átutazók

22 marzo 2015

Ikersudarasodás avagy a sebekről



Már régen elült a szél, nincs már félelem és fájdalom. Csak az erdő és a fák csöndje. Még félénk madarak hangjai hímzik a nyugalmat pókhálószerűen. Szürkés ígéret az ég. A feltámadás reménye ebben a hidegben még derengőbb és szebb is, emberibb is mint a melengető tavaszban -  a hideg az igaz, a kihűlt föld? Később lesz majd zabolátlan a táj, a madarak zajos örömködésének hangjaikor s bőrünkön táncoló fémkacskaringók sistergése közben. Ez még a koratavasz, rideg mennyország. Meglátunk egy fát. Törzse kétszeresen ágazik szét, s kétszeresen forr össze újra. Két nagy sebet kapott életében s hiába tekerte, rázta, zúzta szét kényszerű-iker törzseit nagy erejű Szél úrfi, ő újra rátalált saját életvonalára és visszaolvadt önmagába. Visszaolvadt egyszer. S visszaolvadt még egyszer. A seb, ki tudja, fájhatott neki, talán oly erős fájdalmat ejthetett rajta, mintha áramütés érte volna. Két bántás, vigyázatlan ember vagy állat által, órási trauma a fa életében, amikor saját teste kényszerűen kettéhasad - talán ilyen az is, amikor megszakad a szív: apja távozását néző leányka, földbe gyökerez a lába, s anyját vigasztalja. Aztán a nap, mégis rásütött másnap, és sejtjeit használta a fájdalom-vágás habarcsának, s maga fölé nőtt, magasra! Képzeljétek el azt az erőt, ahogyan lentről szívja fel anyja porhanyós testéből a hidegen felbuzogó vizet, s fentről húzza magához az arany fény, igazi apja szellem-melege. s Olyan magasra nő, hogy fentről látja saját lélegző levélkéit. A felnövés idejét látjuk ma is ezen az élő szobron, a sebek utáni nagy elágazások tátongó nyomait, s az önmaga hiányát körbeölelő idővel dacoló, nyurga testet.

Sebéből folyt gyantában elaludt egy hangya. A lombból könnycsepp hull az éledő gallyra - egy távoli tenger szivárog, sírdogál. A világunkon túli égbolt fölül van, nagyon messze, de az ismert világunk határára tapad, fülel, őt is földre húzza a gravitáció. Egy újabb születésre rendelt angyal pici léket ütött rajta. Aludj, aludj hát hangya. S álmodban vigasztald meg a könnyező mennyet is.


"A bábok között elaludt a hangya.
Szél, a bábokat most el ne fúdd!
Különben jó az is.
Kis, fáradt fejét csillámokra hajtja
és alszik véle csöpp árnyéka is.
Egy szalmaszállal fölkelteni szépen!
De jobb, ha már indulunk haza,
erősen beborult - -
A bábok között elaludt egy hangya
és - hopp - egy csöpp már a kezemre hullt."

(József Attila) 


21 marzo 2015

A szeretet himnusza

Testvérem,
Ki az északi sark fényes üveghegyei között botorkálsz
S kancsal szemekkel meredsz az ég befagyott tavára,
S te másik,
Sötét, elepedt utasa a szörnyüszelű szikkadt Szaharának,
Ki nyelvet lógatva vágtatsz nyakigláb, görbe tevéden,
S te szintén ,
Rézbőrű, morcos, százszor megrugdosott fia Amerikának,
Ki egetfúró sziklák zord ketrecében dühöt üvöltesz,
S te is, ki
Ópiumos, álmos, langyos hazádban tipegsz ingó léptekkel
S álmaidat hegyetlen a lomha sárga vizekbe fojtod,
S ti, mind, mind,
Testvéreim, milliók, elhullott magvai egyazon kalásznak,
Élők és élni fogók és mind, mind halni fogók: szeressétek egymást!

