ismétlődés

miért rombolni a szentséget alattomos, kisstílű lopással - sötétben kis összegekért kipakolt kölcsönös kis spájzok mézeiért. jöttem, jöttél, hogy újra eltűnhess. hogy újra és újra átéljem, amitől végtelenül szomorú leszek...de sajnos túlélem, sőt megunom a semmit - most is fütyül a szél - és viszem tovább a szerelem zászlaját, ha elbírom, lengetni van erő. a tündér az tün-dér-kedik... eltűnődik kicsit (ahogyan az ordas a józsef attila versben) s sziporkázva iszkol, menekül. téged megesz, engem elás és nem csinál semmi mást...csak hosszú, kalandos álmok maradnak belőled, amikkel napokig, évekig elbíbelődöm. londonban a macskaköveken, szemészeten, aztán a családoddal zárt térben. mindenhol mindenki magyar. nyomasztóan kicsik a terek álmomban is. (fiktív álomleírás) aztán zöldes-rózsaszínes hajnali táj, ahol érezni a boszorkányok barlangjainak csípős kigőzölgését a bokrokon, csípős égett szag keveredik templomi tömjénnel. együtt utazunk. nyáron jósálomszerű előzmény. méregzöld puha üléseken fekszünk, az ablaktól ragad a kezem és az alkarom is ólomszagú a kosztól. amikor papírzsebkendőt hajítok a wc-be az erős rozmaringparfümöt böfög vissza. tudom, hogy már nem hagyhatlak el, itt az idő, hogy valahova elérkezzünk. az álom végtelen idejében megkegyelmez Fantázia és nem lesz több elválás, nem lesz több pokolmély fájdalom-gyilok. van olyan varázslat, hogy ne kelljen többet keresni, találni, elhagyni. van, de én sem hiszek benne, nincs erőm hozzá. mégis, valaki azt akarja, és pont a jobbik énem, hogy maradj itt a hajam tövében, az ujjaid kulcsold az ujjaimba, szádat tapaszd a homlokomra és aludj és pihenj bennem. már nem kell kitalálni, hogy hogyan szokom meg újra, amit nem tudtam megszokni - ha tél lesz majd, nagy hideg - hogyan kell nélküled kibírni az őszöket a telet. "ott megyen az én igazi"... nem értek semmit. elsomfordálni vágyom..vezekelni másokért, talán magunkért is. bár nem kértek rá és a díj, mi ezért jár, megint másnak adatik. jó. beton utakon távolodunk a közelségért. a padló erősen fűt, szánkban savanyú íz, dühünk már majdnem a gyógyulás, megint az égett erdő füstje, a véres kráterekben megnyíló táj sóhajai. ki ne akarna egy ilyen hangulatú térben, mint egy tarkovszkij filmben, önmaga és a világ fölé szállni? aztán súlyos alabástrom falak között élni smaragdváros nyurga kis lakójaként. érinthetetlennek, szűznek maradni, mindig új, mindig régi menedékként. őrizlek, mint csontjaim húson túli fehér világát. nem fogyó telihold, a vízben sincs nyomod, de bennem valóság a lélek-mécses. víz alatti város, moszatos régi tenger - most beborítasz. a levegőtől növekedsz, a fény áthatol rajtad, a villámok sisteregve pattannak le a hátadról, aztán körbezár az álom. alszunk, leúszom a homokba, nyugodt puhaságba fekszem. a horkolás egyre hangosabb - rekedtes csikóhalak. szemközti háztetők és kémények, galambok a napban, párban. édeskeserű virradat. azután az okos terrierek ápolt pofaszakálla. (a pitypangokat utálják), percek, meleg, változatos mécsvirágok, a pipacsmezőn ébredező oroszlán ásít, nem tudja mi dolga itt a földön - búcsúzik megint...valami fontos dolga van?

ideje, mary, tiszta vadonatúj fényre kicserélni a tükreink

"mert szerelem sok van, ugye de EGY az csak egy." mondja a barátom johanna, tündérországból üzen néhány sort. összepöndörítem a kezemben e levelét egy zöld golyóvá, jelenlétté az éterben, és szagos lesz tőle az ujjam. leander mintás illatok, mindig. rubin téa nagy bögréből, szent kehely, grál ez: amiből férfi főnököm szokott inni tejes kávét szívószállal... kinn szürkeség, az élet álmodik. a város hideg leheleteiben zajok. madarak szívében forróság, fejed fölött. galéria, belváros egy újabb munkanapom: vagyis egy tágas üvegkalitkában ülök, ez a szép vákuum és időkapszula ad nekem nyugalmat: zenét hallgatni, és gondolkozni. főnököm anyám helyett anyám. "anyácskám, néma termek!" mondaná a próféta apám. és újra látom, hogy vagyok, a leggyönyörűbb egész, a legjobb próbakripta. mindent tudunk csak titkolózunk mint a találós mesék. ő ne tudná, mégis engem kérdez. drága papa.

