Vad naiv bébi

Délután egy óra, vasárnap délután (nem esik hó, ez a "telente vasárnap" szólama, amikor "az összes albérlet ragyog, és ülnek a szobában a lakók") Fázós novembervég. B-vel ülünk sarki boltban és kávézunk. Színhely: Budán a Városmajor mellett, évszak: tél van most tehát. (szokásos évszak). Már a szemközti utcaoldalra áttekintve kiszúrom, hogy közeledik felém a híres író, egy élő legenda, Remény Géza kifejezetten soványkás alakja. Nagy fekete szövetkabát, elegáns kalap. Nem remélem, hogy pont oda tart, ahol mi ülünk és kávézunk. Ezért Róla csevegünk kicsit udvariatlan hangossággal, helyekről ahol lakott... De pedig igen...bejön a bolttal vegyített kávézóba ("jó kis hely" amúgy!)  Itt lakik valahol? Valószínűleg igen, mert láttam őt korábban is, mikor még mi is itt laktunk albérletben, több mint másfél évet...Ráadásul most 3 napja szinte transzban olvasom az új regényét, a két idősíkban, a 40-es és 70-es években játszódó budapesti sztoriját. Kegyetlenül élet-szagú (brutálisan megható) és remek, remek történetek...apa-keresés, egy egykor tündöklően szép szőke ciklon: Budapest szerte bálványozott, majd rezignálttá és visszahúzódóvá vált anya, rejtélyek, néhány fiatal művész "Társasága", a polgári értelmiség fénykorának nagyon a vége és  nyomorult visszfénye később, kocsmák, hóesés, körutak, családi otthonok tágas magas tereiben cigarettafüst és konyak (vö. egy halotti tor!),  szerelem, lövések, bérházak és házmesterek, bátorság, udvarias majd állati erőszaktevő nyomozók, hűség, háború. Őrültek és alkoholisták, lázadók és rendőrök. Nem tudom olvasni most amúgy, mert más dolgom van éppen. (Annyira azért rájöttem, hogy Doxa az azonos lehet a budapesti kocsmákban máig emlegetett Dixi-vel, a Naplómba is bekerült néhány sztori vele kapcsolatban...) Én most WS. feleségét és alkotótársát próbálom elhelyezni az irodalmi térben, valahogy pozitív elfogultságomat leküzdve. Tegnap állapítottuk meg megintcsak B-vel, hogy WS-t olvasni versírás előtt nem motiváló, ugyanis telítettségérzetet okoz. Elolvasod és jól vagy. Amy verseinél, mivel nem olyan tökéletesek talán ritmikailag és formailag, marad valami hiány bennem, és továbbgondolom, továbbírom őket. Hagy helyet még maga mellett, sőt invitál. Provokál, gondolkoztat. WS inkább kinyilatkoztat, ő olyan mint egy jelenség. Mint a szél zúgása. Zsigeri. Szóval Weöres egy nagy-nagy univerzum, amiben inkább némán jó nézelődni, tapogatózni.    Visszatérve a vasárnap délutánra. Nem vagyunk korán kelők. Se mi, se Remény G. Szendvicset vesz, közérbe megy le, tejért és sörér'. Hozott magával szatyrot is. (Ez már valami!) Tényleg remény ő itt a télben, hogy ebben az országban mégiscsak érdemes írni és művészettel foglalkozni. Intenzíven érzékelni. Úgy látni a világot, abból a szögből, azzal az élességgel. Hasonlóan mint ő. Mert el akarja kapni a speciális semmit, ami még mindig köztünk ténfereg, a hangulatot. Hát voltak nekünk élményeink, kérem...ebben a veszélyesen esendő sokszor gyönyörű bűnvárosban (is).

Karay Ilonáról...

"Csodagyerek, sőt, valódi nagy költőnő, ámbár tizennegyedik életévét alig betöltve, meghalt. A szomorúság, kétségbeesés, halálvágy, szenvedély ilyen hevű és erejű hangjára nem is tudok más példát, mint némelyik Beethoven-szonátát, a zeneszerző középső, pathetikus korszakából. S ez a forró halál-nosztalgia nem is szorult volna a korai öngyilkosság hitelesítő pecsétjére, a költőnő nyugodtan élhetett volna akár ötven vagy száz esztendeig, tragikuma akkor is ugyanolyan erejű és valóságú lenne, mint így, az otrombán pontos igazolással.