Nézzétek:
Fény villan az égen és azt lobogja: szeressétek egymást!
S a föld szíve visszadobog remegve: szeressétek egymást!
Halljátok:
Az óceánok fölzúgnak, így zúgnak: szeressétek egymást!
A hegyek közt mennykövek dübörögnek: szeressétek egymást!
Hirtelen,
Mint gyors villámok cikáznak el az ezerévek felettünk,
A harmadik párka szapora ollója iramodva csattog -
Testvérek!
Sötét gyűlölet ne sarazza a drága pillanatot,
Míg mocsoktalan ajkunk egymáshoz érhet.
Ha majdan
Elhajított hólabdaként száguld a kihűlt föld
Zimankós napja körül s szerte bolygók dideregnek,
Egy árva
Fénysugara még akkor is tűzhessen a sötétült űrbe
Az egykori, világot csóvázó, szerelmes szeretetnek!

13 marzo 2015

Albert Einstein a gondolkodásról

"Koraérett fiatalemberként igen elevenen élt bennem mindazoknak a reményeknek és törekvéseknek a haszontalan volta, amelyek az emberek többségét szakadatlanul űzik. Egyhamar rájöttem ennek a hajszának az embertelenségére is, amelyet akkoriban szorosabban rejtettek a képmutatás és a szép szavak álarca mögé, mint ma. A gyomrának a létezése mindenkit arra ítélt, hogy részt vegyen a hajszában. A gyomrot kielégítette a hajszában való részvétel, a gondolkodó és érző embert azonban nem. A hajszából az első kivezető utat a vallás mutatta, amelyet a hagyományos oktató-nevelő gépezet minden gyerekbe beleplántált. Így lettem én is - noha vallástalan (zsidó) szülők gyermeke voltam - mélyen vallásos, ez azonban már 12 éves koromban hirtelen véget ért. A népszerű tudományos művek olvasása során hamarosan meggyőződtem arról, hogy a bibliai történetek jó része nem lehet igaz. Ennek következményeként szinte fanatikus szabadgondolkozóvá váltam, amihez az az érzés társult, hogy az állam szánt szándékkal hazudik az ifjúságnak; ez lesujtó hatású volt. Ennek az élménynek az lett a következménye, hogy bizalmatlanná váltam minden tekintéllyel szemben, szkeptikussá lettem a mindenkori társadalmi környezetben élő meggyőződésekkel szemben - ez a beállítottságom később sem szűnt meg, noha az ok-okozati összefüggésekbe való jobb bepillantásom következtében veszített eredeti élességéből. 
   Világosan látom, hogy az ifjúság hamarosan veszendőbe ment vallási paradicsoma az első kísérletem volt arra, hogy megszabaduljak a "csak személyi érdekeltség" bilincseiből, abból a létből, amelyen a vágyak, remények és primitív érzések uralkodnak. Ekkor ott állt előttem a tőlünk függetlenül létező külső világ, amely nagy és örök rejtély ugyan számunkra, de legalább részben hozzáférhető szemléletünk és gondolkodásunk számára. Szemlélése szabadulásként hatott rám, s hamarosan rájöttem, hogy sokan, akiket becsültem és csodáltam, a vele való odaadó foglalatoskodásban belső szabadságra és biztonságra találtak. Félig tudatosan, félig tudattalanul az a legfőbb cél lebegett előttem, hogy ezt a személyünkön kívüli világot a lehetőségek keretén belül megértsem. A jelenben és a múltban élt hasonló beállítottságú emberek és ezek eredményei voltak az én elválhatatlan barátaim. Az e paradicsomba vezető út nem volt olyan kényelmes és csábító, mint a vallási paradicsomba vivő; de megbízhatónak bizonyult, s sohasem bántam meg, hogy ezt az utat választottam.
