Egy bogár

Cseh Tamás poszter a falon

Miért mindig utazás előtt takarítom ki a szobát? Olyan ez mint a halál előtti gyónás. Rendbe rakom, hogy amikor már nem vagyok, szép tisztaság vegye körül a hiányomat. Így vagyok reménytelen szerelmeimmel, barátságaimmal is, remélem, hogy nem szeretésem, ehelyett önmaguk szeretése vagy másé vagy egyszerűen én szeretetem jobbá tette őket, ezeket az embereket. Jó volt ez nektek? Kész. Megvagyok. Cseh Tamás poszter a falon, kiszögeztem, előtte lamináltattam. Begyűrte a gép, de gyűrötten is gyönyörű a 28 éves Tamás az ágyammal szemben. Valamit látott bennünk ez az ember! Valamiért itt volt közöttünk. Tudjátok mennyit dolgozott rajtunk, formált minket a kocsmák félhomályában? Meg a délelötti magányaiban... Kicsit szeressük már egymást jobban! Énekelt itt, hunyorgott, cigarettázott, ő is inkább embereket dolgozott meg, nem munkahelyeket. Ez volt a dolga, és elfogadták, Hálistennek. Matatni szeretett, s álmodni, egész kipusztulásig. Most rámnéz, most bátorít a képmása, a Képmás. Na igen persze, ő kicsit angyal volt vagy indián vagy ufó, afféle közvetítő. Megyek, csinálom tovább, szerelmes vagyok mindenkibe.

A város megmentése

Egy sűrű szemöldökű fickó jött oda hozzám. Azt mondja: „Apám, nagyon fontos ügyről van szó.”

De ez a sűrűszemöldökű nem volt olyan, mint aki fontos dolgokról beszélhet. Azt mondtam neki: „Menj a francba!”

Ettől kivirult, olyan lett, mint az égő csipkebokor – csakhogy rosszul, feketén égő csipkebokor. Már láttam, hogy ő majdnem az ördög, oda kell rá figyelni.

Mondtam: „Figyelem önt, uram.”

Tele szájjal röhögött. Érezte, hogy ez az „uram” nem szívből jövő. Nem is volt szívből jövő.

– Holnap összedől a város – mondta. Alig volt kaján. – És kiválaszthatsz öt embert. Öt ember nem hal meg. Csak nevezd meg őket.

– Öt? – kérdeztem.

– Persze – mondta konokul.

– Laci – vágtam ki vitézül.

Bólintott, a hüvelykujját feltartotta.

– Babó Titti – kiáltottam.

A mutatóujját is feltartotta.

– A külvárosok is? – kérdeztem rémülten.

– Naná – mondta, és sűrűbb volt a szemöldöke, mint bármikor.

– Akkor Pisti és Ágota.

– Négy – rivallta kárörömmel.

– És az a kövér nő, aki szemben lakik velünk, a húgom, Nagybabó, egy taxisofőr a Kiskunságból, a mongolszemű közértes kislány, Skóbala, Skóbala mamája és papája, a lengyel pap, Borszéki Miki, Bogatir Ábrahám, Illés, Bertha, Rita, Verocska, a kilencvenötös buszjárat összes vezetői, Handel Editke, Édi, Aradi, a feketefejű, Kökörcsin Laji, Okos mama, Bözsike, a knégelman, egy csomó futballista, Kerecsen Pistike, Giccsék, Köbcsi, Borz Ödön, a három Etelka, Janikovszky, Kovács János, Juli, Gyömbérgyökér György, Haraszti egy, Haraszti kettő, Haraszti három, Panna-feleségem és összes testvérei, főleg Madi és mindenki, akit Madi szeret…

– Elég! – ordított a sűrűszemöldökű.

Kicsit összezsugorodott, a szemöldöke se volt már olyan sűrű. De én kíméletlenül folytattam:

– A Medvék, Király Ernő, Margitka és az a pofa, aki fütyürészve szokta verni a buszok oldalát, és a pénzesek és a pénztelenek, a fiúk, a lányok, és Keserű Ilona és Bátor Aladár és Bátortalan Aladár is…

A pasas teljesen összezsugorodott. De én nem szántam meg, keményen fölsoroltam mind a kétmillót.