Karay Ilonka 1866 decemberében Aradon született; apját, Karay Nándor pénzügyi tisztviselőt, előbb Aradra, aztán Pécsre helyezték. Ilonka Pécsett nevelkedett, apácák elemi-iskolájában tanult – s apja forgópisztolyával szívenlőtte magát 1881. február 7-ikén. Az öngyilkosság oka elég világos: a szülők válása, az anya elköltözése, a hatvanhárom éves apa másodvirágzása egy ifjú Patzák Annával.

Halálakor a költőnő tizennégy éves múlt két hónappal. Ebben az életkorban a költészet csodagyerekei, Chatterton, Petőfi, Rimbaud, még éppen csak elkezdték az írást, vagy még el sem kezdték. Tehát Karay Ilonkáé a korai bevégzés tragikus világrekordja – de ez komiszul profán megállapítás, még ha igaz is – egy élet korai összeomlását rekorddá minősíteni, egy dacos, vagy kényszerű halálba-menekülést megtapsolni.

Költeményei a múltszázadvégi magyar szecesszió stílusjegyeit mutatják; jobban mondva, előlegezik. Mert hol volt még akkor Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő. Ez a lány-gyermek még igazán élni sem kezdett, máris megelőzte kortársait. Az se tagadható: tele van az akkor divatos melankólia sóhajtozásaival, könnyes vallomásaival, amiket ma már avatagnak érzünk; csakhogy őnála a szokványos boldogtalankodáson mindig átüt a mély és valódi fájdalom.

Sajátságos és példátlan a „Szívem” című vers alap-motívuma: a vérkeringés, a még ki nem ontott eleven vér minden cseppje tükrözi az imádottat. A világirodalomban fel nem vetődött vadonatúj motívum, öntudatlan és akaratlan lelemény, hatalmas asszociációs áram-térrel. Feledhetetlen.

És a „K…n Margitnak” írott verséről említsünk meg annyit: a vers címzettje Ilonka iskolai pad-szomszédja, Kelemen Margit, akinek testvére, vagy rokona Kelemen Aurora, Babits Mihály édesanyja. Így vonulnak emberi szándéktól függetlenül a sors szálai, az ismeretlen elemista-lánytól a nagy és híres költőig.

Milyen volt Karay Ilonka? „Gyenge testalkatú, kicsiny termetű lányka volt, szép arcvonásokkal, nagy sötét szemekkel. melyek fölött pillangószárny gyanánt elterült szemöldök fejezte ki az erélyt és határozottságot, mi jellemének alapját képezte. Szép magas homloka mély értelmet árult el.” Így emlékszik rá Fáylné Hentaller Mariska, „A magyar írónőkről” írt könyvében (Budapest, 1889).

Mindössze ez a három verse maradt ránk – értékét tekintve mégis hiánytalan oeuvre. Szerzőjének holta után, a helyi szenzációt tovább fokozva, az egykori „Pécsi Figyelő” közölte s akaratlanul az utókorra hagyományozta. Testvérbátyja, Karay Lajos említi: „…birtokomban levő számos költői munkái a legszebb reményekre jogosíthattak…” Hogy az említett számos költői munka valamely hagyatékból előkerüljön, erre aligha van remény. De lehet, hogy ez a három költemény súlyosabb, mint a korai próbálkozások tömege.

Tovább fejlődött volna, ha életben marad? Lehetséges, de én inkább úgy vélem, hogy a sírba-sodró örvény hozott létre emberfölöttit (vagy legalábbis kislány-fölöttit) és csak-egyszerit. Talán többé nem érte volna el ezt a koncentrált feszültséget, enyhébb körülmények között. Vigasztaljuk magunkat azzal, hogy ha számunkra teljes munkássága csak három elégia is: talán ez a java mindannak, amit írt, vagy később írhatott volna."

Hozzá

Mély tisztelettel vegyült szeretettel
Emelem föl tehozzád szememet;
Félek, hogy tégedet szeretni vétek,
Az is megalázza nagy lelkedet.

Pedig tévedek, mert te nem egy gőgös,
Magasan álló büszke fényalak,
Te menyországból leszállott angyal,
Az emberek boldogítója vagy.

Nem foglalsz el nagy állást a világban,
Észre sem vettenek ezért sokan;
De én, ki ismerni megtanulálak,
Tudom, hogy szívedben egy angyal van.

Szeretlek, szeretni foglak örökké.
Szeretetem lángja ki nem alszik,
El nem oltja sem hideg sír, sem halál,
Sőt majd ott, a másvilágon növekszik.

Viszont szeress? oh nem, azt nem kívánom.
Nagy a boldogság, gyenge a kebel,
És e szegény szív talán megrepedne,
A nagy boldogságot nem bírva el.