    Amit itt elmondtam, csak bizonyos értelemben igaz, mint ahogyan egy néhány vonásból álló rajz is csak korlátozott mértékben ábrázolhat egy bonyolult, zavaros részletekkel teli tárgyat. Ha valaki kedvét leli a szépen egymáshoz illeszthető gondolatokban, lényének ez  vonása mások rovására erősebben kifejlődhet, s egyre erősödő mértékben határozhatja meg mentalitását. Az illető egyén később visszapillantva esetleg úgy érezheti, hogy egy egységes és rendszeres fejlődésen ment át, pedig valóban kaleidoszkópszerű egyes élményekből tevődött össze. Hiszen a külső helyzetek sokrétűsége és a pillanatnyi tudattartalom szűk volta az emberek életét bizonyos mértékig atomizálja. A magamfajta ember fejlődésének az a fordulópontja, hogy fő érdeklődési köre lassanként és egyre jobban távolodik a pillanatnyitól és a csak-személyitől, s a dolgok gondolati megértése felé fordul.  Ebből a szempontból tekintve a dolgot, a fenti vázlatos megjegyzések annyi igazságot tartalmaznak, amennyi ebbe a rövid keretbe belefér. 
     Mi tulajdonképpen a "gondolkodás"? Amikor érzéki benyomások hatására emlékképek merülnek fel bennünk, ez még nem "gondolkodás". Amikor a képek sorozatokat alkotnak, amelyek minden tagja újabbat kelt életre, az még mindig nem "gondolkodás". Amikor azonban egy bizonyos kép sok ilyen sorozatban visszatér, éppen visszatérése következtében az ilyen sorozatok rendező elemévé válik, amennyiben az egyébként összefüggéstelen sorozatokat összekapcsolja egymással. Az ilyen elem szerszámmá, fogalommá válik. Szerintem a szabad asszociációról vagy "álmodozásról" a gondolkodásra való átmenetet az a többé-kevésbé uralkodó szerep jellemzi, amelyet a "fogalom" ebben játszik. Önmagában véve nem lényeges, hogy egy fogalom érzékelhető és reprodukálható jegyhez (szó) kötődjék; ha azonban ez bekövetkezik, a gondolkodás másokkal közölhetővé válik. 
    Milyen jogon - kérdezheti az olvasó - bánik ez az ember olyan gondtalanul és primitív módon ennek a problematikus területnek az eszméivel, s meg sem próbálkozik azzal, hogy valamit be is bizonyítson? Íme a védekezésem: Gondolkodásunk szabad játék a fogalmakkal; a játék jogosultságát a segítségével az érzéki élményekről nyerhető áttekintés adja. Az "igazság" fogalma ilyen képződményekre még egyáltalán nem alkalmazható; erről a fogalomról szerintem csak akkor lehet szó, ha a játék elemeire és szabályaira vonatkozóan messzemenő megegyezést (konvenció) sikerült már elérni. Nem kételkedem abban, hogy gondolkodásunk nagyobb részt jegyek (szavak) használata nélkül, s ráadásul messzemenően tudattalanul megy végbe." 
    

10 marzo 2015

Grand Hotel

keskenyednek lábai
betonkocka soványul
arcába nézek és látom
hogy lopva nézi a balkont
ahol aranysárga láz lakik
öszes hajú nő
napcserzett arccal mered
fésüli őszes haját
kevés haja van
sok szürke hálószoba
szürke ő is
barna bőre émelyeg a szürkeségben
mintha minden kincse haja lenne
úgy simítja haját
a Hotel csendje
sötét szobában arany naplemente
nézi a nő elmerengve
sötét szoba a balkonon
arany naplemente
a nő szemében tündököl
becsukott ernyők
denevér bőrű rejtőzködők
alszanak
nem feszülnek fénynek
szürkévé aszott arany naplemente
a láz csitul
az ernyők denevér álma
feketébe domborul
zöld-kék orgonák hegyek és házak
Grand Hotel zárás előtt



Kifelé a szellemi gettóból

Emlék 2001-ből

A parton egy fiú nagyon bámult engem. Különös, csodás barátság volt. Én rajzoltam, ő polipokra vadászott. 