– Ez az az öt – mondtam.

Előbb kihullott a szemöldöke, aztán teljesen eltűnt.

Hát így mentettem meg a várost!

köszönet

mert meg kell köszönnöm, hogy itt lehettem.

 a városnak van egy pontja. körbejárható kis babaszoba-panoráma. a váráscsarnok esti diadalittas fényárja, középkori ablakpárkányok szerény jelenléte, évszakokat játszó puttók sógyurmából, langyos időben izomszerűen visszahúzódó falak arcként tűrik a hideget és a forróságot, mélybordó macskakaparás alakú vakolatpernyék kolostoron, angelicacukrászda múzeumszerű falmaradványai és finom gőgje. egy egyszerű betonkút, amiből ha víz folyik, akkor nyár van. távolabb g. szobra: büszkén áll egy hajóorrban mint a gyerekkorom, és a legszebb barokk templom, a kétágú szent anna. belső erkélyeiben a misztikus fény (ismét egy szobámról beszélek a barokk jellegzetességek ellenére). beljebb, körbeérve, egy kis tér, éttermekkel, ami azóta lett szoba, hogy csehtamást ünnepelte itt néhány ember...nekem azóta lett hallgatva beszélő, stázsaőrző.
nem hagyhattam egyedül ezt a helyet. valakinek lennie kell a vízivárosban most is, egy barátnak, (éppen házasodik?) de legalább egy régi érzésnek. valakinek itt tartania kell a frontot, ne kapjon el a semmi árja.
a metró felé ballagok. onnan ki lehet sandítani a dunára is, (elkerülve a parlament kulisszafalának látványát) ő kaspardavidfridrichi távlatú,  komor-ünnepélyes szeretettel van jelen. mesélni szoktam neki, ő is egy velem.
itt elmondhatom, amit nem mondhatok el senkinek. és emlékszem a kertmozira is. a tájjal beszélgethetek, mert jobban tudja magamnál is, hogy ki vagyok.

Akiket szeretek

Mert szeretlek, beleírlak életem könyvébe. Számon tartalak, újraszámollak: egy, egy, egy! Örök vagy bár most is. Én tagolt végtelenné, műegésszé teszlek itt a földön, az egyetlenné itt lenn, ami tökéletes. A homokba írom a neved, tükörbe fordítom arcod és örvénylő üveglapokba.  Érzéseim megsúgom a siratófalnak, sárga levélbe csomagolom, egy esőcseppbe nézlek, csillogásban gyanítlak, sötétségben betakarlak, aludj, aludj. Megtartalak és megtartasz. Itt a földön is kell egy Képmás, egy igazi arc az embereknek. Egy szentet sejtek benned. Olyan képmás vagy, mit bízva nézhetünk, aztán felidézhetünk, követhetünk és megláthatjuk magunkban... a hiányát? Hát nem tükröd vagyok? Hanem elődöd, ősöd? Mi nem tükrözzük egymást? Talán régi vagy jövőbeli önmagam vagy: makulátlan, tiszta. Az egem, az utódom. A kisgyerek, aki voltam, most is él? Taníts meg rá. Olyan nehéz volt itt, egyedül. Szavaid nem szállnak el a pixelek halálakor. Figyelmet adok és végtelen tereket, bármennyi, bármennyi utazást. Álmodlak, újraírlak. Elbukok, magamba fulladok és feltápászkodom hozzád, megint. Létezel és vagy és leszel örökké. Ámen.

Írni vagy nem írni? Ez itt a kérdés. (Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan)

"A tehetség Isten ajándéka; vagy megkaptad, vagy nem. De az írás személyes felelősség; vagy írsz, vagy nem írsz."

Syd Field

Reisz Gábor filmjét nem akartam megnézni, mert úgy gondoltam, nincs rá szükségem. Egy film, ami a barátaimról szól, és rólam is valamiféleképpen... ez kicsit kényelmetlen. No és megint egy bágyatag művészfilm, nem érdekel. Ám tévedtem, kellemes meglepetés ért, mert ez a film többet ad, mint a húszas éveik végét taposó budapesti fiatalok hétköznapjainak érzelmi tablóját festené csupán. Hab a tortán, hogy több konkrét ismerősöm sőt régi barátom is feltűnik a filmben.

