Hogy mi a valódi feladatom? Megtanulni élni, jól élni és ezt elmondani az embereknek. Ez a feladatom. Ha nem vagyok egyedül, akkor nem hozok áldozatot és sohasem fogom megírni azt, amit meg kell írnom. Az írói nézőpont azért olyan kegyetlen, mert egy író/festő stb. valóban csak egyet akar az élettől - megtalálni azt a körülményt és azt a személyt, aki mellett képes és tud alkotni. Ez nem olyan mint egy munkahely. Ez egészen más. És ez egy borzasztóan önző dolog. De máskülönben sohasem fog az illető alkotni.
Rendben, otthon maradok, a lelki érzelmi boszorkánykonyhában - otthon maradok szobafogságban - nem visszatartom, hanem kivárom a dolgokat. Ez két különböző dolog. Ez hatalmas színes lego - a lelkem. Építem. Én szeretek építeni. Hatalmas várakat, nagy rajzokat, nagy mondatokat, hosszú szövegeket. Nem gondolok semmit az igazságról és Foucaultról. Nincs hozzá közöm. Nekem magamat kell felépíteni, de mindenekelőtt megszeretni. De ez valószínűleg egyedül lehetetlen. Nem fog menni - ha vak dióba vagyok zárva. Persze tele vagyok félelemmel. Mi van, ha nem sikerül, ha megint elbukok? Ha megutálom magam, ha túllogikázom, túlgondolkodom. A maximalizmusom megöl minden élőt körülöttem? Ne, nem akarom, mert a maximalizmus, az tényleg megöli az élőket. Mi jellemző a mai fiatalokra? Bizonytalanság, az elköteleződés hiánya, és még valami, amit kifelejtettem. De ez valószínűleg régen is így volt és egyetemes jelenség. Mégis ha közelebbről megnézzük ezeket a szörnyű, és kilátástalannak tűnő kijelentéseket, hogy tudniillik bizonytalanok vagyunk és nem köteleződünk el- mi következik ebből? Hogy boldogok, akik sírnak. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot. Hogy aki keres, az talál, aki bizonytalan, az bizonyos lesz. Valamelyik reggel ezekre a mondatokra ébredtem. Hogy akármilyen nyomorultnak érzem magam, ez akkor is így van. Akármennyire nem az történik, amit szeretnék, mégis minden javamra válik. Ez a dolog másik oldala. Hogy akinek nem megy jól, aki nem tud felnőni, külső vagy belső okokból, akinek valami kizökkent az életében, az cserébe megtanulja, hogy mi az igazán fontos, ahogy a filmzenében is hallottuk: "Csak azt akarom mondani, hogy szeressetek." Azért gyönyörű ez a mondat, (éljen Roland Barthes aki szintén rájött erre) mert két vonzata is van. Vonatkozhat a mondat alanyára: mármint szeressetek engem; és vonatkozhat a mondat egyfajta általános életbölcsességként is: szeressetek. mármint, hogy mindenki szeressen. Nincs más út. A másik pedig, hogy szeretnék hinni a generációmban. Szeretném azt hinni, hogy mi egy kifejezetten értékteli generáció vagyunk. Lehet hogy idealisták, lehet hogy bénák, de ez a bénaság más szempontból éppen, hogy erénynek tűnik. Béna, sikertelen - mert vannak álmai - talán szebbek mint az átlagemberéi. Hogy nem tudja megvalósítani? Nem biztos, hogy ő benne a hibás. Abba nem lép bele, amit nem akar. Ez már nem a kényszerek világa, nagyobb a szabadság mint egykor. De nagyobb az elbukás lehetősége is nincs olyan védőháló, mint régen. Várni, küzdeni és megbocsájtani - érteni apánkat, érteni anyánkat "jól bezárt tébolydákat", kiknek most megbocsájtani kell, már mikor megénekelte ezt Csehtamás. Itt nagyon sok a rejtvény a feladvány. Az erdő, a próbatétel. Ebbe világba legalábbis az én világomba nagyon remélem, hogy nem fér bele a mutyizás, de a gyűlölködés