Jelen

Élni. Élni kell. egyszercsak rájössz, hogy élni kell, mert senki se tud élni helyetted. Megélni. Ha nem jó, akkor nem jó. Hiába a kötelesség. Mi az, ami használna? Ami tényleg használna? Az én életemet én tudom élni. Mások életét majd megélik mások. De vajon menni fog-e? Nem tudok magamról gondoskodni...

nem erőltetett semmit
nem követelőzött
nem nyomult
nem szitkozódott
nem vihogott
nem jelentkezett
nem aludt
nem pihent
nem tanult
nem feleselgetett
és az égiek adtak neki helyet a semmiben

Információ-visszatartás. Nem túl keveset, inkább túl sokat tudunk.  Az egész élet legnehezebb dolga visszatartani azt a sok mindent, amit megéltem és nem elmondani a tudatlanoknak azt, ami nem rájuk tartozik. Még így is sokat beszélek, de a legmélyebbről hallgatnom kell. Arról nem lehet beszélni, talán csak a művészet nyelvén. Emlékszem 16 évesen annyi jó gondolatom volt és nem írtam le. Máig bánom. Visszatérve: ez a legnagyobb próbatétel. Nem megterhelni azzal az embereket, amit nem fognak elbírni. Főleg saját magamtól kellene őket megvédeni. Hányszor kaptam ellenkezőjét és hány nehézségtől kímélt meg családtagjaim bölcsessége. Hallgattak. A legjobb, amit tehettek. 

Geek. Tegnap hallgatva egy interjút Reisz Gáborral és Ferenczik Áronnal ahogy beszéltek arra jutottam, hogy esetleg én is egy geek vagyok... Vagy nem? Külső szemmel, a jómunkásemberek felől nézve, sok az üresjárat, mondja Gábor. Úgy tűnik, mintha egész nap nem csinálnánk semmit. Pedig egy alkotó ember mindig minden idegszálával jelen van. Összerakja a dolgokat. Gondolkozik. Nincs egyetlen perc "szabadideje" sem. Az élete és a figyelme maga a munka. Még így is elcsodálkozok néha, hogy mennyi mindent csinálok. Közben pedig valami nincsen rendben. Túl hosszúra nyúlik a várakozás. Mindenben. Ezt csak én teszem hozzá, hogy a kreatív embernek nincs ideje szórakozni és társasági életet élni mert nem tudja értelmezni ezeket a fogalmakat. Nem az élmények közötti különbség jelenti a legnagyobb különbséget az emberek között, hanem az, hogy milyen mélységben élik meg azt az élményt. Az lehet világmély, lehet feketelyukmély is. De jó lenne egy kis könnyedség egy kis szabadon engedés. Valaki, aki mellett tudok dolgozni mert segít nekem és felnézhetek rá. Így is rettentően tisztelnek az emberek és hagynak "alkotni". De mekkora felelősség ez! A csinálás kényszere. Leblokkol. Mikor fogom felfogni ezt a sok kegyelmet?

Regresszió. Miért érzem azt, hogy teljesen egy szinten vagyok érzelmileg és minden szempontból a 13 éves tanítványommal? Ez már az életszituáció okozta válságól fakadó regresszió jele?


Sündisznók. A sündisznók általában a szúrós oldalukkal fordulnak egymás felé. Elég baj. Mi lenne, hogyha a puha, lágy résszel csatlakoznának?! Az olyan szép lenne. Már-már émelyítően szép. Persze az is lehet, hogy felfordul a gyomrom a harmóniától. Vágyok rá, menekülök előle. Nem értem minek. Hát ez a baj? Hiszen anélkül is elvoltam az utóbbi időkben. De mi lesz így velem? Amikor közelít a Harmónia és a Szeretet már érzem is, ahogy a tüskék kezdik belülről bizsergetni a bőrömet. Szeretnének kibukkanni a bőrömön át, és vráh kardozni, kardozni. Annak kéjes öröméhez hasonlít, amikor a sebre tapadt vart letéped és csíp és fáj és jó!  Sündisznók selymes hasa. Add meg Uram nekünk, hogy ez is eljöjjön egyszer.