Sokan, sokat írtak már arról hogy a Van... egy ún. generációs életérzésről szól, az "elveszett" 80-as generáció problémáit körüljáró, egzisztencialista film, a Moszkva tér ránk szabott verziója, mágikus realista, a kallódó tárgyak, okos emberek és egy kallódó ember filmje. Ezektől az értelmezésektől eltérően közelíteném meg a témát. Reisz Gábor alkotása számomra nem annyira nagyvárosi elveszettségérzés és nem is a generációm filmje. Megpróbálnám egy általánosabb perspektívából szemlélni, méghozzá az alkotás és a művészi látásmód filmjeként. Meggyőződésem ugyanis, hogy Áron, a film főszereplője egyáltalán nem is érzi magát elveszettnek - ugyanis Áron teljesen integrálva van a társadalom szövetébe, egyéni döntése következtében nem illeszkedik be és áll be a jómunkásemberek sorába - de még azt sem gondolom, hogy Budapest különös jelentőséggel bírna ebben a történetben, esetleg a korosztályom problémái - mint a bumeráng-gyerek jelenség, a szüleinél lakó gyernőtt - lenne a film fő témája.

A legfontosabb dolog, hogy szemlélődés és az érzékenység jellemzi a főszereplőt, Áront. Mi nézők csak azt tudjuk meg ebben a filmben, hogy van valaki, egy furcsa és megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan egyén, egy koszos, szakadt bölcsész, egy senki, egy fölösleges ember, aki megteszi nekünk a szívességet és figyel. Nem cselekszik (még), hanem várja azt a pillatatot, amikor leülhet és megírhatja a könyvét. Ahogy telik az idő, a tét egyre nagyobb. Mégsem halálos ez a döntés, inkább gyengéd. Nem lehet túl erőszakosan vagy hirtelen dönteni ebben. Írni vagy nem írni? Művésszé érni vagy mosogatni a bátyus konyhájában? (No és észrevenni az ételmaradékok mintáinak esztétikumát, ahogyan azt már megtette Daniel Spoerri, nincs új a nap alatt, mégis úgy tűnik, hogy folytatni kell). Milyen érdekes, hogy mostanában (és régebben) én is mindenkitől füzeteket, szép naplókat, könyveket kapok, üres lapokkal, tessék! írjak. Én rájuk figyelek, ők pedig rám várnak, várják, hogy alkossak. Kérdés, hogy van-e szükség még egy regényre, még egy versre? Áron egykori osztálytársai azok a yuppie öltözékű, vastagkeretes-szemüveges friss harmincasok vajh melyik könyvet veszik le a bolti polcról, a bestsellert vagy a "magasművészetet"? Elolvassák-e majd Áron regényét? És számít-e egyáltalán, hogy elolvassák? Nem tudhatom. Mindenesetre jól eldumálnak persze Áronnal a kocsmában, kioktatják a csajozási praktikákról, a testbeszéd jeleiről, a munkáról, az öltözködésről, mindenről, mert ezek az emberek értenek az Élethez. És egymáshoz is értenek, élvezik az élet táncát, a játékot. 

"úgy beszéltek rólam mintha ott se lettem volna

mégis élveztem ott lenni veletek minden egyes alkalommal
elmondtam mennyire nagyon nem akarom hogy hazavigyetek
igen az álmomban is álmodtam és elaludtam az álomban
de az alvókámat bízd csak rám a tieddel együtt ébren van
feleselni látom őket egymással izgatottan
egymástól izgatottak a szemetekkel láthatóan
egyetértenek abban hogy ebben az elbaszott egy állapotban

egymással jóba jobban ha belefeszülnek se nem lehetnek"

(Hiperkarma: Szerinted?)