Had járjak én körülted mint a bolygó
A nap körül melytől fényét nyeri,
Melyet imád, de melyhez közeledni
Félénk tisztelete nem engedi.

Te is napom vagy, melyet bár imádok
Megközelíteni sohsem merek,
Megelégszem a piczike sugárral
Melyet néha reám vet szép szemed.

De mint a bolygó, ha szeretett napja
Megtagadja tőle a sugarat,
Úgy elsötétül lelkem is ha szemed
Nem vet reám egy piczi sugarat.

Elvonulok, hogy észre ne vehessed,
Mikor a halál engem elragad,
S ha utolsó imámat meghallgatják,
Veled béke és boldogság marad.

[1879]

Óhajom

Ha Isten így szólna hozzám
“Kérjék bármit s megadom!”
Nem kelnének hiú vágyak,
Sóvárgások ajkamon.

Mi kellene? fény, dicsőség,
Hír, vagyon vagy bölcsesség?
Mi a fény, csillogó külszín,
Kápráztató semmiség.

Hamis pénz, mely bár ragyogó,
Belseje értéktelen,
Így a fény is mely körülvesz
Boldogítani képtelen.

Dicsőség! magasztos érzés,
Mit magunk nem élvezünk,
Holtunk után magasztalnak
Hallhatatlan lesz nevünk,

Dicsekszenek érdeminkkel
Babértól zöld sírkövünk,
S ezért kell egy hosszú élten
Tán nyomorban küzdenünk.

A hírt mily sokan óhajtják
Pedig ez nem boldogít,
A világ hamar felejtő
És hogy ha ma Istenít,

Holnap ismét elfeledhet,
Odavan dicső nevünk,
Ezután közönnyel hallják
Kár is ezért küzdenünk.

Még gazdagságot sem kérnék,
Boldogíthatna-e az?
Sokan mondanák, hogy igen,
S én azt mondom nem igaz.

Teremhet-e a föld gyógyírt
A szenvedő léleknek?
Szerezhetni-e azt kincsen
Sorvadó szíveknek?

Nem, kincset sem választanék,
Megölne a fájdalom,
Látva a fölhalmozott pénzt
S nem enyhítve bánatom.

Oh! a bölcsesség egész más.
A természet könyve ím,
S a titkos zárt mely kinyitja
A relytélyes kulcs enyim.

S én még ezt sem választanám
Nekem ez sem kellene,
Szép, magasztos a tudomány
De a vallás ellene.

Pedig a hit a legjobb gyógyír
A bús lélek sebére
Melyet semmi be nem gyógyít,
Melynek mindég folyt vére.

Ha most ezek után kérdne
Az Úr: “mond mit kérsz tehát?”
Leborulva így kiáltanék:
“Erős hitet vagy halált!”

[1879]

Szeretteim

Oh én olyan nagyon tudok szeretni,
Olyan mélyen tud érezni szívem!
Van-e, aki méltó szeretetemre,
Akit szerethetek forrón, híven?

Családi életemben sok üröm van
Megkeseríti az az édeset,
S egy szívemben rokoni szeretetet
Nem érzek, vagy csak nagyon keveset.

Csak rosz oldalról ismertem meg eddig
Az engem környezők lelkületét,
Tapasztalva sok roszat és kevés jót
Mi bilincselné szívem érzetét?!

Az idegenek nagyon idegenek
S ismerni őket még sem óhajom
Miért legyenek ők barátaimmá,
Miért ismerjék ők az én bajom?!

És ki tudja, talán ha keresnék is
Lelnék-e köztük egy rokon kebelt,
Melyben vigasztaló szelíd szavat, az
Őszinte és hű barátság nevelt?!

Maradjak én idegen e világban,
Változhat az éntőlem bármikép,
Engem nem érdekel, nem tartozik rám
Hogy egy esik, más meg magasra lép.

Mert a világi részvétel ezen áll,
Egyik ember a más estére les,
Mert ő maga magasra törekedve,
Az elbukottban csak lépcsőt keres.

De hát akit szeretek nincsen senki?
Szívem dobogása azt mondja: van,
Oh vannak, kiket én szeretek forrón,
Csak hogy ezek nincsenek számosan.

Kettőt szeretek, két arc foglalja el
Szívemnek mély és csodás rejtekét,
Többet, többet igazán nem találnék
Ha átkutatnám is a földtekét.

Az egyiket imádom, amikép csak
A földi ember egy Istent imád,
Ki alkotá az emberi szívet, s ki
Meghallgatja a szívből jött imát.