Kínai tusfestés

Ha bambuszt akarunk festeni, először keblünkben kell megformálnunk azt.
A bambusz a tisztelet szimbóluma.
A bambusz levele azért konyul le, mert belül üreges. 
Ahhoz hogy befogadjunk másokat, először üressé kell tennünk magunkat.
A tökéletes megnyugvás az elme kiüresítésének köszönhető.
Középpontban a művészi kifejezés.
A kínai tusfestő nem modell után, hanem egy üres, nyugodt műteremben kiüresített elmével dolgozik, hogy megjelenítse a belső mentális képet. Fontos a vonalak lendülete, szellemes kötése, vázlatkészítés, és a kötött vonalsorrend.

A bambuszliget hét bölcse dicsőítette a nem-cselekvést, a kötöttségektől, világi dolgoktól mentes életet. 

(a háttérben felsejlik egy lovát vezető férfi, aki éppen egy hídon kel át...)

02 marzo 2015

Spontaneitás és hitelesség

"A mai kultúra a személy hitelességét, értékét a spontaneitásra való képességben látja, hogy szabadon ki tudja fejezni érzelmeit, hogy kifelé is olyan, mint belül. 
Ebből a szempontból a szeretet akkor tűnik igaznak, nagylelkűnek, ha spontán. Úgy tűnik, mintha a gondolkodás, a döntés, az önuralom elvenné a szexualitás természetességét. Gyakran merevségnek tűnik, ha szexualitásunkkal a szeretet logikájából következő program szerint élünk, és nem feltétlenül akkor, amikor legerősebben vágyunk rá; és úgy tűnik, hogy a személy hitelességét az adja, ha spontán módon követi saját hajlamait. 
Valójában spontaneitás helyett spontaneizmusról kellene beszélni, hiszen a valódi spontaneitás nem azt jelenti, hogy olyanok vagyunk kifelé, amilyenek belül, hanem, hogy olyanok vagyunk kifelé, amilyenek belülről szeretnénk lenni. Hiszen amit az ember önmagában talál az nem mindig pozitív;  jó érzések és helyes törekvések gyakran együtt élnek a rivalizálással, agresszivitással, bizonytalansággal, félelmekkel stb. Ezért meg kell tanulnunk, hogy felismerjük legintimebb vágyainkat, hogy el tudjuk dönteni, melyiket követjük és melyiket nem. Chiara Lubich írja, hogy a hitelesség azt jelenti "hogy magamból az igazi valómat akarom adni", vagyis azt a részt, mely leginkább megközelíti az én igazi énemet. Ez arra kötelez, hogy a személyiségünk legérettebb részeihez legyünk hűségesek. 
Ebben az értelemben a spontaneitás és hitelesség nem eleve adott dolgok, hanem meghódítandó célok; az elején gondolkodásra, erőfeszítésre, önuralomra van szükség, de aztán minden tényleg spontánná válik, az akarat is.
Aki megértette a szeretet értékét, az tudja, hogy mennyire fontos hallgatni, kiüresíteni önmagunkat, hogy befogadjuk a másikat minden örömével és fájdalmával. De nem könnyű azonnal ebbe az állapotba helyezkedni; az elején az akarat erőfeszítésére van szükség, hogy félreállítsuk saját belső világunkat. Ez persze nem spontán módon születik, és ez az állandó törekvés, hogy elfelejtjük magunkat, hogy nevethessünk a nevetővel, és sírhassunk a síróval (míg igazából arra vágyunk, hogy minket hallgassanak meg, értsenek meg, könnyítsenek terheinken), akár színjátéknak is tűnhet, az őszinteség, a hitelesség hiányának. Idővel aztán egyre kevesebb erőfeszítést kér az, hogy a másik világát magunkra vegyük, és egyre természetesebbé és spontánabbá válik. Az igazi hitelesség az érzelmek, az értelem, az akarat és az ösztönzések közötti összhangban van." 

tükör avagy "törökországi levelek"

bizalom magamban - bizalom másokban.
bizalom másokban - bizalom magamban.

