Álmodott vers

esik az eső
lyukas a szárnyunk
add meg kérlek
mit várva várunk

éjszakai halászat

a szemem mögötti tengert

homokfal fedi le

türkiz, szürke, sárga szemcsék

ráfeszül a szemhéj

elefántbőr-lebernyege

az alakjuk kristály,

nem szabályos, földöntúli minták:

az álom lábai mártóznak bele.

a parton vonaglanak közel az ébredéshez

a reggel sós és nedves

amit fogtam:könnyben áztatott halak

a ritka levegőtől megfulladnak,látom

a fény széttépi a hálót

a türkiz homokfalból

egy kis szemcse a szememben maradt 

Ez már nem nyári alkonyat

Még ifjúságával tüntet a nyár,

Még dagadóra szítt kebel a domb,
A rácskerítés peremén
Még csókolózni könyököl a lomb.

Még titkolják sóhajuk a szelek,
S mint a hancúzó gyerekek,
Rugdalják a napozó utakon
A furcsa ördögszekeret.

De estefelé hirtelen
Elkomolyodik a világ -
Ez többé már nem nyári alkonyat,
Fájdalmasak a fák.

Összebújt testük sötét és hideg,
Csak felsovárgó csúcsukat
Ragyogja be nagymessziről
Valószínűtlen fényével a nap.

Valami fáj a tájnak. Csattanó
Izzása merengésbe hal,
Érzi a vén föld, mily rég volt szegény
Igazán boldog s fiatal.

Most álmodja mélázón vissza tán
A nyolcvanmillió éves nyarat,
Mely eónokkal ezelőtt
Ontotta rá az ifjú sugarat.

Az volt a nyár! Tüzelt a fény
A dinozaurusz páncélos övén,
S az élet boldog szörnyalakokat
Próbálgatott, nagy páfrányok tövén.

De aztán jött a vénség, és a föld
Fáradt lett, rosszkedvű, beteg,
Jött a jégkor, s az ember jött vele,
A boldogtalan szörnyeteg!

A természet még kisérletezik,
Gyúlnak ujjongó, kurta, vad nyarak,
Élni, boldognak lenni még,
Óh, ragyogjatok ősi sugarak!

Hiába. Elszalad a nyár.
Bús ember, megállok a fák alatt.
Elkomolyodik a világ,
Ez többé már nem nyári alkonyat.

A csókrahajló lomb közül lehull
Egy koraősz, rozsdásodó levél.
Az ördögszekér megáll az uton,
És feljajdul a szél.

citromfű tea a kertben

Megfelelő közegben tudok dolgozni most már több mint egy hete. A természet jelenlétét semmilyen könyvtár nem tudja felülmúlni motiváció tekintetében. Egy kertben ülök, ahol cerregnek a tücskök, madárhangok hallanak, éjszakánként előcammog egy-egy sün, és Robi, a fehér kismacska pedig lepkékre vadászik. Egyik délelőtt megjelent a kert közepén egy különös látogató is: egy rókakölyök. Sajnos vele nem találkoztam, de állítólag alig lehetett elzavarni, meg akarta ismeri a ház lakosságát és főleg a területének védelmét még csak tanuló kismacskát. A nyár is állatgazdag volt. A csíki havasokban láthattam biztonságos távolságból medvecsaládot, rengeteg juhot, lovat, tehenet és sok-sok szép ragadozó madarat. Persze ezeknek a hosszú kirándulásoknak köszönhetően borult rám most a rengeteg munka. Ennek testi-szellemi kínjait a kert közvetítette nyugalom egész szépen ellensúlyozza. Saját szüretelésű citromfű teát iszunk, hallgatjuk az elsuhanó repülők hangjait és Fauré Rekviemjét a számítógépen. 

