Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.

héloise és abélard

Nem nézhetek Isten szemével a nőt csak saját férfi szememmel láthatom. A férfi pedig a nőt önkéntelenül annak a lénynek tartotta és tartja, aki érthetetlenül és irracionálisan van itt. A világban már minden készen volt, amikor megjelent; talán lekésett, esetleg betolakodott. De akárhogyan, a világ eredeti elgondolásában nem volt benne. Később jött; talán hiányt pótolni; valami veszélyes lehetőséget megakadályozni; esetleg kiküszöbölni. Mintha a világban valahol valami végzetes feledékenység történt volna, az is meglehet, hogy komoly és nagy hiba, ami az egésznek létét felborulással fenyegette. Itt, ezen a hibás ponton, ezen a veszélyes és fenyegető hiányon, itt jelent meg a nő, hogy azt helyrehozza.

De mint ahogy lenni szokott, az, amivel a hibát utólag pótolják, az eredeti elgondolásba maradéktalanul már sohasem illik. Egy kicsit kilóg; magán viseli a későbben keletkezett bélyegét. És amint kivétel nélkül mindig lenni szokott, éppen, mert későbben keletkezett, és a többihez nem simul, a hibát nem is küszöböli ki és nem is tünteti el. Többé-kevésbé jó megoldás, de csak megoldás. Abba az egészbe, ahová került, nincsen szervesen belenőve. Ezért a nő mögött mindig megérezni az eredeti, veszedelmes mulasztást, valami űrt vagy sötétséget, vagy szakadékot. A nő az embernek nem az, ami az állatnak a nőstény; mert a nőstény az állatvilágba beletartozik, és kezdettől fogva ott volt, és onnan nem látszik ki. A nő kiütközik. A nő kétszeresen nyugtalanító: világ helyénél fogva, mert az ember elől veszélyt takar el, és lényénél fogva, mert a férfival nem egykorú és egylényű. Mintha a ház falában valahol rés maradt volna, s a követ utólag foltozták volna be, amely a többihez már teljesen nem alkalmazkodhat.

A férfinak van általában olyan érzése, hogy a nő lényének fele; és van más érzése, hogy a nő a világban levő irracionális mozzanat. Az előbbi véleményt sokan vallják, az utóbbit is. Manapság az elsőt szokás elfogadni. Csak egy férfi és egy nő tesz ki egy egész embert, mondja Kant, minden valószínűség szerint Swedenborg nyomán.

"Te is jártál már csodaországban?
Könnyű utazásod volt?
Emlékszem, velem szemben ültél,
és nem viseltél álarcot.
Ha jó leszel, holnap találkozunk,
addig meg csak kibírjuk valahogy."

kiteszik a húst 4.

Kiteszik a húst a Keleti pályaudvar mocsokgőzös sikátora előtt. Az illatszerbolt előtt kofák, cigányasszonyok ácsorognak, szétvetett lábbal, hosszú szoknyában. Nyamvadt paprikák és petrezselymek lógnak ki kosaraikból. A fapallók egyenetlenségeiban kissebb tóvá gyűlő esővízet kerülgetik az ideges járókelők. Mindenki siet, már csak a látvány elől is. Örök tél, márciusi hóesések, a nagy délelőtti napsütések pedig hatalmas hiány-falakat döngetnek meg az emberek reggeli fázós szíveiben a hetes buszon döcögve. Nemrég nyílt meg egy török étterem néhány méterre innen, nagy ünnepséggel egybekötve. A bejáratot színes lufikkal díszítették.

New York, Amerika. Egy vállig érő hajú fiatal lány fut az 52. utcában, gyönyörű kék kordbársony szoknyában. Egy jazz-zongorista fiú koncertjére siet. A jazz-zongorista fiú mindig mosolygós arcára gondol eközben, igazi féltő női szeretettel, arra hogy a fiú ugye már odaért, és minden rendben fog-e menni. Ők még mindig szerelmesek egymásba, pedig már több mint két éve együtt járnak. Olaszországban ismerkedtek meg, együtt énekeltek, zenéltek nagy társaságban, az egész olyan volt mint egy álom. Aztán Budapesten együtt, és néhányszor Párizsban. Most pedig a felnőtt, érett szerelem Amerikában, itt élnek, tanulnak, dolgoznak. A cselekedetek emberei. A kipirult arcú szép lány belép a bárba, vaniliaillat üti meg az orrát. A szemközti bordó bőrkanapén ül a szerelme, keze a térdén. Lassul a film a fiú hirtelen mozdulattal felpattan és megöleli a lányt, úgy hogy közben száznyolcvan fokot pördülnek. Bohókásan meghajtja a lány derekát is, mint a régi filmeken, és megcsókolja. A lány ekkor kislányos komolysággal kibontakozik a karjából, és beszélni kezd. A fiú elragadtatottan nézi, és tíz perc múlva leül a zongorához játszani.