Paradoxonok

értem, de nem szeretem.
szeretem, de nem értem.

(nem is kell érteni. talán ez benne a legcsodásabb!) a két állításban, paradoxon, feloldhatatlan ellentét van.  ahogyan JA. Eszméletében is, végig. Erre épül az egész. Nem értjük a szeretetet, mert nem értelmes és nem logikus. A szeretet nem földi, nem a világból való. Alázat nélkül nem lehet a paradoxont feloldani. Megfogalmazhatom. Megírhatom a disszertációt, lehetek bárki, akárki, ha nem tapasztaltam meg az élet nagy pillanatait, akkor koldusszegény vagyok. És senki.

Születés

Ontasz, adagolsz, pocsékolsz
kérést, körmondatot, szentbeszédet.
Egy levél az, mi a célhoz
hajszálpontos úton odatéved.

Vakság s cél közt biztos inga.
Benned lakott ő, hát sose láttad.
Teret időt kitapintva
vele nekivághatsz a világnak. 

Énvesztés

Ha kiválasztanának! Érdektelen,
áttetsző funkcióimat kiemelnék belőlem,
s mozdulna bennem és fölöttem 
e hatalmas levitáció!
Ahogy az oktatófilmen mutatkozott 
az a kedves, jellegtelen házaspár:
nő elalszik, férfi elalszik, kezdődhet azonnal
a mágikus színjáték. A legmagányosabb
és a legnyilvánosabb. 
Surrogó csendben válik le róluk
szuszogásuk, verítékezésük,
kézremegésük, magzati összegömbölyödésük
hétszer hétezer kópiája. Pedig számukra
ez is csak olyan alvás, mint a többi.
Cikázó szemgolyó, futó látomások,
agyhullám, agyrezgés, elesés-érzet,
a vázizomzat megbénulása, érdemtelen duzzadások -
micsoda elszabadult rakétában repülnek!
S lélegzetvisszafojtva lessük, fogja-e még őket
a gravitáció. Az se baj, ha nem a Földé.
Akármelyik égitesté. Hogy lesz-e hepiend?
Hiszen máris gyorsul a pulzusszám. Ébredeznek.
Most már csak önmaguk.

Csupaszon, kiszolgáltatottan,
mégis a törzsfejlődés tartószerkezetén nyugodva
nyújtanám én is át, ami csak úgy gondtalanul
megtörténik velem. Megmoccanna az örök csontváz,
fölemelkedne, kényesen végignyújtóztatná tagjait.
Végre a mindené. Eltűnhetnék premier plan arcom,
vállam, törzsem mögött, s ő lehetne a lényeges, az éntelen látszat,
az, mi mindenkié, s végül maga a röntgenfény, maga a sugárzás,
példázatként a funkció, a folyamat látszana, végre nem
az ellenkező, az ellensúly, az előtér.

Hogy mi a valódi...

Hogy mi a valódi feladatom? Megtanulni élni, jól élni és ezt elmondani az embereknek. Ez a feladatom. Ha nem vagyok egyedül, akkor nem hozok áldozatot és sohasem fogom megírni azt, amit meg kell írnom. Az írói nézőpont azért olyan kegyetlen, mert egy író/festő stb. valóban csak egyet akar az élettől - megtalálni azt a körülményt és azt a személyt, aki mellett képes és tud alkotni. Ez nem olyan mint egy munkahely. Ez egészen más. És ez egy borzasztóan önző dolog. De máskülönben sohasem fog az illető alkotni.

