

Költeményei a múltszázadvégi magyar szecesszió stílusjegyeit mutatják; jobban mondva, előlegezik. Mert hol volt még akkor Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő. Ez a lány-gyermek még igazán élni sem kezdett, máris megelőzte kortársait. Az se tagadható: tele van az akkor divatos melankólia sóhajtozásaival, könnyes vallomásaival, amiket ma már avatagnak érzünk; csakhogy őnála a szokványos boldogtalankodáson mindig átüt a mély és valódi fájdalom.

Sajátságos és példátlan a „Szívem” című vers alap-motívuma: a vérkeringés, a még ki nem ontott eleven vér minden cseppje tükrözi az imádottat. A világirodalomban fel nem vetődött vadonatúj motívum, öntudatlan és akaratlan lelemény, hatalmas asszociációs áram-térrel. Feledhetetlen.

És a „K…n Margitnak” írott verséről említsünk meg annyit: a vers címzettje Ilonka iskolai pad-szomszédja, Kelemen Margit, akinek testvére, vagy rokona Kelemen Aurora, Babits Mihály édesanyja. Így vonulnak emberi szándéktól függetlenül a sors szálai, az ismeretlen elemista-lánytól a nagy és híres költőig.

Milyen volt Karay Ilonka? „Gyenge testalkatú, kicsiny termetű lányka volt, szép arcvonásokkal, nagy sötét szemekkel. melyek fölött pillangószárny gyanánt elterült szemöldök fejezte ki az erélyt és határozottságot, mi jellemének alapját képezte. Szép magas homloka mély értelmet árult el.” Így emlékszik rá Fáylné Hentaller Mariska, „A magyar írónőkről” írt könyvében (Budapest, 1889).

Mindössze ez a három verse maradt ránk – értékét tekintve mégis hiánytalan oeuvre. Szerzőjének holta után, a helyi szenzációt tovább fokozva, az egykori „Pécsi Figyelő” közölte s akaratlanul az utókorra hagyományozta. Testvérbátyja, Karay Lajos említi: „…birtokomban levő számos költői munkái a legszebb reményekre jogosíthattak…” Hogy az említett számos költői munka valamely hagyatékból előkerüljön, erre aligha van remény. De lehet, hogy ez a három költemény súlyosabb, mint a korai próbálkozások tömege.

Tovább fejlődött volna, ha életben marad? Lehetséges, de én inkább úgy vélem, hogy a sírba-sodró örvény hozott létre emberfölöttit (vagy legalábbis kislány-fölöttit) és csak-egyszerit. Talán többé nem érte volna el ezt a koncentrált feszültséget, enyhébb körülmények között. Vigasztaljuk magunkat azzal, hogy ha számunkra teljes munkássága csak három elégia is: talán ez a java mindannak, amit írt, vagy később írhatott volna."

Hozzá

Mély tisztelettel vegyült szeretettel
Emelem föl tehozzád szememet;
Félek, hogy tégedet szeretni vétek,
Az is megalázza nagy lelkedet.

Pedig tévedek, mert te nem egy gőgös,
Magasan álló büszke fényalak,
Te menyországból leszállott angyal,
Az emberek boldogítója vagy.

Nem foglalsz el nagy állást a világban,
Észre sem vettenek ezért sokan;
De én, ki ismerni megtanulálak,
Tudom, hogy szívedben egy angyal van.

Szeretlek, szeretni foglak örökké.
Szeretetem lángja ki nem alszik,
El nem oltja sem hideg sír, sem halál,
Sőt majd ott, a másvilágon növekszik.

Viszont szeress? oh nem, azt nem kívánom.
Nagy a boldogság, gyenge a kebel,
És e szegény szív talán megrepedne,
A nagy boldogságot nem bírva el.

Had járjak én körülted mint a bolygó
A nap körül melytől fényét nyeri,
Melyet imád, de melyhez közeledni
Félénk tisztelete nem engedi.

Te is napom vagy, melyet bár imádok
Megközelíteni sohsem merek,
Megelégszem a piczike sugárral
Melyet néha reám vet szép szemed.

De mint a bolygó, ha szeretett napja
Megtagadja tőle a sugarat,
Úgy elsötétül lelkem is ha szemed
Nem vet reám egy piczi sugarat.

Elvonulok, hogy észre ne vehessed,
Mikor a halál engem elragad,
S ha utolsó imámat meghallgatják,
Veled béke és boldogság marad.

[1879]

Óhajom

Ha Isten így szólna hozzám
“Kérjék bármit s megadom!”
Nem kelnének hiú vágyak,
Sóvárgások ajkamon.

Mi kellene? fény, dicsőség,
Hír, vagyon vagy bölcsesség?
Mi a fény, csillogó külszín,
Kápráztató semmiség.

Hamis pénz, mely bár ragyogó,
Belseje értéktelen,
Így a fény is mely körülvesz
Boldogítani képtelen.