De ő méltó, ezerszeresen méltó
E szívnek buzgó imádatára,
Egy angyal Ő, ki elhagyá a mennyet
S leszállt a földi szennyes rút porára.

Leszállt, hogy itten egy szent életen át
Küzdjön, fáradjon embertársaiért,
S e hosszú háladatlan fáradsága
E földön soh se nyerhessen babért.

Kit nem érdekel a föld szennyes kincse,
Megveti az emberek hatalmát,
Ki a világtól távol szent magányban
Másvilágon várja csak jutalmat.

Egy lélek mely fehér e barna földön
Mint egy elolvadhatatlan hódarab,
Egy szív a mely csendes mint a nyugodt víz,
Mely a szenvedélyeknél soh se rab!

De letudnám-e angyal-lelkét írni?
Nem, elég nekem az, hogy szeretem,
Elég, hogy ezen és a másvilágon
Egyedül benne rejlik életem.

A másik arc nem fénylik dicssugártól.
Egy barátnőnek kedves arca az
Akinek szívében és az enyémben
Egy érzelem van s tárgya ugyanaz.

Ezért szerettem én meg oly nagyon őt,
S felőle most is csak ezt gondolom.
És ha talán csalódni kellene benne
Szívemben sokkal nő a fájdalom.

Barátnőm ő a szó szent értelmében,
Az vagyok-e neki nem tudom azt,
De reménylem mégis, hogy az Isten nem
Vonja meg tőlem ezt az egy vigaszt.

Sok a tűz, mit az első önt szívembe,
A másikkal kell azt megosztanom,
Kétszeres leszsz az öröm és felényi
Megosztva két szívben a fájdalom.

[1880.08.24.]

A Hely szelleme...

Károlyi Amy-t megkérdezte a Baranya Megyei Könyvtár vezetősége, hogy mi köti őt Pécshez? Ő erre: "Erre két szóval válaszolhatok: Weöres Sándor. Az ötvenes évek elején, mikor idegen országok megismerése bezárult előttünk, elhatároztuk, hogy felmegyünk a vertikálisba, megismerkedünk a magassággal. Vagyis repülni fogunk. Kis, tizennyolc személyes, kétfedeles, szúnyoggépen elrepültünk Pécsre. Egyik ablaktól szaladgáltunk a másikhoz, s az ablak mellé térdepelve néztük az út térképét. Autócskákat, emberkéket, mert ez a kis kétfedeles nem röpült nagyon magasan. Körülbelül másfél óráig tartott kirándulásunk a levegőbe, s máris látszottak a pécsi katedrális tornyai. A gép pár kört írt le a város felett (nem tudom, miért), s így jól megfigyelhettem, milyen felülről egy templom (zöldes sisakjait most is látom), s milyen felülnézetből egy vásár, mégpedig a teljes készültségű piac. A pirosak, sárgák, zöldek viruló szőttesének hatott a kép, ami a lenti emberek mozgásától (vagy a repülőgépétől is) ide-oda lengett, mint a szélfútta csokor. Aztán a leszállás. Az első leszállás életemben. Még pedig zöld gyepre, lévén a pécsi röptér civilben (sic!) marka- és birkalegelő.(...) A város magán viselte a fejlődés sebhelyeit, tündéri barokk utcái egyikét-másikát sugárosították (...). S emlékezünk Pécs akvarellistájára (...) Farkas Valérra, aki szeretettel örökítette meg a régi pécsi zeg-zugokat. (tényleg nincs róla anyag például a neten...) S idézzünk fel egy (...) intim terecskét) szép, polgári otthonokkal, melyek egyikében növekedett WS édesanyja, s tőle alig két házzal Pécs csodakislánya, Karay Ilona."

Füst Milán: Az elmúlás kórusa
II. Egy lány szemeiről

Ó élet, örök tenger, mely szirtre csapod szenvedő cseppjeidet!...
Ó örök Mozgás te... amely körbe fut, helyben áll, semmire se mén... Átok!!
Átka a paránynak, de hiú dicsőség annak, aki nézi művét
S beteljesülve látván, nem törődik
A szenvedés zúgásával, mely a teret betölti.

A te akaratod, hogy a nemes elpusztúljon és a Hit jajongva, -
S újjáéledjen aztán s elpusztuljon ismét, -
Hogy haragudjék, aki megbékél s éljen előbb, aki meghal -:
Halál! - Te vagy a mi atyánk...

Ó Egyetlen Principium, egyetlen fény, amely int!
Téged dicsőít a fáradt, téged hív a szenvedő s e szomorú lány szemében
Úgy reszket szép arcod, mint az örökké várt jó vendégé, aki ajándékot:
Az örök jegyesség koszorúját hozza.

