Leonardo mondta

Aki helyesen jár az ritkán esik el.
•Rosszul teszed, ha dicsérsz olyan dolgot, amit nem értesz igazán, de még rosszabbul azt, hogyha szidod.
•Fiatalon tegyél szert olyasmire, ami kárpótol majd öregségedért. S ha úgy gondolod, hogy az öregség bölcsességgel táplálkozik, akkor már fiatal korodban munkálkodj azon, hogy öregségedben ne legyél híján e tápláléknak.
•A szeretet mindent legyőz.
•A tapasztalat igazolja, hogy aki nem bízik meg semmiben, az nem csalatik meg soha.
•A butaság megóv a szégyentől, csakúgy mint az arcátlanság a szegénységtől.
•A jól eltöltött élet mindig hosszú.
•A veszélyek sosem érik utol azt, aki tart tőlük.
•A múlttal kapcsolatban ne hazudj.
•Az üresség akkor születik, amikor a remény meghal.
•Aki nem szab gátat az élvezeteknek, az állatokhoz válik hasonlatossá.
•Aki keveset gondolkodik sokat téved.
•Attól kérj tanácsot, aki a maga ügyeiben is helyesen jár el.
•Minden élet forrása a mozgás.
•Jót mondani valami rosszról ugyanolyan, mint rosszat mondani valamiről, ami jó.
•A félelem minden más dolognál hamarabb születik.
•A legnagyobb és legkisebb uralom, amire ember szert tehet, az önmaga feletti uralkodás.
•Szánalmas az a tanítvány, aki nem múlja felül mesterét.
•Amikor azt hittem, élni tanulok, valójában meghalni tanultam.


•Aki az életet nem becsüli, az nem is érdemli meg.

ismétlődés

miért rombolni a szentséget alattomos, kisstílű lopással - sötétben kis összegekért kipakolt kölcsönös kis spájzok mézeiért. jöttem, jöttél, hogy újra eltűnhess. hogy újra és újra átéljem, amitől végtelenül szomorú leszek...de sajnos túlélem, sőt megunom a semmit - most is fütyül a szél - és viszem tovább a szerelem zászlaját, ha elbírom, lengetni van erő. a tündér az tün-dér-kedik... eltűnődik kicsit (ahogyan az ordas a józsef attila versben) s sziporkázva iszkol, menekül. téged megesz, engem elás és nem csinál semmi mást...csak hosszú, kalandos álmok maradnak belőled, amikkel napokig, évekig elbíbelődöm. londonban a macskaköveken, szemészeten, aztán a családoddal zárt térben. mindenhol mindenki magyar. nyomasztóan kicsik a terek álmomban is. (fiktív álomleírás) aztán zöldes-rózsaszínes hajnali táj, ahol érezni a boszorkányok barlangjainak csípős kigőzölgését a bokrokon, csípős égett szag keveredik templomi tömjénnel. együtt utazunk. nyáron jósálomszerű előzmény. méregzöld puha üléseken fekszünk, az ablaktól ragad a kezem és az alkarom is ólomszagú a kosztól. amikor papírzsebkendőt hajítok a wc-be az erős rozmaringparfümöt böfög vissza. tudom, hogy már nem hagyhatlak el, itt az idő, hogy valahova elérkezzünk. az álom végtelen idejében megkegyelmez Fantázia és nem lesz több elválás, nem lesz több pokolmély fájdalom-gyilok. van olyan varázslat, hogy ne kelljen többet keresni, találni, elhagyni. van, de én sem hiszek benne, nincs erőm hozzá. mégis, valaki azt akarja, és pont a jobbik énem, hogy maradj itt a hajam tövében, az ujjaid kulcsold az ujjaimba, szádat tapaszd a homlokomra és aludj és pihenj bennem. már nem kell kitalálni, hogy hogyan szokom meg újra, amit nem tudtam megszokni - ha tél lesz majd, nagy hideg - hogyan kell nélküled kibírni az őszöket a telet. "ott megyen az én igazi"... nem értek semmit. elsomfordálni vágyom..vezekelni másokért, talán magunkért is. bár nem kértek rá és a díj, mi ezért jár, megint másnak adatik. jó. beton utakon távolodunk a közelségért. a padló erősen fűt, szánkban savanyú íz, dühünk már majdnem a gyógyulás, megint az égett erdő füstje, a véres kráterekben megnyíló táj sóhajai. ki ne akarna egy ilyen hangulatú térben, mint egy tarkovszkij filmben, önmaga és a világ fölé szállni? aztán súlyos alabástrom falak között élni smaragdváros nyurga kis lakójaként. érinthetetlennek, szűznek maradni, mindig új, mindig régi menedékként. őrizlek, mint csontjaim húson túli fehér világát. nem fogyó telihold, a vízben sincs nyomod, de bennem valóság a lélek-mécses. víz alatti város, moszatos régi tenger - most beborítasz. a levegőtől növekedsz, a fény áthatol rajtad, a villámok sisteregve pattannak le a hátadról, aztán körbezár az álom. alszunk, leúszom a homokba, nyugodt puhaságba fekszem. a horkolás egyre hangosabb - rekedtes csikóhalak. szemközti háztetők és kémények, galambok a napban, párban. édeskeserű virradat. azután az okos terrierek ápolt pofaszakálla. (a pitypangokat utálják), percek, meleg, változatos mécsvirágok, a pipacsmezőn ébredező oroszlán ásít, nem tudja mi dolga itt a földön - búcsúzik megint...valami fontos dolga van?