se. Szomorú, ha valakit elkap a régi átok és gyűlölködni kezd. Akkor utána feltartóztathatatlanul jön a magyar bánat. Sohasem csillapítja semmi. Mennyi a sérült ember ebben az országban! Itt szinte csak gyógyítani kellene, másra nincs is szükség. Nem tudok mit kezdeni sokszor a lehetőségekkel... Nem bírom felfogni a jelentőségüket csak utólag. Aztán ott vannak a rossz tulajdonságaim - a kritikáim, a sznobizmusom. Az ítélkezés a legdurvább fegyver, amit valaha kitaláltak. Ezt is ki kell dobni a kukába. Milyen nehéz lerakni a rosszat, a rossz gondolatokat, a rossz szokásokat... Meg kell változnom, jobbnak kell lennem. És mindezt úgy, hogy nem görcsösen. Lassú folyamat lesz. És a teljesítményem se túl nagy. De ott vannak a jó tulajdonságaim is, a nyitottságom, a kitartásom, az erőm, a mindig újrakezdés képessége, a lelkesedés, a továbblépés képessége, és mindenekfelett a bátorság (nem mindig). De alapvetően óvatosság is. Nagy óvatosság, úgy, hogy közben mindenbe belevágok, hát ez eléggé összetett. Azt gondolom, hogy nem tudjuk nem értjük, semmit sem értünk egymásból. Hogy lehet így bármit is csinálni? Hogy lehet egyetlen lépést is tenni anélkül hogy tudnád mi az a láb és mi az a lépés? És mi az az út? Tudásra van szükség. Vagy intuícióra? Inkább megérezzük a dolgokat, igen meg lehet érezni a dolgokat. És kell lennie értelme annak, ahogy én szenvedtetem magam, ahogyan próbálok rájönni - mit is kell, hogyan is kell. Mégis... most gyógyulok. Segítséget kapok. Mikor lesz egyszerűbb és egyértelműbb az életem? Talán sohasem. Miért van ilyen sötét? V-re gondolok, aki mindig pánikolt a sötétségtől. Tavasz van és nagyon sötét. Mi ez? És hetek óta, sőt hónapok óta, vihar előtti csend. Érzem, ahogy mindent meg szoktam érezni, hogy valami jön.
"Az, aki mindenekfelett a szerelem várásában szerelmes, sohasem fogja megismerni a találkozást".
"Tévedés az, hogy akkor találkozol a szerelemmel, amikor észreveszed. És téved az, aki csak bolyong az életben, remélve, hogy valaki meghódítja, rövid fellángolásokban ismerkedve meg a szív viharainak ízével, és arról ábrándozik, hogy előbb-utóbb majd rátalál arra a nagy lázra, amely egy egész életre lángra lobbanthatja, holott ez a láz - lelkének erőtlensége és a legyőzött dombocskáknak jelentéktelensége következtében - csupán jelentéktelen győzelmet hoz majd szíve számára.
Ezért nem pihenhetünk meg a szerelemben sem, ha napról, napra nem ölt újabb és újabb formát, mint az anyaság. De te be akarsz ülni a gondoládba, egész életre szóló szerelmi dal kívánsz lenni. Hiába, önmagadat ámítod. Mert értelmetlen minden, ami nem magasba törés vagy átmenet. Mert ha megállapodsz, csupán unalomra lelsz, a tájnak nem lesz többé mondanivalója számodra. És el fogod taszítani magadtól az asszonyt, holott magadat kellett volna eltaszítanod."
"Az igazi szerelem nem pazarlódik el. Minél többet adsz, annál több marad belőle neked. Ha igazi forrásra mész vízért, minél többet merítesz, annál bővebben buzog".
Semmi sem érdekel jobban az életben a szerelemnél - Csongor és Tünde paradigma. Ezzel sokan vannak így, de kevesen vallják be. Vagy talán ez az eredeti kultúránk, ilyennek kellett volna maradnia. Nyomai, maradékai ott vannak a lelkünkben. De a fénytől elárvult erdőben a fény kis maradékai fájnak - ahogy írtam egykor. Milyen nehéz ma eljutni az életig, milyen nehéz a szűk kapun menni!