 Rendben, otthon maradok, a lelki érzelmi boszorkánykonyhában - otthon maradok szobafogságban - nem visszatartom, hanem kivárom a dolgokat. Ez két különböző dolog. Ez hatalmas színes lego - a lelkem. Építem. Én szeretek építeni. Hatalmas várakat, nagy rajzokat, nagy mondatokat, hosszú szövegeket. Nem gondolok semmit az igazságról és Foucaultról. Nincs hozzá közöm. Nekem magamat kell felépíteni, de mindenekelőtt megszeretni. De ez valószínűleg egyedül lehetetlen. Nem fog menni - ha vak dióba vagyok zárva. Persze tele vagyok félelemmel. Mi van, ha nem sikerül, ha megint elbukok? Ha megutálom magam, ha túllogikázom, túlgondolkodom.  A maximalizmusom megöl minden élőt körülöttem? Ne, nem akarom, mert a maximalizmus, az tényleg megöli az élőket. Mi jellemző a mai fiatalokra? Bizonytalanság, az elköteleződés hiánya, és még valami, amit kifelejtettem. De ez valószínűleg régen is így volt és egyetemes jelenség. Mégis ha közelebbről megnézzük ezeket a szörnyű, és kilátástalannak tűnő kijelentéseket, hogy tudniillik bizonytalanok vagyunk és nem köteleződünk el- mi következik ebből? Hogy boldogok, akik sírnak. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot. Hogy aki keres, az talál, aki bizonytalan, az bizonyos lesz. Valamelyik reggel ezekre a mondatokra ébredtem. Hogy akármilyen nyomorultnak érzem magam, ez akkor is így van. Akármennyire nem az történik, amit szeretnék, mégis minden javamra válik. Ez a dolog másik oldala. Hogy akinek nem megy jól, aki nem tud felnőni, külső vagy belső okokból, akinek valami kizökkent az életében, az cserébe megtanulja, hogy mi az igazán fontos, ahogy a filmzenében is hallottuk: "Csak azt akarom mondani, hogy szeressetek." Azért gyönyörű ez a mondat, (éljen Roland Barthes aki szintén rájött erre) mert két vonzata is van. Vonatkozhat a mondat alanyára: mármint szeressetek engem; és vonatkozhat a mondat egyfajta általános életbölcsességként is: szeressetek. mármint, hogy mindenki szeressen. Nincs más út.  A másik pedig, hogy szeretnék hinni a generációmban. Szeretném azt hinni, hogy mi egy kifejezetten értékteli generáció vagyunk. Lehet hogy idealisták, lehet hogy bénák, de ez a bénaság más szempontból éppen, hogy erénynek tűnik. Béna, sikertelen - mert vannak álmai - talán szebbek mint az átlagemberéi. Hogy nem tudja megvalósítani? Nem biztos, hogy ő benne a hibás. Abba nem lép bele, amit nem akar. Ez már nem a kényszerek világa, nagyobb a szabadság mint egykor. De nagyobb az elbukás lehetősége is nincs olyan védőháló, mint régen. Várni, küzdeni és megbocsájtani - érteni apánkat, érteni anyánkat "jól bezárt tébolydákat", kiknek most megbocsájtani kell, már mikor megénekelte ezt Csehtamás. Itt nagyon sok a rejtvény a feladvány. Az erdő, a próbatétel. Ebbe  világba legalábbis az én világomba nagyon remélem, hogy nem fér bele a mutyizás, de a gyűlölködés se. Szomorú, ha valakit elkap a régi átok és gyűlölködni kezd. Akkor utána feltartóztathatatlanul jön a magyar bánat. Sohasem csillapítja semmi. Mennyi a sérült ember ebben az országban! Itt szinte csak gyógyítani kellene, másra nincs is szükség. Nem tudok mit kezdeni sokszor a lehetőségekkel... Nem bírom felfogni a jelentőségüket csak utólag. Aztán ott vannak a rossz tulajdonságaim - a kritikáim, a sznobizmusom. Az ítélkezés a legdurvább fegyver, amit valaha kitaláltak. Ezt is ki kell dobni a kukába. Milyen nehéz lerakni a rosszat, a rossz gondolatokat, a rossz szokásokat... Meg kell változnom, jobbnak kell lennem. És mindezt úgy, hogy nem görcsösen. Lassú folyamat lesz. És a teljesítményem se túl nagy. De ott vannak a jó tulajdonságaim is, a nyitottságom, a kitartásom, az erőm, a mindig újrakezdés képessége, a lelkesedés, a továbblépés képessége, és mindenekfelett a bátorság (nem mindig). De alapvetően óvatosság is. Nagy óvatosság, úgy, hogy közben mindenbe belevágok, hát ez eléggé összetett. Azt gondolom, hogy nem tudjuk nem értjük, semmit sem értünk egymásból. Hogy lehet így bármit is csinálni? Hogy lehet egyetlen lépést is tenni anélkül hogy tudnád mi az a láb és mi az a lépés? És mi az az út? Tudásra van szükség. Vagy intuícióra? Inkább megérezzük a dolgokat, igen meg lehet érezni a dolgokat. És kell lennie értelme annak, ahogy én szenvedtetem magam, ahogyan próbálok rájönni - mit is kell, hogyan is kell. Mégis... most gyógyulok. Segítséget kapok. Mikor lesz egyszerűbb és egyértelműbb az életem? Talán sohasem. Miért van ilyen sötét? V-re gondolok, aki mindig pánikolt a sötétségtől. Tavasz van és nagyon sötét. Mi ez? És hetek óta, sőt hónapok óta, vihar előtti csend. Érzem, ahogy mindent meg szoktam érezni, hogy valami jön.  