Dicsőség! magasztos érzés,
Mit magunk nem élvezünk,
Holtunk után magasztalnak
Hallhatatlan lesz nevünk,

Dicsekszenek érdeminkkel
Babértól zöld sírkövünk,
S ezért kell egy hosszú élten
Tán nyomorban küzdenünk.

A hírt mily sokan óhajtják
Pedig ez nem boldogít,
A világ hamar felejtő
És hogy ha ma Istenít,

Holnap ismét elfeledhet,
Odavan dicső nevünk,
Ezután közönnyel hallják
Kár is ezért küzdenünk.

Még gazdagságot sem kérnék,
Boldogíthatna-e az?
Sokan mondanák, hogy igen,
S én azt mondom nem igaz.

Teremhet-e a föld gyógyírt
A szenvedő léleknek?
Szerezhetni-e azt kincsen
Sorvadó szíveknek?

Nem, kincset sem választanék,
Megölne a fájdalom,
Látva a fölhalmozott pénzt
S nem enyhítve bánatom.

Oh! a bölcsesség egész más.
A természet könyve ím,
S a titkos zárt mely kinyitja
A relytélyes kulcs enyim.

S én még ezt sem választanám
Nekem ez sem kellene,
Szép, magasztos a tudomány
De a vallás ellene.

Pedig a hit a legjobb gyógyír
A bús lélek sebére
Melyet semmi be nem gyógyít,
Melynek mindég folyt vére.

Ha most ezek után kérdne
Az Úr: “mond mit kérsz tehát?”
Leborulva így kiáltanék:
“Erős hitet vagy halált!”

[1879]

Szeretteim

Oh én olyan nagyon tudok szeretni,
Olyan mélyen tud érezni szívem!
Van-e, aki méltó szeretetemre,
Akit szerethetek forrón, híven?

Családi életemben sok üröm van
Megkeseríti az az édeset,
S egy szívemben rokoni szeretetet
Nem érzek, vagy csak nagyon keveset.

Csak rosz oldalról ismertem meg eddig
Az engem környezők lelkületét,
Tapasztalva sok roszat és kevés jót
Mi bilincselné szívem érzetét?!

Az idegenek nagyon idegenek
S ismerni őket még sem óhajom
Miért legyenek ők barátaimmá,
Miért ismerjék ők az én bajom?!

És ki tudja, talán ha keresnék is
Lelnék-e köztük egy rokon kebelt,
Melyben vigasztaló szelíd szavat, az
Őszinte és hű barátság nevelt?!

Maradjak én idegen e világban,
Változhat az éntőlem bármikép,
Engem nem érdekel, nem tartozik rám
Hogy egy esik, más meg magasra lép.

Mert a világi részvétel ezen áll,
Egyik ember a más estére les,
Mert ő maga magasra törekedve,
Az elbukottban csak lépcsőt keres.

De hát akit szeretek nincsen senki?
Szívem dobogása azt mondja: van,
Oh vannak, kiket én szeretek forrón,
Csak hogy ezek nincsenek számosan.

Kettőt szeretek, két arc foglalja el
Szívemnek mély és csodás rejtekét,
Többet, többet igazán nem találnék
Ha átkutatnám is a földtekét.

Az egyiket imádom, amikép csak
A földi ember egy Istent imád,
Ki alkotá az emberi szívet, s ki
Meghallgatja a szívből jött imát.

De ő méltó, ezerszeresen méltó
E szívnek buzgó imádatára,
Egy angyal Ő, ki elhagyá a mennyet
S leszállt a földi szennyes rút porára.

Leszállt, hogy itten egy szent életen át
Küzdjön, fáradjon embertársaiért,
S e hosszú háladatlan fáradsága
E földön soh se nyerhessen babért.

Kit nem érdekel a föld szennyes kincse,
Megveti az emberek hatalmát,
Ki a világtól távol szent magányban
Másvilágon várja csak jutalmat.

Egy lélek mely fehér e barna földön
Mint egy elolvadhatatlan hódarab,
Egy szív a mely csendes mint a nyugodt víz,
Mely a szenvedélyeknél soh se rab!

De letudnám-e angyal-lelkét írni?
Nem, elég nekem az, hogy szeretem,
Elég, hogy ezen és a másvilágon
Egyedül benne rejlik életem.

A másik arc nem fénylik dicssugártól.
Egy barátnőnek kedves arca az
Akinek szívében és az enyémben
Egy érzelem van s tárgya ugyanaz.

Ezért szerettem én meg oly nagyon őt,
S felőle most is csak ezt gondolom.
És ha talán csalódni kellene benne
Szívemben sokkal nő a fájdalom.

Barátnőm ő a szó szent értelmében,
Az vagyok-e neki nem tudom azt,
De reménylem mégis, hogy az Isten nem
Vonja meg tőlem ezt az egy vigaszt.

Sok a tűz, mit az első önt szívembe,
A másikkal kell azt megosztanom,
Kétszeres leszsz az öröm és felényi
Megosztva két szívben a fájdalom.

[1880.08.24.]