Utóbbi idézet a nemrégiben megjelent Konyharegény című Hiperkarma-lemez egyik dalának részlete. Milyen és főleg mennyi motivációt meríthet Áron egy olyan országban, ahol sok lelki és testi szegény; rendszerváltás áldozata-munkamániás-devizahiteles szülő és nehéz sorsú között mégiscsak ő a legszerencsésebb? Apuka-anyuka dédelgetett álma, hogy Áron egyszer ember legyen. Áron, pontosan érzékeli, hogy művészből túlteremelés van Magyarországon. Kiderül, hogy majdnem mindenki fiókjában ott lapul a fel nem ismert, fel nem fedezett kézirat, félénk remények. Mindenki művész itt egy kicsit, mindenki cinkos s nagy bánatban. A témák számolatlanul a lábunk előtt hevernek, témabőség van mindenhol! A halotti toron, a nagypapa történetében a villamoson egy lányban, akit Tinta Évának hívnak. A földrajztanár tudja, hogy tökmindegy, hogy lánchegység vagy érchegység. De azért tudja, mert ő is művész egy picit. Ugyanez a jelenet nem játszódhatna le Németországban. És Áron szülei is tudják, ott van az a három tonna könyvfal a lakásban. Áron is tudja, hogy tudják. Talán ezért nem furcsállja a munka embereit, ahogyan ők sem Áront, a halhatatlan ténfergő művészlelket, szépen egymásba simul a két réteg. A film azzal a vasárnappal végződik, amire rákövetkező napon Áron elkezdni írni a könyvet. "Istenhez közeledni, nem az ember feladata. Egyedül Istenre tartozik, hogy közelítsen hozzánk. A mi dolgunk: a várakozás, a figyelem, a készenlét". írja Simone Weil. Ezt teszi Áron, aki mint egy szivacs beszívja a Budapest szagát, az embereket, jelen van. Mégsem válik kifejezetten búskomorrá - inkább beleolvad a környezetébe - habár erre a mai Budapest kocsmáit, munkahelyeit járva, tulajdonképpen  meglenne az oka. Áron nem a reménytelenség embere. A szerelmi próbálkozások sikeressége-sikertelensége egynemű, mindegy, a munkahelyi próbálkozások sikeressége és sikertelensége egynemű, mindegy, a barátok, a bulik, a család, a politika, egynemű mindegy, ("a füleimmel nem látok, a szemeim erre süketek") mind mind háttérré töpörödik a nagy kérdés súlya alatt, amely több a hamleti dilemmánál: alkotni vagy nem alkotni? Ebbe a döntésbe kell átfolynia Áronnak, nem erőszakosan, hanem nagyon gyengéden.  Áronnak megvan a helye, de ezt Ő fogja megalkotni és ezt a helyet alkotta meg maga számára Reisz Gábor is. Ezért nem sikerült izmos taggá gyúródnia társadalom vasában Áronnak, mert nem akar ércesen csattogni ott, ahol semmi keresnivalója. A saját világát alkotja éppen intuitívan, türelmesen, lazán, szeretettel. A döntés küszöbét nem lépi át a film. Nekem, Neked kell átlépnünk.

Fekete tinta erdőtüze (egy képre)

Égnek azok a heves tollvonások, az alapréteg. Fekete tűzlángok. Finom mustrában kerülnek rájuk azok a szürke-fehér vékony vonalkák levelenként, még novemberben is nyújtóztatják nyakukat, karjaikat a fehér fény felé. Az erdő lágy ágai szőttes-rendben állnak, elvékonyodó szürke, fehér vonalaikkal füstölögnek felfelé, ritkul az ég, a hideg ígéri már a havat. A fény fentről omlik miközben a tinta óceán elégeti a fákat.

A madaram kardigánja

Nézd csak!
A madaram kardigánján kiszaladt egy szál
Bekötöm a madaram kardigánján a sárga szálat.
Né már! Megint egy rakoncátlan szál lefutott a madaram színes kardigánján
Bekötöm a madaram kardigánján a kék szálat.
Hát ez van, öregem!
Hova szálldos ez a madárka?
Már megint lefutott egy szál a kardigánján!
Én kedvesen bekötöm a madaram kardigánján a piros szálat is.
A madaram tudja, hova kell szállnia. Én nem feddem meg, csak vigyázok rá.
Nézd, hogy cseveg és szálldos!
Mindig bekötöm a madaram kardigánján a színes szálakat.