kegyetlen gyémántemberek
én mindig is szerettelek...
ahogy a művész-szivet
a szivet, mely nem ad
csak szív
ez itt az apály
vánszorgok
átnéz rajtam
szemével készíti az ábrákat
szilánkjait vetíti rám
széthasítja villanó
szemeivel az arcomat
szemeiből ömlik rám a fekete
kútmélyi fájdalom
aztán elvonul
fehér testét ideküldték
a világba harcolni
nők imádkoznak érte
fortyogó lávák fölött jár
aztán a folyóparton
magas lovon ügető
magányos figura
kék körülötte a táj
kék az életem
Nessun commento:
Posta un commento