"A harangozástól felszáll a köd."

Harangoznak péntek este Szegeden. De hogyhogy? -kérdezem az utcán sétáló járókelőt. "Mert úgy tartják, hogy a harangozástól felszáll a köd." - válaszolja egész természetesen egy fiatal nő. "Figyeld meg és nemsokára el fog tűnni...a hangoktól". Kicsit elképedve megyek tovább, hogy ez milyen érdekes babona... Valahol a nagy állomáshoz közel, a Gőz utcában... most egy felhőben lépkedek. Egy kedves férfit megkérdezek, hogy jófele tartok-e. (Ekkor még nem tudom, hogy mindjárt az Alkalmazott Nyelvészek Kari Estjére fogok keveredni, ahol eléggé hosszú kínos álldogálások lesznek, mert a belső poénokat mi elte-sek nem értjük). Nem tudja megmondani, de kedvesen mosolyog: 10 éve járt ide egyetemre... Barátságosak az emberek ebben a városban. Valahogy Berlin külvárosa jut eszembe a pályaudvar közeli utcákról. Csönd van. A tél közelít, nagykabátos emberek fogódzkodnak össze és sétálnak a fák alatt. Finoman vitorláznak lassú kavargással a nagy sárga levelek. Nincs hideg, de már este 8-kor mély, kicsit ijesztő ez a sötét, szinte már fekete éjszaka van, húzna maga felé a szoba, az ágy. Az utcán mindenki siet valahova. Várja őket egy kivilágított doboz melege és egy korty tea, vagy egy könyvnek egy oldala, s egy kis tennivaló. Én pedig arra gondolok, hogy ebben a városban találkozott először nagyapám és nagyanyám a Főiskolán, itt esett szerelembe apám és anyám, itt is születtem, a Tisza mellett...ha nincsen ez a város, akkor én sem létezem...És most visszatértem vendégként, és úgy sétálok, mint akit visszautaztattak előző életébe és hirtelen nem tudja magáról, hogy ki is voltaképpen, de mégiscsak ismerős minden, hiszen életem első 3 évében itt voltam...Zsigeri-mélyen azért mégiscsak ismerősnek kellene lennie...Izgatott, meghatott vagyok. A városban sehogy sem igazodok el, elindulok villamossal az előző irányba, anyu próbál navigálni a telefonon. Konferencia és fontos találkozások. Este pedig drága taxizás után, a Jazz Kocsma. R-rel és barátaival... Minden olyan jól alakul, mindenhol csak kapok, Szeged visszafogad és még álmodni is tudok, pedig mostanában valaki eltorlaszolta bennem az álmokat...alig marad meg belőlük valami.