Marosvásárhely, Románia. Ül a lány a szobában vele szemben a szerelme. A férfi kecsesen a kezének támasztja az állát, a másik kezében cigarettát tart. Nézi, nézi a lányt. A lány eközben felolvas neki egy szövegkönyvet, a férfi néha hümmög egyet, néha kérdően felvonja a szemöldökét. Ezekkel a kis jelekkel beszélgetnek, amíg a felolvasás tart, majd amikor vége, a férfi hosszú, logikus mondatokban fogalmazza meg a véleményét. A lány rögtön további kérdéseket tesz föl. Egyre többet mosolyognak. A férfi megöleli a lányt, aki rövidesen kibontakozik a karjaiból és ceruzával a papírokra ír néhány szót. Szinte az egész éjszaka így folyik, csendben. Nem csörömpöl villamos. Az éjszaka titkai szűkölve várják, hogy kimondassanak. Reggel a kancsó hideg szárára keresnek ők ketten hasonlatot, mezítláb suhannak végig a lakás parkettáján. Lábuk mejegyzi a felületet, tíz év múlva ebből a talpsimogatásból fogját rekonstruálni emlékezetükben ezt a valószínűtlenül boldog időszakot. A kávéillat a szabadság-levegővel képráztatja ideigeiket. A lakás erkélyének korlátjára egy vörösbegy száll. Hogy kerülhetett ide, a nagyvárosba?

Austin, Texas, Amerika. Ruganyos léptű büszke férfit látunk, amint éppen frissiben elkészült házára tulipán és cinege-motívumokat tervez. Közben egy magyar népdalt dúdol: "zöld erdőben, zöld mezőben sétál egy madár... gyönyörű, hosszú ujjaival a gyerekekek türelmes mozdulataival kanyarítja az ívelt formákat a zsírpapírra, amit majd a fafelületre fog helyezni és egy speciális fűrésszel fogja formára vágni. A ház fölső, tető alatti részén fognak végigfutni ezek a kis fadíszek, sormintaszerűen. A ház belsejében egy óriási stilizált fészek fogja jelképezni az otthon melegét. Pisztácia, és sárga színek borítják a falakat. A háttérben tavaszi, nyiladozó erdő Walt Withmann verseket echózik. A férfi a közeli patakhoz sétál ahol libái nyújtózkodnak a reggeli napsütésben. Curlyre gondol, arra a libára aki a kicsit megkunkorodó nyakáról kapta nevét, és nemrégiben végzett vele egy mosómedve. Elmorzsol egy könycseppet, aztán egy kedves barátnőjétól kapott kalapját a fejébe csapja (körülbelül tízféle kalapja van és napszakhoz, évaszakhoz, alkalomhoz illően váltogatja ezeket) és bevágódik nagy bordó autójába. Melléugrik két nagy csillogószőrű kopója, és együtt indulnak a közeli tóhoz meglátogatni egy kedves ismerős kutya-párt, és egy nőt, akinek hosszú göndör haja van, és zöld szemei.

Valahol Budapesten ül egy lány egy padon, egy kávézó galériáján. Kevés meleg sárga fénykörhöz húzódik. Kezében kis, fekete könyv. Rajta a egy siratóasszony összekulcsolt rózsafűzérrel átkötött kezének részlete látható. Erről a lánynak azok a régi erdélyi ravatalképek is eszébe juthatnának amikről az egyetemen tanult, de nem jutnak eszébe. Felolvas a könyvből, néha elcsukló hangon. Ölében fekszik nagy nyugalommal egy fiú. Most érinthetetlenek, időn kívül vannak. A lány nagy távolságokat tesz meg a lelkével, sokat utazik. Széles szigeteket vándorol be a képzelete: színek, és hangulatok illat-, és fényködén át. Várja azt a pillanatot, amikor megérik az idő a kimondásukra.

Csak annyi támpontom van, hogy tavasz volt, s én ismertem már ezt az évszakot tavalyról, tavalyelőttről, halványan még régebbről. Az iskola a Gellért-hegy lábánál állt. Tantermünk a hátsó udvarra nézett. Az udvaron egy cseresznyefa virágzott a sárban, túlnan kopasz sövénykerítés látszott és kezdődő kertek bokrai, feketén. Rügyező vesszők, csípősen üde levegő, szikrázó napsütés, éles, fehér színek és hozzá csupa szürkésbarna, fekete-sárga, zöld nélkül: sár, szél és cseresznyevirág: kopár látvány volt ez a gellérthegyi tavasz, ismertem már évek óta.  

De az igazság az volt, hogy nem illettünk össze. Harmadnap visszaköltöztem a Kormoránra, és hazavitorláztam Tihanyba, festeni.  

„Én azt tartom – magyaráztam neki -, hogy a valóság se nem szép, se nem csúf, se nem rossz. Se nem jó, sőt, értelme sincs semmi, amíg mi művészek értelmet nem adunk neki, s ihlettel, látomással, lelkünk teremtő erejével szépséget, igazságot és jóságot nem lehelünk belé.” A téma, a modell lehet rút is: a kép legyen szép.