...Elmúlás!... bús szépség és szomorú öröm te! - E sötét szemek
Rólad beszélnek nekem s hogy itt talán hamis a játék és hiba van valahol!...
- Ó vigasztalásom! - s hogy erre egyszer én még ráébredek...

Mert bús hangjából vigaszod is csendül felém, mely a Nirvana
Himnikus hangjaival úgy tölti be a messzi teret, mint a kettős égi szó:
Amely teremt és öl,
Melynek dorgálása dícséret, zokogása nevetés s amely
A múlás örök dicsőségét hirdeti!

Ó Kettős Arc! - ki a fellegek fölött
Az éter tisztaságában nem ismersz irgalmat s kihez e vajúdó világ
Hiába nyujtogatja megváltásodért esengő karjait!
...Ki a mélybe nézel s nem látsz, ki mindent hallasz süketen...
...Ki a múltakat neveted s a jövőben kétkedni nem átalsz...
Ó kettős szépség: élet és halál... - egy testben férfi-nő, - egymással várandósok,
Egymás szülői és felfalói... Kettős Átok!... Segíts, hogy megnevezzelek
S ez lesz jutalmam földi vándorlásomért.

1915.

Füst Milán: Az elmúlás kórusa
I. Egy öreg emberhez!

Még sugárzik szemed - a lélek ép... De menni kell! -
Ó ne hidd, hogy fájdalmas lehet
Ha a bölcs természet bevégzi művét
S a halál sugárzó koronájával tetézi
Tökéletessé!

Repülj tehát, - én hű és bízó szívvel elbocsátlak!
Dagassza szíved és vitorlád új szél - s ne késlekedj!
Menj! S lépj oly bátran a sírba, ahogy kimérten s méltóságosan
A mértékletesség diktálta földi lépteid! -
Lépj bátran hűs sírodba jóság! - Meleg szív büszkén lépdelj!
S ó ne hidd, hogy áldásom
Sirod földjét ne tenné porhanyóbbá!

Áldásom vidd majd magaddal: alvó
Örökkévalóságodat derítse, - s egy végső hang:
Kanárid búcsúéneke!

Minden szent, ami él - s a szentséget magadba hordod...
S talán erős, új szentség fénye derül majd rád az elmulásban:

Ó ne félj tehát!...
Mert végső perced múlik el s nem életed!
A régi fény van elmulóban, - s mielőtt lehúny,
Fürössze lelked boldoggá a tisztaság reménye
Mit lágy ölén kinál a végtelen!

1915.

Harkályok

Ma reggel. Két nagy fakopáncs érkezik a kerti fára. 2012 augusztusában egészen közelről láttam egy nagy fakopáncsot, mert befogtuk a Madártáborban. De most egy pár jelent meg egyszerre és hirtelen mozdulatokkal ugráltak az ágakon és szálldostak egyik fáról a másikra!Két hatalmas gyönyörű, színes fekete-fehér-piros harkály! "Megcsinálták a napom" egész nap olyan jó kedvem volt! Utána Füst Milán verseket olvastam fel-alá járva a szobában. Most nincs ég és nincsenek már színek csak a szürkeség van. B. Beethoven Sonata Patétique-jét játsza nagy átéléssel, mennyire illik Milán bácsi verseihez. Aztán elindulok a vizes barna állatokká összeesett nagy széles leveleken csúszkálva A Keleti pályaudvar mocsokgőzös farost-labirintusai felé.

Hol lehet dolgozni?

Ma megint kifakadtam B-nek. Nem szeretem már ezt a Várost. Nem tudok itt élni és írni. Nemcsak azért mert nincs "saját" helyem (vö. Virginia Woolf indoklása, hogy a nők miért nem tudnak alkotni, hát a "saját szoba" hiánya miatt) hanem ezért sem, mert a városi környezet szinte lehetetlen arra, hogy az ember írjon. Szinte megnyugodva olvasom Weöres levelét Milán bácsinak, vagyis Füst Milánnak, ami éppen ugyanerről szól. "Pesten elhelyezkedni nincs módomban, mert senki se kinál ott nekem állást, megélhetést. De egy okból nem is nagyon törekszem Pestre: mert ott még annyira sem tudom megteremteni magamnak az iráshoz alkalmas körülményeket, mint Pécsett.

Csak Csöngén tudok írni." De vajon lesz-e még ilyen Csönge-szerű alkotó-menedékhely nekem, nekünk valaha?