Levélálom

Álmomban levelet kaptam tőled. Nem is köszöntél, egyszerűen írni kezdtél. Minden átmenet nélkül, mintha csak a Te leveledre várnék, minden percben, minden pillanatban. "Anyám elvesztette a munkáját, csúnyán kirúgták" - írod. "Pedig én mindent megtettem, nem tudod elképzelni, mennyit lustyángoltam érte". Valami ilyen szó volt, egészen különös, még sosem hallottam és a Google-ben sincs rá találat, úgyhogy biztos nem létezik. Csak álmaimban. Úgy éreztem, azt próbáltad sugallni, hogy mintha én tehetnék róla, hogy kirúgták édesanyádat a munkahelyéről. Pedig nem tehetek róla. Hál'istennek még időben felébredtem, mielőtt válaszolni tudtam volna.

A világot...

A világot Isten teremtette. Nem volt a Jó, míg létre nem hozták. Nincs jóság a világban, bárhol keresed. Nincs, amíg te meg nem teremted. Vigyázz, sok az irigy. Mikor már alkotsz, minden elindul ellened. A harc míg élünk nem csitul. Önmagad semmi vagy. Nem tudod megvédeni magad. Szívd fel magadba teljesen a világot, a csodát, az átkot. Ha már megteremtetted, vigyázz rá Úristen, ne hagyj el, a tálentumot nem te temeted, mi bújnánk a földbe elöled, de adni, venni kell. Holnap újra, aztán újra. Összefüggés a dolgok között, az anyagban fontos még, aztán csak emlék. Neveteséges, nevetséges az egész. Míg így vagyunk, nincs más, csak szerelem irántad. Egy szilánk a szilánknak csak fájhat. Szüless egybe újra. Gyerekkor, öregkor ölelö karjaira vágyom. Itt, a köztes létben borzalmas magányom.

Alkímia

Gyémánt és gránit
semmi sem lágyít
gondolatok, hadsereg
Kérem az Istent
távozzon töletek

tudod a hajtincs, egyetlen pillanat
bohóc ránca kint
bohóc ránca bent
mindegy, hogy mozog
vagy
merev
a fehérre maszkírozott arc
a halállal nem tud megküzdeni
nem segít a tánc
rádfeszülö ing, illat, fény
kardba merül az éj
kiszáradt a karom
ha nem tud ölelni
tüzre vetik
víztelen, jeges ég

A fény őrzője

gránit és zöld üveg

a fényt mégsem őrzi meg

hanem fogadja és adja 

egyedül Tőle kapta

tudja meddig

és miért

nem kérdez 

ő csakis válaszol

arca olyan távol

látom, ahogy egy óriás fátyol

fedi el előlem őt

nélküle én sem létezem

hogyan változzon meg életem?

A Tudós monológja

Az élhetetlenség
És halhatatlanság
Két nagy dolog, két régi fejtörés.
Az élni nem tudónak baj, hogy él,
A halhatatlannak baj, hogy halni kell,
S melyik nagyobb, azt méltó kérdeni.
     Az élhetetlen? nem tud halni is,
S ez, ami őt legárvábbá teszi;
Mert a szegény, földhöz ragadt fiú,
Kit még az ág is húz, a gyáva szív,
Kit a leány is megcsal; a bolond,
Kin a szerencse nyargal föl-alá,
Az érdem, mely magára hagyva teng,
S az életen túl várja díjait;
Éjfél barátja a vak, életunt,
S kinek nejével más hivalkodik,
Ki' tartományán más uralkodik,
A pénzülő, a kockák vert fia,
A szívbeteg, szerelme martaléka,
S minden reményhez esküdött bohó,
Mindez, ha halni tudna, mily hamar
Látnók az élhetetlenségek vég baját!
     Ellenben a halhatatlannak is,
Ha halni még előbb nem köllene,
Mi könnyü dolga volna e világon.
De így sem él, sem hal, csak tébolyog
Lét és nem lét közt, mint a vert kuvasz,
Kit udvarából a juhász kitilt.
S mért élhetetlen? vagy mért halhatatlan,
Mért élhetetlen, aki élni vágy,
S mikor nem az, mért halhatatlan akkor?
Élet- s halálban mért az a lehet,
Az élhet, halhat mért van eltörölve? -
S én nem kivántam, hogy legyek, s vagyok!
Majd nem kivánnék halni, s meghalok!
S akkor, ha láttam hitványságomat,
Tán úgy kivánnám, s meg nem halhatok!
S örökre nem! nem! mindig nem! gyötör.

Homlokára üt.

Ki vagy te, aki bennem háborogsz?
Ész, vagy nem ész? elő! hadd lássalak.

Merőn kinyujtott tenyerébe néz, mintha valamit róla elszállni látna.

Így! pille voltál, most már lepke vagy?

Örjöngősen előbbre lépve.

Megállj! ne menj még, én is elmegyek. -
Nem áll meg, elmegy, elhagy, eltünik -
Sötét van, álmadozzunk, itt az éj. El.

Ellipszis

Végül csak Isten marad belőlünk.
Lefoszlik minden hamisság, indulat
Maradj, maradj meg bennem
Te múló és szent pillanat

"szobrokat vittem"

"szobrokat vittem" hajón
testük kobaltkék volt vagy fehér
erre nem emlékezem
hatalmas fátyollal takartam arcát
annak, aki a legkedvesebb
egy archaikus apolló torzó
minden hajlatával hívott
változtasd meg életed
továbbúsztam
és a nap felszívta az egész tengert
legyen fehér, sós, talányos tömeg
száraz szemünk fölött lebegjen
s kobaltkék éjszakai ég ölelje meg

november négy

a körömágyaid ápolásra szorulnak,
kicsit kirojtosodnak a sebek, és az idő is foszlik, hallgatás
kicsit csíp, meg néha vérzik. oda se ránts
a szépség a csontokban, belül.
csontjaimban éreztelek, görcs hasított belém, amikor döntöttél
magad se tudod miről
nem kellenek már szavak
de azért olyan jó, hogy élsz
létezésed a bizonyíték arra, hogy én is élek
majdnem elestem a villamoson az egész medencém fájt beléd
hát csak ennyi?
itt a szél, a hideg.
most csak élj. nem kell most várni senkire.
nyugalom, nincs miért félni
lombok a fákon, sárga, illatos hajtömeg.