 "Az, aki mindenekfelett a szerelem várásában szerelmes, sohasem fogja megismerni a találkozást".

"Tévedés az, hogy akkor találkozol a szerelemmel, amikor észreveszed. És téved az, aki csak bolyong az életben, remélve, hogy valaki meghódítja, rövid fellángolásokban ismerkedve meg a szív viharainak ízével, és arról ábrándozik, hogy előbb-utóbb majd rátalál arra a nagy lázra, amely egy egész életre lángra lobbanthatja, holott ez a láz - lelkének erőtlensége és a legyőzött dombocskáknak jelentéktelensége következtében - csupán jelentéktelen győzelmet hoz majd szíve számára. 
Ezért nem pihenhetünk meg a szerelemben sem, ha napról, napra nem ölt újabb és újabb formát, mint az anyaság. De te be akarsz ülni a gondoládba, egész életre szóló szerelmi dal kívánsz lenni. Hiába, önmagadat ámítod. Mert értelmetlen minden, ami nem magasba törés vagy átmenet. Mert ha megállapodsz, csupán unalomra lelsz, a tájnak nem lesz többé mondanivalója számodra. És el fogod taszítani magadtól az asszonyt, holott magadat kellett volna eltaszítanod." 

"Az igazi szerelem nem pazarlódik el. Minél többet adsz, annál több marad belőle neked. Ha igazi forrásra mész vízért, minél többet merítesz, annál bővebben buzog". 

Semmi sem érdekel jobban az életben a szerelemnél - Csongor és Tünde paradigma. Ezzel sokan vannak így, de kevesen vallják be. Vagy talán ez az eredeti kultúránk, ilyennek kellett volna maradnia. Nyomai, maradékai ott vannak a lelkünkben. De a fénytől elárvult erdőben a fény kis maradékai fájnak - ahogy írtam egykor. Milyen nehéz ma eljutni az életig, milyen nehéz a szűk kapun menni!