az életről és arról, hogy mit éreznek a tengeri csigák, ha egy rája árnya vetül rájuk

olyanok vagyunk mint a meztelen csigák a tenger alján. az isteni napfényből csak apró kis imbolygó fénynyalábokat látunk, de azt is jócskán megszűrve és nagy nagy víztömegen keresztül. szóval alig látunk valamit. fogalmunk sincs az életről. mi csak mászkálunk lassan ide-oda a tenger mélyén. testünk néha összedörgölőzik más csigákkal. igen, egyszerű lények vagyunk, imádunk összetapadni, de... igazából milyen undorító, ahogy a két puha nyálkás test egymásra tapad. szebb volt a hímnős állapot, hősiesebb volt.. minden, az egész világ a magányos partizánoké volt. most meg állandóan egymás után kullogunk és végtelenül boldogtalannak érezzük magunkat, ha egy ilyen másik szerencsétlen puhatestű állat nincs raktáron, valaki "máscsiga" nincsen velünk vagy esetleg lefelejtették a hátunkról a csigaházat. mert vannak csigák, akiknek van szép csigaháza. nekem speciel nincs és nem is hiányzik. de egy másik csiga, na az igen! az bizony kéne! milyen szép lenne! néhanap placcs. összetapadna két puha nyálkás oldalunk, milyen romantikus. ilyenkor éreznénk valamit, egyébként mindenki csak a nyomorult algákat akarná nyalogatni. az amúgy is vizes közegben, a tenger alján szépen araszolgatnánk egymás mellett, már mondtam nem? nyalogatnánk a sziklákról az algákat, meg halakkal barátkoznánk. félnénk a rákoktól és ráját pedig összetévesztenénk a "köpenyes madonnával".  na jó a gyengébbek kedvéért. ez a köpönyeges igazából tabunév, így eufemizáljuk, kicsinyítjük azt a pokoli félelmet, amit a rája vált ki belőlünk. a legnagyobb jótevőnk nevével helyettesítjük az ő kimondhatatlanságát. el tudod képzelni egyáltalán, hogy egy tengermélyi csigának mekkora "flesh" (halálfélelem) amikor egy rája árnya vetül rája? olyan, mint amikor egy nehézbombázó száll el a táj fölött, úgy, hogy pont nem nehézbombáz. kétségbeejtő, amikor fölénk terül. ez egy igazi tremendum-élmény, amin csak valamiféle vajákolással lehet túllendülni. szóval ez az élet. most megtudtátok. mi kis félő csiguszkák, mászunk a tenger partján, szerencsére mindig elúszik fölülünk a rája, figyelmeztet, hogy jobb holnap mint máma, ha ezt is túléltük. mint valami fekete felhő húz végig tágra nyitott szemünkön a testének az árnya....ilyenkor ezt szoktuk mondani: rája, rája ne idd ki a tengert  egy hajtásra, hagyj békét nekünk a hínáros sárban...

Hajh élet hajh

Hajh, Élet, hajh,
Kinek a köntösöd éget,
Hajh, Élet, hajh,
Te, aki ismersz, rázol is,
Kacagj most egyszer egy nagyot:
Nekem kivánnak
Csunya véget.

Hajh, Élet, hajh,
Te tudod nálamnál jobban,
Hajh, Élet, hajh,
Hogy összeszürtük a levet.
S fogtam legvadabb paripád
S nyargalásztunk
S ma is dobban

Hajh, Élet, hajh,
Minden ut, amerre járunk,
Hajh, Élet, hajh,
Én nem akartam feledet
Ten-egészedet vivtam én,
Egész javunkat,
Egész kárunk.

Hajh, Élet, hajh,
Kinek a köntösöd éget,
Hajh, Élet, hajh,
Ki szereted vak hivedet,
Kacagj most egyszer egy nagyot:
Nekem jósolnak
csunya véget.