Valami túlfinomodott

"Ha a tudomány mindent szemezhetetlenné vált szemcsékbe kalkulál át, akkor a világ újra olvashatatlan lesz. A kritika, amely megelőzi az olvasást és állítólag lehetővé teszi azt, túl egzakttá válhat és ezáltal megakadályozhatja az olvasást".

ha azt kérdezed

ha azt kérdezed, mi vagyok? ezt válaszolom:

emberek gondolatainak összessége vagyok. magamtól nem létezem. szürke vagy fehér vagyok. bonyolult, bolyhos és kusza bárányfelhő. ha nem gondolnak rám, nem is vagyok. fátyolos leszek és hideg. én a nedvességben közlekedem, fénylő pára vagyok apró kis porszemek körül, emberek agyának atommagja gerjeszt. táncolok, lebegek millió izgatott elektronban gondolat-magok körül fényesen. nézzétek, már elszálltam, s most a száraz levegő burkolja csukott szemetek.

kavics csúszkál a cipőben

Húsvét után... kezdjük megszokni a tavaszt, egyelőre rideg mennyország: fény és hideg. A kábeleken madarak ülnek és áldón csicseregnek: állat-angyalok. Hallom őket a nyitott ablakból. Tág, nagy az ég. Fölém feszített acélkék vitorla-testén szürke-árnyalatokban a káosz-gomolygások úsznak. Utaznunk. Ők a gondolataim: a felhők. 

A felhőkön zöld ruhás kobold csücsül. Szomorúság úrfi. Tépett garabonciás barátom sose hagy el... Jól ismerem és szeretem őt. Kőlánya meg sír valahol Kavicsországban, még 2001-ben. Letakart szeme alatt látja összes szerelmeit, múltjukat is és az egész jövőt is. Kőlánya elrepült. Már égi Ukkonvárból uralkodik, felel az egész ország sorsáért. Fut a folyóban, kövek hasát feszíti belülről, s a bogarak hátát sosem mulasztja el megsimogatni. Ő felel minden apróságért, amit mi fölnőttek általában észre se veszünk. 

Az első illatok már elvirágoztak. Ezek márciusban törtek rám, ahogyan mentem haza a Kauflandból. A kora tavaszi fák ontotta illattömeg szinte ledöntött a lábamról. Mostanra beépült az orromba a tavasz hozta parfüm, a jóhoz könnyű hozzászokni. Tudjátok, azért vonul vissza most a tavasz még pár napra, hogy utána még nagyobb erővel, még győzedelmesebben térhessen majd vissza. Mintha a feltámadt Krisztus fehér köntösének szürke redőiben járnánk most.  

Esőre áll az ég Kolozsváron. A diákok nem jöttek még vissza. (A kárókatonák sem). Diákok nélkül Kolozsvár olyan, mint a Dallas Jockey nélkül. Sivatagos és unalmas. Kicsit olyan most minden, mint Medve versében:

"a fonnyadt bokrokra eső pereg
kavics csúszkál a cipőben
a nyári sörözéseket felváltja a magány
nem tudok már játszani
nézd a szemem alatt árkok
kemény, szögletes lett a világ
minek ámítsam magam
hagyd az éneket, nem segít.
a bőröd melege sem.
erigyj órára, tanulj oroszt,
és ne az én cigarettámat szívd
a fonnyadt bokrokra eső pereg
kavics csúszkál a cipőben
baleset miatt állnak a villamosok
a város vesztegel".

9 év kellett amíg megértettem ezt a verset. Körülbelül húsz éves korunkban írtad ezt kedves testvérem, akkor én a gyerekkor oltalmában voltam még. Hiányzol. Hiányoznak a beszélgetések és minden.

Dolgozni kellene, nem merengeni. "Mindent tudunk. Csak titkolózunk, mint a találós mesék".

"a barátság, a szeretet, a pihenés fontosabb mindennél!"

