kék mediterrán

Barcelonáról ez jut eszembe és Picasso kék korszaka. És a reggel, amikor a kis Pablo kimegy a Barcelonettára egy-két kis falapocskával megfesteni a tengert. Gaudí is úgy nyilatkozott, hogy szeret építkezni és dolgozni de olykor ki kell mennie egy kicsit a tengerhez. Halvány rózsaszín, azúrkék, fehér öböl. Azóta kicsit fakult a kép. A tenger egy szelíd előrejelzés. Mit sejthetett akkor a jövőről? A saját jövőjéről?  Épültek a házak akkoriban, szinte hallani a kopácsolást, nagyon sok minden épült, ezek okkersárga felületek a festményen, ahova még a darukat is ráfestette. Lerajzolta a baromfiudvart, nem tudom hogyan, de ezen a ceruzarajzon erősen érezni lehet a vakító napsütést. A port, a szagokat. A mezítlábas járkálást. A corugnai udvarban megörökítette a fiókáit etető madárkát kerekded idomokkal, és a kicsiket is, ahogyan nyújtják anyjuk felé a nyakukat. Ez a természet idillje. De milyennek érzékeli egy 14-15 éves művészkamasz a felnőtteket? Az idős férfiakról készített portréi megdöbbentő vallomások erről. 

Ez az ember alulról néz fölfelé, egészen nyugtalanító rosszindulattal. Pablo talán nem hallucinál, amikor ördögi vonásokat fedez fel ebben az öregemberben. Én is láttam egy-két ilyen alakot a Barri Gotik sikátoraiban, ahogyan gyanakvóan méregetnek és beleszippantanak cigarettájukba. 

Azt hiszem, hogy fontos megérteni a kezdetet az életműben, erre ad lehetőséget a barcelonai Picasso Múzeum. Együtt nézni a korai tengervázlatait és a háztetőkről festett kék képeit a város fényeivel, a tengerrel, és azzal a finom, az én szívemnek oly kedves melankóliával, amit más mediterrán városokban nem tapasztaltam. Nem is annyira a tájban, inkább az emberekben... Aztán ott van a falon még két korai önarckép is. 

Szépen felöltözve, de kifejezetten zárkózott arccal ábrázolja önmagát. Nem is az ijedtség inkább a borzongás érződik ezen a festményen. (Ilyen szakállas figurák társaságában bizonyára érthető). Vagyis egyszerre érzékelni a jelent, akár egy-egy modell életének hátterét, másrészt mindent tudni előre, ez a kamaszkor. Tanulás is, de már tudás is, hiszen a teljesség felől érkezik a töredezettségbe. A másik portréból nem a borzosság, a dekadencia és a feltűnően nyújtott arc, hanem éppen ellenkezőleg, a kerekség árad. Kiismerhetetlen mint egy madár tekintete. Nem tudom miért, de valahogy ezt a kerekdedséget inkább Picasso férfi énjéhez kapcsolom, ahhoz az énjéhez, aki csíkos pólókban, kigyúrt felsőtesttel remekel, a másik nyújtott arcú képet pedig az animához kapcsolnám inkább. Az a kép belseje felé eső szem elmerül másik régióban. A barna árnyékok beharapják, összevérzik a ruhája elülső részét. A másik, külső szem érdekesen kivillan, ez a "figyelő énhez" tartozik. Sokkal magamutogatóbb, társadalmibb ez a festmény, és egy évvel későbbi, mint a kócos portré,1896-os.  

Az elsőáldozás - ennek egy érdekes márványszobor-változata megtekinthető a Palau Nacionalban, a nagyobbik múzeumban - című képen a még mindig mindössze 15 éves Picasso bemutatja nekünk szakmai tudását. A nagyméretű olajképen a fehérbe öltöztetett kislány ruháján és az oltárra terített selyemterítő anyagának csillogásán van hangsúly. Az apa arckifejezéséből Manet figurái jutnak eszembe. Komoly és kissé fásult ez a férfi, ahogyan ünnepélyesen asszisztál lánya egyházi beavatásához, Picasso talán a hasonló arcszerkezetű apjáról - akiről szintén szerepel egy festmény a múzeumban - mintázhatta. Mintha ő is a jövőbe tekintene - látna, tudna mindent előre. A lány arcánál szinte minden nagyobb súlyt kap a képen, az apa vagy akár a bájos félmosolyú ministránsfiú könnyed mozdulata, amivel egy vázát igazgat. Picasso-t nem érdekli az ártatlanság, őt a redők érdeklik! Tőle teljesen idegen a Gottfried Benn által is annyira kritizált "angyali minőség". Lazaság, szomorúság, titok, érzéki örömök. Mindez egy egészen vidáman fénylő, negyvenötfokban földre érkező napsugaras keretben, életté áll össze. Így tudnám összefoglalni Picasso alapirányultságát és emellett érdekes módon Barcelonáét is.