"csitítanálak weöres-versekkel, falevelekkel, utcakő szép szürkéjével." írja johanna. én pedig csitítok inkább, mindig mást szeretni van erő. mást szeretni mindig van erő, ez az erőm. ha rosszul érzem magam az azt jelenti nem adtam eleget. és ezt az angyalos könyv is alátámasztja.

mindenről versek jönnek eszembe: a belvárosról johanna régi verse. "belváros. hajnal. gyűröttek vagyunk. köszönjük csak teát kérünk, csak vigyorgunk és hallgatunk. tegnap...de nehéz most tiszta fejjel...kiráncigáljuk a fejünket a falból, összekaparjuk a könyveinket... " csak szabadon idézem, ahogy megmaradt az emlékemben, drága johanna.

"tulipánnal az ablakodban, hol örök nyár van, dallamokat hol álmodsz, hol zongorázol." vissza kéne mennem oda, nagyszüleim nagy filodrendronjaihoz, amiket szóval is ápolnak, és felismernélek téged, johanna egy garcia lorca versben, és szerelmes lennék egy bolgár fiúba, és bolgár közmondásokat gyűjtenék éjjelente és népköltészetet. dehát az időt ugye, nem lehet visszafordítani.

fél négy, lemegy a szürke varázsló szemű tejfény, tinta kékbe. tegnapi emlékek: patakot ugrok, piros telefonkagylóhoz futok a városligetben. hat éve itt, szerelmes voltam a vajdahunyadvárban. később megöleltünk egy fát a margitszigeten, aki megtartotta zuhanásod, amikor megtámadtak minket. hálából ölelted meg, mert védelmezett, ahogy megütöttek. valamikor a steve reich koncert után lehetett, még meleg idő volt, október elején talán. néztem a dunát, díszesen csillogott, arannyal elvitte az időt, és belesúgtam magam a vízbe, benne voltam mint egy palackposta, arany-fénykígyók: vonaglottam tovább. minden mást elvesztettem már, de emlékeim színe, ékszereim.

az idő nem ismétli magát, mégis szabályos szőnyegmintákba áll. nehéz és fáj, változik az élet. és az én célom még nagyon messze van. köd előttem, köd mögöttem. isten tudja honnan jöttem. elindulok valami messzi kikötőből, még az indulás is távoli, északi táj. de ugyanolyan boldog maradok (maradhatok) mindig. mindig választhatunk a boldogság és boldogtalanság között. mondta apám. mindig. 

főnököm reggel fogad, benn a teremben egy férfi és egy nő, a nő kiabál a férfival, ordenáré módon, nem adom vissza a kulcsodat. micsoda ajtókat nyithatott ki ez a nő. (kékszakállú, megint) a férfi türelmes, szép öregúr. olyan kemény barázdái vannak, árad belőlük az erő. azt hittem a te korosztályod megtanult még viselkedni. rámnéz, elnézést! néz rám a zsémbes, hisztis, dühös nő. én összehúzom magam, lekuporodok a könyveimhez. a főnököm meg, kicsit cinikus de megértő arccal teát készít. leülteti a férfit és a nőt. beszélgetünk. kultúráról, a szépművészeti múzeumról, múzeológiáról, a körmendi csáki galériáról, és sopronról. a nő csak bólogat kevélyen, a férfi tájékozott. a főnököm kiváló társalgó. finoman tartja a csészét. észreveszem, ébenfekete hajában az ősz hajszálakat. én vigyorgok, élvezem a társasági életet.

aztán a nő körbebiceg a képek között, sántít. képzelem mennyire mélyedt el a képek szemlélésében. ez a bambulás, rémes, mint a metroban az emberarcok, eltűnnek nyomtalanul. a vádlija olyan vékonyka, de felül vastagodik, mint egy lefelé fordított palack. a férfinek meg árad az arcából a...férfiasság. elnézést kér a felfordulásért. kibékülnek, megígérik a főnökömnek. a főnököm pedig mint salamon bölcsen taszigálja őket kifelé a szombat délelőttbe.

aztán leülünk. szürcsölöm a teát. meséli a főnököm: arra lett figyelmes, hogy a férfi verte a nőt az autóban, és üvöltött vele, hogy add vissza a kulcsom. a nő a szeretője nem szép, inkább csúf, és ráadásul kényes és hisztis is. mindig az ajtója elé fekszik, és követeli, hogy vele éljen. pedig a férfi eltartja, már két éve, mert nincs munkája. dehát miért csinálnak ilyeneket az emberek? kérdezem. hát ezt a cirkuszt ilyen öregen már abbahagyhatnák. a főnököm se érti, de mondja ha egy nőt bántanak, ő mindig közbelép.

távoli csengettyűszó, megölellek. csönd zsákból hangot lop. éj mélyből felzengő csinglingling száncsengő. aztán este harangjáték, mi ez a melegség, nem érzem úgy magamban. ez lesz majd, mary ez lesz az ünnep. nem is volt első, és nem is lesz következő.  mintha elmúlt volna az a varázslat, tél tündér, gyerekkori karácsonyok. talán ha papa hazajönne, megint igazi családi karácsony lenne. korcsolyáznánk, énekelnénk. gurguláznánk fogmosáskor. és itt az ideje tiszta vadonatúj fényre kicserélni a tükreink, mary, mary. reméljük mary, fehér karácsonyunk lesz, ne süss kalácsot. figyelj csak, jaj figyelj mary, a szép gombos cipőm, mary készítsd elő. 
and all your legs w h i t e from the winter.