Áramszünet a kábelek városában

Immáron több mint három hete újra Kolozsváron... a Szeretett városban. Én nem tudom milyen volt azelőtt (akik tudják, állítólag nem bírnak ide visszajönni néhányan) ezért nem siratom, inkább ünneplem. Jó itt most. Reménykeltő és élhető ez a hely nekem. Kicsit más ember is vagyok mint otthon, a "Bűnvárosban" (vö. nyári körúti összefutás és borzongás a világvége-hangulatú buliutcává fajult körút kapcsán Medvével és KAF-fal)...Budapest túl közel jött már, a pórusaimba ivódott és én is Budapest lettem már: torkomra forrt idegessége, a szemem villanásába bújt Combino-halkan síneken sikló gőgje és a hajam szerkezetét is göndörről egyenesre lapította a pesti aszfalton kullogók tehetetlen depressziója. Kolozsvár ellenben tornyos, fényes, büszke város - így kifosztottan, omladozva, balkánosra, olaszosra, franciásra, európai uniósra maszkírozva is. Nagyon messziről, nagyon mélyről ismerős. A gyerekkoromból talán...a nyolcvanas évek végének hangulata ködlik a város porában, a dudálásban, a virágárus nénikben, a munkásokban, a csinos asszonyokban,  a csenevész kutyákban, a foghíjas templomkerítésekben, az emberek ruhájában, mozdulataiban. Ez a 20 évvel ezelőtt világa. (Még akkor is, ha az uniformizált-globalizált réteg itt is megvan és futkos az utcákon az Iphone-okkal ugyanúgy, mint ahogy mindenütt a világon). És a régi, hősi Történelem színpada is megvan - megbújik a felirat nélküli széles kapuk tulipán-mintájában, a középkori faragványokban. És még valami, ami Kolozsvárt megkülönbözteti minden más helytől a világon. Az a "titkos összetétel", ami megmagyarázhatatlan. Csupa titok, csupa hősök, csupa hajdani eszelősök... De nem csak a múlt elcsatolhatatlan fájdalmai úsznak a napjainkba, hanem bizony vidám is ez a város! Az emberek részben olyanok, mint Magyarországon. Egyfelől lehetnek zárkózottak és komorak olykor még gorombák is, de közben valahogy egyszerűbbek, tisztábbak is, mint például Pest népe. Több szerep jut a nagymamáknak itt, több szerep jut a fényes orrú cipőknek, a fonott hajviseleteknek, az ünnepeknek is. Több a lassúság. Az emberek tredik, de nem bántóan. Büszkék, de nem elvakultan. Nevetnek, csevegnek de nem ajzószertől (tisztelet persze a kivételnek). Ez a hely kicsit olyan, mint ami otthon már nincs meg, de szerettem. Én legalábbis így modellezem a saját inercia-rendszeremben. Itt valamit őriznek. Itt valami Kincs van számomra. Szóval egyénre szabottan akar mondani valamit nekem a város (pl. az esti rózsaszín fények a Szamosnál) és az Élet, azzal, hogy most itt vagyok. Nem keresem az okát vagy indítékát, nem firtatom a Jóisten szándékait, csak élek, létezem.
Kolozsvár nem elidegenedett. A könyvtárban két év után felismert a könyvtáros. Azt mondta, ne mondjam tovább ki vagyok, mert emlékszik rám. Lehet, hogy negatívan vagyok elfogult, de mikor történne ilyen az ELTE-n vagy a Múzeum körúton? Úgy látom, hogy kialakítható itt egy személyes viszony az utcákkal, terekkel, emberekkel. Nem csoda, hogy annyi városról szóló vers-antológia, regény jelenik meg folyamatosan. 