tudom, hogy a sünik megtalálják a gesztenyéket, a gesztenyék a gilisztákat, a giliszták a földbe bújnak, a halottakkal társalognak. de mi még itt vagyunk. és még élni kell... sajnos? nem tudom. még sok jót is hozhat ez a "szent megúnt" élet, ez a meggyötörten is gyönyörű, ez a keserédes, a nagy célokért egyedül élésre mégis érdemes való, ez a lélek-mécsestől fényes, ez pitiánerséget, kicsiséget, csalást megtűrő, ez a nagy célokat görgető, ez a mindig újrakezdő, ez a velem mindig óvatos és kényes, lassan és sokszor túl gyorsan telő élet, ez a szeles, forró, hideg és a napsütéses föld amin haladunk és veszteglünk.  arany leveles október, esőkkel, óriás esőkkel, zuhanással, reménnyel, szerelemmel, kétségbeeséssel, várakozással, egzisztenciális válsággal, félelemmel, istenkereséssel, philipp atyával, a PIM-mel, barátokkal, futással, sok sok sírással, élénkpirossal sebzett gyönyörű platánlevelekkel. október 23-ával, egy kiürült lelkű országgal, mégis-vidám lelkű sétákkal, egy-egy adag endorfinnal, néhány filmmel (csodás az orosz-ukrán világ, most valahogy nagyon vágyom oda, legszívesebben felülnék a transz-szibériai expresszre), néhány szépséges beszélgetéssel. előrébb vagyok most mint tíz éve. összehasonlíthatatlanul előrébb. erősebb vagyok, bár ugyanolyan sebezhető maradtam. már nem vagyok kiszolgáltatva annyira a külső történéseknek, nem ránt le a depresszió, nem ránt le a kétségbeesés. megtanultam túlélni és nyitottnak maradni akkor is ha valaki szánt szándékkal árul el engem nem árt nekem, mert éppen, hogy sebezhetőségemben van az erőm. boldogok, akik sírnak! pókhálófonálnak tűnik, de erős kötél a sors, nem értem, hogy mi miért történik, de hiszek benne, hogy van, és egyre erősebben lesz értelme az életemnek. kiharcolom a teret, időt, szerepet. adni akarok. szeretni szeretnék. lesz kiért élnem és lesz kit szeretnem, okosan szeretnem, nem kell egyedül szenvednem, megadja nekem a Jóisten egy napon a lelki békét is talán. egy nagy nagy jegenyét amit B-vel nézünk Csepelen? kitudja, most elég egyelőre túllendülni a jelenen.  aztán egyedem begyedem --- a fenekeden ülök, viselem a neved. don quijote ébredése: annyi szarral kell még megküzdenem, szeretni, Istenem, milyen nehéz, kiizzadom a hülyeségeim, kigennyezem a hibáim, a sok sok tocsogós- véresre zúzott fejsebem beheged és majd egyszer egy igazán szép magenta glóriát találok a fejem körül. vicces lesz. addig meg csak kibírjuk valahogy.

Az elközeledés

Itt az ideje elmondani, hogy az egész szókratészi csábítás, a "közeli-távoli" ellentétén alapul. A közeli a mi világunk, a testben lakozó szellemé. a látható és látszólagos szépség világa, ez a világ, amelyben megszülettünk, felnövünk és meghalunk. A közeli a tünékeny pompa világa, a húsé, amely azért virágzik, hogy elhervadjon; az értelemé, amelyet behatárol e változó világ szemlélete és a zavaros ítélőképesség, amely erre támaszkodik. A közeli szellem világa, amely folyamatosan szenved a test zavaró tényezőitől, és nem tud eljutni a tiszta megismeréshez, a végső igazsághoz. És éppen ez az itteni világ, az, amelyet - ha szomjúhozzuk az igazságot, az örökkévalót és a kikezdhetetlen szépséget - magunk mögött kell hagynunk, amelytől el kell szakadnunk. A manőver, amit a teljes elszakadás érdekében folyamatosan végre kell hajtanunk, az el-közeledés, azaz a távolodás. (...) A szókratészi csábítás "távolának" más minőségnek kell lennie, mint az itteni világ "távolának". Egy olyan "ott"-nak a része kell, hogy legyen, amely megszökött az itteni világ koordinátái közül. Egy "ott", amely egy másik világ "távoli"-ja; a transzcendencia távolija, vagyis egy olyan világé, amely mostani világunkhoz képest a létezés más szintjén helyezkedik el, és olyan kapcsolatban áll ezzel a világgal, amely a modell tökéletessége és a másolat hozzávetőleges volta között áll fenn. (...) És honnan tudjuk mindezt? Abból, hogy e világban rendelkezünk annak a világnak a jeleivel. Itt, "közel", a mi világunkban rendelkezünk a "távol" nyomaival.Birtokunkban van annak bizonyítéka, hogy jártunk ott, és annak bizonyítéka, hogy ide zuhantunk. Az itteni világban olykor-olykor érezni a túli tökéletesség fuvallatát. Ez a fuvallat ébreszti fel bennünk annak a "távol"-nak az emlékét, amelyet belaktunk valaha. Létezik az itteni világban egy utalás annak a világnak a tökéletességére, amit elveszítettünk.De nem csak ennyiről van szó. E nyomokból és jelekből, ebből a fuvallatból és utalásból kiindulva újra eljuthatunk "oda", újraformálhatjuk a "távolt"-t, amelyből aláhulltunk.