Az első találkozás (2012 májusa) Kolozsvárral sokkoló volt. 2 okból. Az első ok. Az egykor Magyarországhoz tartozó, elcsatolt területekre utazni magyarként mindig borzalmasan összetett és sosem fájdalommentes érzés. Egyfelől örülsz, ha szép, ha fejlődik, örülsz, ha magyar szót hallasz. Örülsz, hogy utazol, hogy látsz, hogy tapasztalsz. Örülsz, hogy megismered a saját kultúrádat úgy, hogy "külföldön" vagy. (Persze ez így hatalmas csúsztatás, hiszen a "határon túl" nekünk nem számít külföldnek valójában). És jajgatsz és zokogsz belül másfelől. Mint egy elveszített szerelem, mint egy halni készülő anyóka, mint egy nagyon megkopott drága, dédapádtól örökölt templomi szőttes, ami elszakadt és nem lehet összevarrni (?) és kicsit félsz is hozzányúlni, nehogy tovább porladjon. Ilyenfajta képek - érzések jönnek. Aztán idővel az ember alkalmazkodik ezekhez a belső érzésekhez és megszokja. Megtanul vele együtt élni és tulajdonképpen nem fáj. De ezek tetovált sebek maradnak az ember lelkén, sosem fognak nyomtalanul eltűnni. Talán csak akkor enyésznek majd, ha mindannyian már porrá válunk és egyesülünk máshogy, más okból egy másik létállapotban. De addig itt a földön mindig fájni fognak a nem megérdemelt/ megérdemelt veszteségeink és a történelem igazságtalanságai. A másik ok. Amit úgy lehetne hívni, hogy a balkánosítás. A Karolina téren először jártamban ütött szíven. Úgy éreztem ez valami  rossz vicc. Én viszonylag sokat tartózkodtam Olaszországban (körülbelül 6-7 hónapot összesen) úgyhogy tudom, milyen amikor az egyetemista hipster tömeg éjszakánként kirajzik egy templom (mondjuk a San Lorenzo) elé vagy egy térre és elkezd bulizni meg hőzöngeni. Azt is nevezhetnéd nagyon balkáninak, de lehetne hívni jóindulatúbban olaszos életszeretetnek is, amit ott az utcán az olaszok tudnak művelni. Permanens ünnep, buli, nyüzsgölődés a romokon, templomokon, köveken. No ezt utánozták a csili-vili ruhás román fiatalok a Karolina téren. Nem elítélés ez, egyszerűen idegen tőlem és talán a tér eredeti lelkületétől is. Amikor első alkalommal majszoltam olasz piadinát a Karolinán sok mindent megértettem néhány perc alatt, hogy miért és milyen szempontból Majom-országban található most Kolozsvár. Más oldalról pedig  csodálatra méltó, hogy Cluj közben olyan város is, ami még ezt is elbírja és talán még Itália gyenge visszfénye is jól tud állni neki...Végülis más szinten Mátyás király is ezzel próbálkozott.

Igazából nem is erről akartam írni, hanem egy tegnap esti derűsebbik "balkános" esetről.  Március 15-e volt. Voltunk a Szent Mihály templomban (felemelő volt) voltunk a szabadtéri ünnepségen (szép volt). Utána vihar jött, nagy tavaszi, mindent megtisztító eső. Annyira, hogy teljesen megszűnt az utcánkban a közvilágítás. Hiába hajolt földig a kábel-dzsungel, nem volt képes tovább vinni az áramot. Elsötétült minden, csak a szemközti blokkházak ablak-szemeiből pislákolt sárgás lámpafény. És zokogott az ég. Ömlött fekete könnye, mintha dézsából öntenék. Elindultam, hogy vegyek sört a boltban. De a bolt is el volt sötétedve. Viszont legnagyobb meglepetésemre áramszünetben is NYITVA volt. Az eladónő a vaksötét üzletből nézegetett ki egy kis ablakon át és várta készenlétben a vevőket. Oda is penderedett amikor közeledtem. Kérdezte, hogy mit adhat. A magam nagyon minimál románján előadtam kérésemet. Ő zseblámpával kinyitotta hűtőszekrényt majd szintén zseblámpás segítséggel bepötyögte a gépbe a vásárlást. Én meg mentem boldogan a sötét utcán haza...Ez tehát a balkániság másik, jobb, szebb, eltanulandó arca. A találékony-életvidám-mindent túlélés valahol Palilulában.